Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett Galambos Máriának.

Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, – alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén, mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt. Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves vagy kedvetlen barátnőkre tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés. Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat, tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak, esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran megkérdezte Galambos Mária:

– Vajjon ki tud kártyát vetni a hölgyek közül?

Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának köszönhette, hogy meg nem csalta.

Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a tök ászt, ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához:

– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya. Balkézzel emelj.

A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel kimosta a másnapra való fehérneműt.

– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled, állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, – mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a figurákat, alig érintve őket.

A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső.

– Nincs valami fiatal lányrokonod? – kérdezte hirtelen.

– Nincs! – felelt Galambos Mária.

Ilona a fejét csóválta.

– Akkor bolond ez a kártya. Megpróbáljuk még egyszer.

Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart, gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből?

Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába.

– Gyere már. Nem harap meg a nagysága.

– Kicsodák maguk? – kérdezte idegenkedve Mária.

– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád…

Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak. Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája és rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson. Ez volna tán a Jóska bácsi?

Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette. Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna:

– Ugy-e a kártyák nem hazudtak?

Aztán előrelépett Ilona és rászólt a leányra:

– Vesd le a kendőt!

A leány szótlanul engedelmeskedett.

Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt, kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába.

– Emeld följebb a szoknyád! – parancsolta.

Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya. Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny, hosszúkás és nyerges lábfejben végződő.

– Szakasztott Alexandra Bajálka! – dünnyögte Ilona a fogai között.

Galambos Mária unottan vállat vont.

– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is…

– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona leányasszony éles hangon.

Mária legyintett:

– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit tanult a kisasszony?

– Nem az a fontos, – szólt közbe heveskedve Ilona. – Az a fontos, hogy vagyunk a férfiakkal?

Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon válaszolt:

– Meghiszem azt! Agyonütöttem volna!

Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig foglalkozni.

– Fölfogadom szobalánynak! – mormogta rosszkedvü unalommal.

– Azt nem! – kiáltott közbe az altiszt. – Az én lányom…

Rózi azonban gyorsan lehajolt és kezet csókolt Galambos úrnőnek.

– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és öntudatos hízelkedéssel.

Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses meghajlása.

– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős vagy?

– Tizenhat, kezét csókolom.

– No, majd meglátjuk, – felelt némileg megenyhülve Mária.

Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult barátnőjéhez:

– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz, hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt…

Ilona alattomosan nevetett:

– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már rajtunk kívül rossz egész Magyarországon?

– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos Mária.

– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem hazudott.