Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett a régiségkereskedők körében.

Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.

Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott.

Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.

Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk divatos, finom.

Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.

A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.

A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a sziveken.

Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák.

Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán, amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.

Némelyik dáma több példányban benn volt a gyüjteményben.

Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve, gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető.

Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség tükröződött.

A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöldköves gyűrü…

Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?

Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.

Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.

Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről fölvilágosítással szolgálni.

A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú alakja volt.

A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.

A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel írták volna: Pesthi emlék.

Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske fölé:

– Vajjon ki vagy te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.

A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.

Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.

A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka.

Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán, ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből.

Igy multak az évek az Aranykéz-utca fölött.

Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt otthon maradni kedves tárgyai között.

De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és halkan bókokat gondolt és mondott.

Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.

Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.

A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak.

Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással csapolták.

Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert ingyen italt kaptak a korcsmából.

Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt.

A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai között.

A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“ kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú, kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.

A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú, magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a szíve: „Ez ő!“

A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…

A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.

A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe.