A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.

Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék – két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon almáriumra.

Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.

Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.

Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról.

A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények, boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth.

Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig.

– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden, amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, mint messzi hercegi paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.

– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, – jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.

Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban játszottak a helybeli bányász-majálison.