A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott. Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott.

Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a „Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.

„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.

A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.

Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén papé.

– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész és letelepedett az asztalhoz.

A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor rigóra.

– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.

– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha vendéged lehetek egy pohár anizettre…

– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá a dáma.

Mályvai vállat vont.

– Iszunk mi néha törköly-pálinkát is. Majd meglátod, Klári.

– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?

– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot játszunk.

– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én.

A komikus torz-mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot hallana.

– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.

A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere látszott.

– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor „Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?

A vénecske szinész nevetett:

– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága direktorunk.

Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba. Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc csillogott elő.

– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézét.

Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A direktor – bólintott a fejével.

– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.

Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte:

– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.

Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott.

– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti szinésznő.

Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét.

– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás, gyermekem.

– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi kisasszony, a művésznő elődje.

Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával.

– Itt van a szobácska, angyalom, – szólt Somhegyi.

Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg, amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel.

– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető hangon.

Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének.

– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.

– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire.

– Istenem, – mondta Klaránsz.

A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját és megsimogatta a Klaránsz kezét.

– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt föllépni először?

– „Fedórá“-ban. Hisz megirtam.

Somhegyi legyintett.

– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához? Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám, gyermekem.

Kétszer-háromszor megcsókolta a szinésznő kezét.

– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.

A direktornak sötétet villant a szeme.

– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a szobát.

Klaránsz vidoran fölkacagott:

– Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait hallgassam.

Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.

Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.

– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok.

A vén szinész hamiskodva nevetett.

– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül cipelni.