Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.

– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.

Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öreg asszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.

– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.

Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek tiszteletére összegyülekeztek.

Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső.

– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.

– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.

– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!

– No lator! – szól Márciusné és int a fejével a képnek.

A tollaskalapu bő köpenyegéből egykedvüen nézi a társaságot.

– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren.

– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…

– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.

Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:

– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős férfiu volt a vértanú!

– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.

A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.

– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.

– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…

– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én barchett-nadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…

– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen Kornélia.

Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.

– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok. Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák a férjjel.

– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén Kornélia.

– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.

– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.

– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?

Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.

– Úgy, – mondta. – A nemesszívü dámák most már nem látnak.

Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.

Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.

A nadrágon, a cipő fölött, három gomb és zsinór volt.

– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori szinésznőre.

– Az én házamban én fogadom a vendéget, – mondta sziszegve és mosolyogva. Tél apó elé sietett.

Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyult.

A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.

– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni kezdett a tükör előtt.

Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu székben.

– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még mindig szeretik az asszonyok?

Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon.

– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.

– Kávécskát, fiam, – felelt az öreg ember.

A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz.

Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt-tükör előtt.

Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.

– Szabadság! – mondta dalolva.

– Az, fiam, – felelt Paja bácsi.

A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan pislogtak ki kosarukból.

Halk kanálcsörgés hangzott föl.

Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:

– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. – Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.

A vértanúról, az ördöngősről többé szó nem esett.