TÄBRISZBŐL TEHERÁNBA. – MEGÉRKEZÉS TEHERÁNBA S FOGADTATÁS A TÖRÖK KÖVETSÉGNÉL. – PERSA ÉS TÖRÖK ÉLET. – EURÓPAI KÖVETSÉGEK S EURÓPAI EGYÉNEK A SAH SZOLGÁLATÁBAN. – FERRUKH KHÁN S A BELGIUMI, POROSZ ÉS OLASZ KÖVETSÉGEK. – HERAT ÉS TOVÁBBUTAZÁSOM AKADÁLYAI. – KIRÁNDULÁS SIRAZBA.

Je marchais, et mes compagnons flottaient comme des branches par l’effet du sommeil. – Hugo Victor, Omaiah-ben Aiëdz-ből.

Emlékezni fog rá, a ki julius közepén Persiában járt, mint örült, midőn a Täbriszből Teheránba vezető utat már háta megett érzé. Az egész út 15, vagy a hogy veszszük, 13 karaván-állomás; de az ember borzasztóan elfárad, amint egy megterhelt öszvéren ülve, az áldásos nap sugarai alatt kénytelen e nyomorúlt, puszta vidéken, mely egész Persiát jellemzi, lassan végig baktatni. Keserű csalódás, ha Persiát előbb Szaadi, Khakani vagy Hafizból tanulmányoztuk, de még sokkal keserűbb, ha jó ideig a Göthe-féle „West-östlicher Divan“, a Hugo Victor-féle „Orientales“, vagy Moore Tamás felséges képeiből szőtt ábrándvilágban ringattuk magunkat! Dzsilodárunknak (karaván-vezető) csak Teherántól két állomásnyira jutott eszébe, hogy nappal helyett éjjel utazzunk; de ennek is meg volt rosz oldala, mert Persia hűs éjei nagyon elálmositják az embert, az állatok lassu léptetése mintha bölcsőringatás volna, s jól meg kell az embernek fogóznia, sőt gyakran tanácsos magát leköttetnie, nehogy Morpheust követve egyszerre az éles kövekre hulljon. A keleti, már beleszokva az örökös kínba, édesen alszik a nyeregben, lovon úgy mint tevén, öszvéren vagy szamáron, s mindig mosolyra inditott, ha egy hosszuköntösű persát egy rövid szamár hátán végig nyujtózva láttam. Lábai majdnem a földet látszanak érinteni s fejét a jámbor állat nyakára hajtva, egész nyugalomban átaluszik több állomást. Akkor még a szükség, „a müvészetek anyja“ nem tanitott meg eléggé, s mig utitársaim legnagyobb része csendesen alva léptetett mellettem, volt időm a Kervankus és Pervin (fias-tyúk) útját tanulmányozni; és türelmetlenül tekinték mindig azon vidék felé, merre a Szuheil és Szitare Szubh-nak (hajnal-csillag) elő kelle tűnnie, a mi a reggel érkezését jelentené, mert ekkor állomást érünk és kínomnak vége lesz.

Nem csoda tehát, ha 1862. julius 13-kán, mint egy félig megfőtt hal, közeledtem Persia fővárosához. Mintegy két angol mértföldnyi távolságra megállapodtunk, hogy állatainkat egy pataknál megitassuk. Ezáltal társaim felébredtek és még szemeiket dörzsölve mutaták nekem a tőlünk északkeletre fekvő Teheránt. Körültekintve, kékes füstöt láttam azon vidéken, mely hosszú oszlopokban szállt fel, s koronkint egy-egy világitó kupola tűnt szemembe. Csak később, midőn e fátyol lassankint eloszlott, részesülheték azon élvezetben, hogy a Dar ül Khilafe-t, a hatalom székét, mint a persák nevezik, egész meztelen nyomorúságában láthassam magam előtt.

A Dervaze No-n keresztül tartám bevonulásomat, s bizonyára nem egyhamar fogom feledni, mennyi fáradságomba került a szamarak, tevék és öszvérek tömegén át, melyek szalmával, árpával, persa s európai árukötegekkel megrakva, a kapu bejáratánál borzasztó rendetlenségben tolongtak, magamnak utat törnöm. Lábaimat a nyeregben magam alá kapva, s a többiekhez hasonlóan „khaberdar! khaberdar“-t (vigyázz!) kiáltva, sikerült végre a városba behatolnom. Nem kevesebb bajjal törtem keresztül a bazáron, s valóban örültem, midőn végre minden zúzás, ütés vagy szúrás nélkül a török követség palotájához értem.

Mi dolgom volt mint magyarnak, kit a Magyar Akademia tudományos küldetéssel bizott meg Közép-Ázsiában, a török követségnél: azt meg fogja érteni a t. olvasó, ha ezen úti emlékezéseim előszavát elolvasta; s ha nem olvasta volna, kérem, tegye meg; ámbár sok ember az előszavakat haszontalan sallangnak tekintve, nem szokta figyelemre méltatni. Hajdar efendit, ki akkor a portát képviselte a persa udvarnál, s már ily minőségben előbb Pétervárott és Párisban működött, még Konstantinápolyból ismertem; mindazonáltal, hoztam magammal nehány ajánlólevelet legjobb barátaitól, s a törökök több izben tapasztalt vendégszeretetében bízva, meg voltam a jó fogadtatásról győződve. A török követségi palotába tehát azon érzettel léptem, mint leendő lakhelyembe. Miután az urak már Dsizerben – nyolcz angol mértföldnyire Teherántól – voltak jajlak-jaikon (nyári szállás), csak ruhát váltottam, s az álmatlan éjeket kipótolandó, nehány óráig pihentem; aztán egy a kirándulásra bérbe vett öszvérre ültem, s két óra mulva az efendik közt voltam, kik pompás selyemsátor alatt rám nézve még pompásabb ebéd elköltésével valának elfoglalva. A követ úgy, mint a titkárok, a legbarátságosabban fogadtak; gyorsan helyet csináltak számomra az asztalnál s nehány percz múlva már javában folyt a beszélgetés Sztambulról és természeti szépségeiről, a szultánról és kormányáról. Oly jól esik az embernek, ha Teheránban eszébe jut a Bosporus, s nem csuda, hogy társalgás közben összehasonlitások történtek a török és persa élet között. Az első benyomásoknak engedve a költőileg híres Iran borzasztó sivatagnak, Törökország földi paradicsomnak látszik. A persánál látok udvarias modort, élénk észt s élczet, melylyel az oszmanli nem bír, de ebben találtam őszinteséget és becsületességet, melyet a persánál hiába kerestem. Szép, hogy a persák általában véve költői érzékkel és régi nemzeti miveltséggel birnak; de én sokkal szebbnek találom, hogy az oszmanlik mind szorgalmasabban tanulják az európai nyelveket, s nagy előszeretetet mutatnak a vegytan, természettan és történelem iránt.

Késő estig tartott a mulatság. Másnap a többi ott székelő europai követségeknél mutattatám be. Gobineau urat, a franczia császár követét egy katlan alakú kertben, kis sátorban találtam, hol a hőség roppant nagy volt, s szinte kedvem jött felkiáltani: ugy kell neki, mit keres a franczia Persiában? – Mr. Alison már kényelmesebben lakott, a kormánya által Gulahekben vásárolt kertben; igen barátságos volt irántam, s nem egyszer volt alkalmam vendégszerető asztalánál azon kérdés felett gondolkodni: mi oka, hogy az angol követek az őket körülvevő pompa által mindenütt kitűnnek társaik közől? Az europai diplomatiai testületen kivül azon időben több franczia s olasz tisztet is láttam Teheránban, s egy osztrák genie-tisztet, Gasteiger lovagot, kik nem megvetendő fizetéssel a persa sah szolgálatában álltak. Ezen urak, úgy hallám, sokat akartak tenni, s a tehetségben nem is volt hiány, de Persia rendszernélküli kormányzata és a persák aljas ármánykodásai igen kis körre szoríták működésöket. Ferrukh khán körutat tett volt Europában, hogy cabinetjeinkkel elhitesse, mennyire szívökön fekszik a persáknak, hogy az államcsoportozatba beléphessenek; és mindenütt kérte, segítsék meg őt, hogy arra a csodás hatású elixírre, melyet civilisátiónak nevezünk, minél gyorsabban szert tehessen. Europai minisztereink elég jószivüek voltak Ferrukh khánnak, ki hosszu szakállat, hosszu köntöst és magas kalpagot visel, s teljesen komoly kinézéssel bir, minden szavát elhinni. Egész Europa azt hitte, Persia már europaisitni akarja magát; seregenkint vándoroltak oda a katonatisztek, művészek és kézmivesek, sőt a sah rendkivüli küldöttje visszakapta minden adott etiquettevisitjét is; ami csak azért történt, mert Persia kormánynak tekintetett, s igy az illő tiszteletet meg kellett neki adni. A kis Belgium nem csekély költséggel küldött követet Persiába, hogy ott kereskedelmi szerződéseket kössön, a kereskedelmi viszonyokat tanulmányozza, s isten tudja még mi minden szép dolgot vigyen véghez. A követ megjött, s alig hiszem, hogy az első jelentés, melyet ministeriumának tett, „veni, vidi, vici“-vel kezdődött volna; s még kevésbbé hiszem, hogy kedve volna másodszor is meglátogatni „la belle Perse“-t. Belgiumot Poroszország követte. A tudós diplomata, báró Minutoli, kire e küldetés bizatott, nem is jött többé vissza. A tudományszomj déli Persiába vitte, és két napi járó földre a mennyei Siraztól, – amint a persák nevezik, – a rosz lég áldozata lett. Most e városban nyugszik a Bagi Takht megett, nehány száz lépésnyire Hafiz és Szaaditól.

Nehány nappal utánnam érkezett meg az új olasz királyság követsége. Több mint húsz személyből állt, s egy diplomatico-katonai, és egy tudományos osztályra vala felosztva. Czéljai mindig titok maradtak előttem; fogadtatásáról ugyan beszélhetnék holmit, de hadd maradjon ez máskorra, most foglalkozzunk inkább az előkészületekkel utazásunkhoz.

A török követségnél, jóltevőim szives előzékenysége oly helyzetbe hozott, mely egy leendő kolduló dervishez nem igen illett. De a kényelem valóban kellemetlen volt rám nézve, s tiz napi pihenés után Teheránban hajlandó lettem volna utamat Meseden és Heraton keresztül rögtön folytatni, ha oly akadályok, melyektől már előre féltem, csakugyan be nem következnek. Azon időben ugyanis, midőn Konstantinápolyból eljöttem, a napi sajtóban hirét vettem azon háborunak, melyet Doszt Mohammed khán, veje és előbbi herati hűbérese Szultán Ahmed khán, ellen viselt; mert ez elpártolva tőle, a persa sah souverainitását elismerte. Europai lapjaink, azt hivém, túlozzák a dolgot, s az egész esemény nem nagyon ijesztett meg; nem tekintém azt akadálynak s utamra indulék. Itt Teheránban azonban, csak 32 napi járóföldre a csatatértől, legnagyobb sajnálattal hallám, hogy a háború miatt azon vidékeken a közlekedés meg van szakadva, s hogy, mióta az ostrom megkezdetett, egyetlen egy karaván sem, – annál kevésbbé egyes utazó – érkezett meg Heratból, vagy ment volna oda. Maguk a persák sem merték életöket s vagyonukat koczkáztatni; és még több oka volt félni az europainak, kinek idegen vonásai azon vad ázsiai tartományokban bizonyosan feltünnének, amint még békés időben is nagy feltünést okoz megjelenése; most azonban kémnek tartatván, az afganok által kétségtelenül megöletnék. A dolog világos volt, csakhamar belátám, miszerint ily körülmények közt utamat rögtön nem folytathatom; s egyszersmind azért, hogy ne épen tél közepén érjek Bokharába, Közép-Ázsia sivatagjaiba, elhatárzám utamat a következő márcziusig elhalasztani. Akkor a szép évszak még előttem lesz, s addig a politikai viszályok, melyek most Heratot, Közép-Ázsia e kapuját, eltorlaszolják, talán szintén meg fognak szűnni.

Szeptember elején hajoltam meg ekép a szükség parancsai előtt; s az olvasó képzelheti, mily kellemetlen lehetett rám nézve öt-hat hónapot töltenem oly országban, mely csak másodrangú érdekkel birt rám nézve, s melyről már sokan és jól irtak. Nem, hogy Persiát tanulmányozzam, hanem hogy a jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem, hagytam el mint féligmeddig dervis, a vendégszerető törököket, Iszpahanon át Sirazba mentem, s igy legalább volt alkalmam a régi irani cultura annyiszor leirt emlékeit láthatni.