– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban. Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún a monostor körül lépkedni alvó lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint a házalók lopják a szép gyermekeket.

Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre, egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül. Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok mindenféléről beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik.

– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta, bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak. Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat naplómban.

– Csernyiczky? – kérdeztem bágyadtan, hogy résztvegyek a társalgásban.

Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és középső-ujjával a térdén.

– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást. Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót, mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el, vagy Csernyiczky…

– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc. Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály.

Útitársnőm mereven rám nézett és kiszámított lassúsággal mondta:

– Ő már három embert ölt meg párbajban.

Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának a mása?

– Igen, – feleltem. – Csernyiczky…

Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját…

– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek. Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára. Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat. Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás. Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig beleírta, hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve, hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt…

Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi udvartartásairól beszél egy elűzött királynő.

– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók. A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon, sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette, hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából.

A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket vett és kiderítette, hogy tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor?

Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét.

És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból, anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény!

Utitársnőm őszinte könnyekre fakadt.

Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem estére.

Utitársnőm elgondolkozva nézte készülődésemet.

– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők.