Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tüzoltóság szervezésekor.

Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a kisértetek vagy a vándorok.

Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni szokott. A Makk-alsó vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak, mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették Stánczy Pistát.

Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“ kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek, sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát, az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra kezdődik a fiatalság.

Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal, a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta.

– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a kéményseprőmester.

A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején, hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni.

Bár éjfél elmulott, a korcsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott fölemelkedni a „Vadász“-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet, Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott és a máskor nyugodalmasan szivogatott virzsina szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl mindennapra esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban.

Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére, szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sirboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.

– Szép sapkád van, Pista, – mondta a nagy csendben az asszonykendős hóbálvány.

Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tüzoltósapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni!

Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt.

– Ne bánts, Pista, – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon, – hisz én téged szeretlek.

Stánczy Pista megrázkódott.

– Engem nem szeret senki, – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő.

– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!“ Kihez irtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.

– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca, kerek válla, gömbölyü nyaka.

– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltó-sapkában.

– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista.

Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely láthatatlan nyiláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyujtotta feléje. Pistának, mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához.