Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a közelben hangzott.

Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában, miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon asztalkendők sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak:

– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.

A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid káromkodást mormogott:

– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.

Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.

Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt volna a szemének.

– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket…

– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.

Szindbád legyintett.

– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja, asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.

– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!

– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most fölegyenesedett és az öklével fenyeget.

– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.

A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.)

E percben tompán robogott egy kétfogatu kocsi az utca vége felől.

– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame.

A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.

Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.

A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.

– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor?

– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott.

– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.

– Ez a malőr mindenkivel megeshet, – vélekedett a madame barátja.

– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. – Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de nyomorult is az én életem.

Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz vágott egy cserepet.

– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.

A madame erre talpraugrott.

– Kuss! – felelt fenyegető hangon.

Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.

– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. – Segítsenek ezt az embert fölemelni.

S nyomban hóna alá nyult a haldoklónak.

Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében, csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.

A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.

– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és kimerülten sóhajtva.

A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.

A madame a legény havas hajára tette gyűrüs, kövér kezét.

– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.

Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem mozdult.

Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.

– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád.