Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs kéz feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.

Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, – valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.

Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.

– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a hátasló fejébe kapaszkodott.

Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…

– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.

A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a dáma kezét:

– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.

– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam. Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem…

– Asszonyom.

– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé?

– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.

– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.

– Sokat szenvedek, asszonyom.

– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint a Piros almánál vacsorázott.

– Kedves, jó fiú volt.

– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon féltékeny voltam.

– A francia úr a kedvese volt!

– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.

– Az anyáméi.

– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti imádság után.

Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.

Amadé térdreállva nézett utána.

Az ajtó kinyílott, majd bezárult.

Egy perc mulva száncsörgés hallatszott az országúton a udvarház előtt.

A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.