Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.

– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta:

– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?

Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:

– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…

– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.

A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.

– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.

Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:

– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila.

Remzei védekezett:

– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajjon miért vannak, ha nem a nőkért?

Olga csapkodott a két kezével:

– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a foga között szürve a szót.

Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.

– A rendőrség! – jelentette egy barázdásarcu szobaleány.

– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.

Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, – illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált.

– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom. Nevem: Remzei, futár.

– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár meghalnék.

– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhás-szekrénybe fáradni.

A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.

– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.

A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott.

Egy dúltarcu, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:

– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza menyasszonyomat.

Olga fölbiggyesztette a száját.

– Én nem ismerem az urat.

– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.

– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd érdemesebbet, – felelt hidegen Olga.

Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.

– Nem érdemes egy nőért, fiatalember, – szólt közbe atyai hangon.

A fiatalember nem hagyta magát:

– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu lettem…

– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.

– Térképrajzoló vagyok.

– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon változtatni.

A fiatalember lehajtotta a fejét:

– Éjszakára meghalok.

A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:

– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!

Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította, mint a tanulót a tanító.

– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a férfi.

Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget megbuktatta:

– Csak én egyedül, – mondta, – én vagyok az igazi.