A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a Zöldfába ment sört inni.

A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán, mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.

Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból és a ködben föltünt a postakocsi.

A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.

A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü pálcájával a szinésznek.

– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr.

– Szolgálatára.

– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben?

Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.

– Tessék besétálni, lord úr, – mormogta Ercsei.

– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolinbrooke.

– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.

Bolingbrooke gyorsan határozott.

– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – mondá Ercsei úrnak. – Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?

– Nagykátán, – felelt Ercsei és kissé szégyenlette magát.

– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.

– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett, meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi rokonának vélte.

– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a szinész.

Bolingbrooke jóakarattal nevetett.

– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog?

A szinész a vendégszobán keresztül lépkedő korcsmárosnéra mutatott.

– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?

– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, szemügyre vette Fánnikát.

– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.

– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszinész.

– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most Isten önnel!

A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára fölhangzott az udvaron.

Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy valódi lord!

A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni, a menyecskéhez fordult.

– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy elszöktessem. Bármelyik várába…

– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.

– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni.

Megragadta az asszonynak a kezét.

– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba, a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.

Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára hárászkendőt borított.

– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.

Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után.

Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…

– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat? Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak…

Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a levegőben.

A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet elfelejtette.