ELINDULÁS TEHERÁNBÓL ÉSZAKKELETI IRÁNYBAN. – A KARAVÁN TAGJAI. – A SIÍTÁK GYÜLÖLETE MINDEN HADZSI IRÁNT. – MAZENDRAN. – ZIRAB. – HEFTEN. – TIGRISEK ÉS SAKÁLOK. – SZARI. – KARATEPE.

Beyond the Caspian ’s iron gates. – Moore.

Márczius 28-kán, jókor reggel megjelentem a karavánszerajban, mint kitüzött gyülhelyen. Barátaim közől azok, kik a persa határig birtak egy öszvért vagy szamarat bérleni, már felcsizmázva, felsarkantyúzva készen álltak, a gyaloglók is felvették már csarukjokat, – a mi igen czélszerü lábbeli volna gyalogság számára, – és szent datolyafa-botjaikkal kezökben, türelmetlenül látszottak a jelt várni az indulásra. Nagy bámulatomra láttam itt, hogy azon nyomorult ruha, melyet Teheránban viseltek, városi-, tehát díszöltözetük volt. Ezt kimélendő, mindenki utiruháját vette föl, mely ezer meg ezer darab rongyból állt, derékon egy darab kötéllel átkötve. Tegnap koldusnak tartám magamat uj ruházatomban; de ma, társaim között beillettem volna biboros királynak. Végre hadzsi Bilal felemelé kezeit az indulási áldásra, s alig fogta meg mindenki szakállát, hogy rámondja az áment, a gyaloglók kirohantak a kapun, hogy minket lovaglókat, illetőleg szamaragolókat megelőzzenek. Utitervünk szerint Teherántól északkeletnek tartva, Szari felé kellett mennünk, hova nyolcz állomás után reméltünk elérni. Dsadserud és Firuzkuh felé fordultunk tehát, Tausan-Tepét, a király kis vadászkastélyát balra hagytuk s egy óra mulva azon hegyszorulat bejáratánál voltunk, honnan utóljára lehet a teheráni síkon végig tekinteni. Nem állhattam meg, hogy még egyszer vissza ne forduljak. A nap már egy lándzsányi magasra volt, a mint a keletiek mondják, és sugarai nemcsak Teheránt, hanem Abdul Azim sah kupoláját is beragyogták. – Teheránban ez időben már a természet is virágzik, s meg kell vallanom, hogy e város, mely a mult évben oda érkezésemkor oly kellemetlen benyomást tett rám, most elragadó szépnek tetszett előttem. E tekintettel istenhozzádat mondék a szép europai civilisatió legszélső előőrsének, hogy oda menjek, a hol a vadság s barbarság szélsőségeit fogom találni. Mélyen meg valék hatva, s nehogy társaim észrevegyék megilletődésemet, gyorsan befordítám öszvéremet a hegyszorosba, melynek falára már felirva láttam számomra e setét jelmondatot: Lasciate ogni speranza!

Társaim ezalatt hangosan elkezdték recitálni a koránt és telkineket (hymnusok) énekelni, mint valódi zarándokokhoz illik. Nekem elnézték, hogy nem vettem részt e foglalkozásban, mert tudták, hogy a rumik (oszmanok) nincsenek oly szigoru vallásosan nevelve, mint Turkesztan lakói; de remélték, hogy társaságuk lassanként majd engem is fel fog lelkesíteni. Ezalatt lassan léptetve megyek utánok, s bemutatom őket az olvasónak, mert igen sokáig fogunk velök utazni, s mert ők valóban a legbecsületesebb emberek voltak, kikkel e vidéken találkoztam. A karaván tagjai valának: 1) hadzsi Bilal Akszuból (Chinai-Tatárország), ugyane tartomány chinai muzulmán kormányzójának udvari imamja. Vele voltak fogadott fiai; 2) hadzsi Isza, 16 éves ficzkó és 3) hadzsi Abdul Kader, kit már emliték. A társaságot, ugyszólván, hadzsi Bilal védnöksége alatt képezték továbbá 4) hadzsi Juszuf, gazdag chinai-tatár paraszt unokaöcscse, 5) hadzsi Alival, egy tiz éves végtelen piczi kirghizszemü fiuval. E kettőnek még 80 arany utiköltsége volt, s azért gazdagoknak mondattak, ámbár e gazdagság nagy titokban tartatott. Ketten béreltek egy lovat, s mig az egyik a nyeregben ült, a másik mellette gyalogolt; 6) hadzsi Ahmed, egy szegény mollah, ki koldusbotra támaszkodva végzé zarándoklását. Ugyanez, és hasonló körülmények közt volt 7) hadzsi Haszan, kinek apja utközben meghalt, s ki most szegény árván tért haza; 8) hadzsi Jakub, hivatásánál fogva koldus, mely mesterséget apjától örökölte; 9) idősb hadzsi Kurban, tulajdonképen paraszt, ki köszörülő kerekével egyszer egész Ázsiát bevándorolta, Konstantinápolyig s Mekkáig máskor Tibeten át Kalkuttába, ismét máskor a kirghiz sivatagon keresztül Orenburgig s Taganrogig barangolt; 10) ifj. hadzsi Kurban, ki szintén utközben veszté el atyját, s ennek testvérei; 11) hadzsi Szaid és 12) hadzsi Abdur Rahman 14 éves beteges gyermek, kinek lábai Hamadannál a hóban elfagytak, s ki az egész uton Szamarkandig borzasztóan szenvedett.

Mindezek Khokandba, Jarkend és Akszuba, tehát chinai Tatárország két szomszédos kerületébe valók voltak és hadzsi Bilal kiséretét képezték; 13) hadzsi Sejkh Szultan Mahmud, Kasgarból, egy fiatal rajongó tatár, egy hires szentnek, Hazreti Afaknak családjából, kinek sirja Kasgarban van. Seikh Szultán Mahmud barátomnak apja költő volt, minden igyekezetének czélja Mekka vala, s midőn sok évi szenvedés után végre a szent várost meglátta, meghalt benne. Fiát tehát kettős czél vezette volt ez utra: el akart zarándokolni a prófétának s apjának sirjához. Vele voltak 14) hadzsi Huszejn, rokona és 15) hadzsi Ahmed, volt chinai katona a sivai ezredből, mely muskétákkal van fölfegyverezve és muszulmanokból áll.

A khokandi khánságból valók voltak 16) hadzsi Szalih Chalife, ki az Isant, azaz a sejkh czimet iparkodott elnyerni, s igy a fél papi rendhez tartozott; áldott jó ember, kire még gyakrabban visszatérünk. Őt kisérték: fia 17) hadzsi Abdul Baki s öcscse 18) hadzsi Abdul Kader, aki meds’zub, vagy is az isten iránti szeretettől elragadott ember volt; kinek, ha 2000-szer egymásután Allah-t kiáltott, szája tajtékzani kezdett, s igy a legboldogabb állapotba jutott. (Mi europaiak ezt nyavalyatörésnek nevezzük, – de lesz még szó róla.) 19) Hadzsi Kari Meszud. Kari annyit jelent, mint Törökországban Hafiz, azaz oly ember, ki az egész koránt könyv nélkül tudja; 20) ennek fia hadzsi Gajaseddin, 21) hadzsi Mirza Ali és 22) hadzsi Ahrarkuli, kiknek még maradt valamijök utiköltségükből, s kik most közösen béreltek egy szamarat; 23) hadzsi Nur Mohammed, kereskedő, ki már másodszor volt Mekkában, de mindig más helyett.

Igy folytatók utunkat az elburzi hegyláncz mindig emelkedő magaslatain. Barátaim észrevették lehangoltságomat s vigasztalni iparkodtak; különösen hadzsi Szalih bátoritott, s biztositott, hogy mindnyájan testvérként szeretnek. „Csak segitsen meg Isten, hogy minélelőbb kiérjünk a siíta eretnekek országából, aztán a szunnita turkmanok, törzs- és hitrokonaink közt majd jól megélünk.“ Csakugyan szebb jövőt reméltem s paripámat sebesebb haladásra nógatám, hogy szegény társaim közé keveredhessem, kik elűl gyalogoltak. Félóra alatt utolértem őket s láttam, mily jókedvüen gyalogolnak, ámbár már egyszer megtették az utat Turkesztanból Mekkába, s most onnan ismét gyalog térnek vissza. Nehányan víg dalokat énekeltek, melyek nagyon hasonlitottak a magyar népdalokhoz, mások kalandokat beszéltek el, melyeket vándorlásaikon átéltek. Nagyon érdekelt e mulatság, melyből e népek felfogási módját ismerhetém meg. A mint Teheránt elhagytam, teljesen a közép-ázsiai életben találtam magamat.

Mialatt felváltva, egyikkel másikkal beszélgettem, a szokott marsokban folytatók utunkat. Nappal meglehetős meleg volt, bár korán reggel, különösen a hegyes vidékeken, nagyon fagyott, annyira, hogy vékony ruhámban nem birtam kiállani lóháton s le kelle szállnom, hogy kissé felmelegedjem. Lovamat egy gyalogoló hadzsinak adtam, ki ezért botját engedte át nekem, s hosszu távolságra kisértem a gyaloglókat, kik folyton a legélénkebben beszéltek hazájokról, s midőn Mergolan, Namengan és Khokand kertjei felett eléggé fellelkesültek, egy telkin éneklésébe fogtak; melyben én is résztvevék, leghangosabban kiáltva annak refrainjét: Allah! ja Allah! – Az ifjak minden ily közeledési kisérletet elbeszéltek az öregeknek, s ezek nagyon örültek és váltig mondogatták: „hadzsi Resid (ez volt mostani nevem) valódi dervis, belőle még minden válhatik.“

Négy napi járás után Firuzkuhba értünk, mely meglehetős magasan fekszik, s utja igen fáradságos. A város egy hegy tövében fekszik, melyen egy a Sah-Nameh-ben emlitett vár áll, – most már romban, – s arról nevezetes, hogy itt végződik az Arak-Adsemi tartomány és kezdődik Mazendran. Másnap reggel egyenesen északi irányban folytattuk utunkat, s alig haladtunk három négy óráig, elértük a nagy hegyszoros torkolatát, mely a tulajdonképeni Mazendrant teszi s közel a Kaspi tengerig terjed. Az utazó alig halad nehány lépésnyire a hegy tetején fekvő karavánszerajtól lefelé, s a sivár, puszta vidéket buja növényzet váltja fel. Nem is hinné az ember, hogy Persiában van, amint maga körül mindenütt az ős erdőket s a legszebb zöldet látja. Mazendran szépségeit nem akarom leirni, mert oly mesteri tollak, mint Frazer, Conolly és Burneséi már eleget irtak róla. Midőn én benne jártam, Mazendran diszruháját öltötte volt fel, a szép tavasz ragyogó köntösét, s valóban elragadóan szép volt. E varázsszerü hatás a bú végső szikráját is elfojtá lelkemben. A természet nagyszerüsége feledteté velem vállalatom veszélyeit, s édes álmokba ringatott azon idegen, ismeretlen országokról, melyeket be fogok járni, s azon különbféle nemzetek, erkölcsök és szokásokról, miket látni fogok. Azon vidékeken, gondolám magamban, a természet mindenesetre kiáltó ellentétben lesz avval, amit most látok, mert megmérhetlen sivatagok, beláthatlan sikságok, hetekig tartó vizhiány várnak rám, – s épen azért kettős volt az élvezet.

Társaimra sem maradt Mazendran benyomás nélkül; csak azt sajnálták, hogy e szép Dzsennet (paradicsom) az eretnek siíták kezében van. „Különös, mondá hadzsi Bilal, hogy a világ minden szép országát a hitetlenek birják.“ Nem hiába mondja a próféta: „Ed-dünja szidsn ül-mumenin ve dsennet ül-kafirin.“ (E világ fogház a hivőkre és paradicsom a hitetlenekre nézve.) Bizonyságul Hindosztant emlité, hol az ingilizek uralkodnak, Oroszország szépségeit, melyeket maga is látott és Frengisztant, melyet a földi paradicsomnak mondtak előtte. Hadzsi Szultan Mahmud a társaság vigasztalására az Ós (Khokand határa) és Kasgar közt fekvő hegyi vidéket emlité. Sokkal szebbnek állitá ezt Mazendrannál, de nem igen hittem szavait.

Zirab állomásnál a mazendráni hegyszoros éjszaki végéhez értünk, s itt kezdődnek a kaspi tenger partjait belepő nagy erdőségek. Csinált uton haladtunk, melyet II. Abbasz sah készitetett, mely azonban most már sok helyen teljesen meg van romolva. Éji szállásunk, hova jókor elértünk, Heften volt, egy szép csererdő közepében. A fiatalok elmentek forrást keresni, melyből jó theavizet lehessen meriteni, de egyszerre roppant jajveszéklést hallottunk; futva jöttek vissza, elmondván, hogy nagy, csíkos állatokat láttak a forrásnál, melyek közeledtükre hatalmas ugrásokkal eltávoztak. Elejénte azt hivém, oroszlánok; elővettem tehát rozsdás kardomat, s a kijelölt irányban, bár jó messzire, két gyönyörű tigrist pillanték meg, melyek tarka bőre koronkint kilátszott a sűrüségből. A parasztok azt mondták, hogy igen sok vadállat van az erdőben, de ritkán támadják meg az embert. Legjobban nyugtalanitottak a sakálok, melyek ugyan egy bottól is megijednek, de oly mennyiségben tanyáztak ott, hogy nem birtuk elüzni. A sakálok egész Persiában nem tartoznak a ritkaságok közé, még Teheránban is gyakran a városba hallik vonitásuk, de ott nem jönnek oly közel az emberhez, mint ezen erdőkben. Egész éjjel zaklattak, kézzel lábbal folyton hadonásznom kellett magam körül, nehogy kenyeres tarisznyámat vagy egyik-másik czipőmet elorozzák.

Másnap kellett Szarit, Mazendran fővárosát elérnünk. Nem messze ezen uttól fekszik Seikh Taberszi, hol a babi-k (vallási rajongók, kik Mohammedet megtagadták, s communismust prédikáltak) sokáig védték magukat s a környék rémeivé lettek. Itt már a legszebb narancs és czitrom termett mindenfelé, s a sárgás piros gyümölcs oly jól vette ki magát a fák setétzöld lombjai közt. Szari maga épen nem szép, de azt mondják, jelentékeny kereskedést üz. Midőn ezen utolsó persa város bazárján áthaladtunk, a legkülönfélébb átkok s gúnyolódások zápora ömlött fejünkre. Feleltem ugyan e szemtelenkedésekre, de a bazár közepében, több száz siíta közt nem véltem tanácsosnak bottal vagy karddal fenyegetőzni. Szariban csak addig maradtunk, mig egy napi utazásra a tenger partjáig lovakat béreltünk. Itt az ut sok ingoványon s posványon vezet keresztül, melyeken gyalog nem lehet áthatolni. Több uton lehet innen a tengerhez jutni: Ferahabadon (Parabad, amint a turkmanok nevezik), Gezen és Karatepén át. Mi ez utóbbit választottuk, mert itt egy afghan, tehát szunnita gyarmat van; melyben jó fogadtatást remélhettünk, s melynek nehány lakóját már Szariban igen jó embereknek tapasztaltuk.

Két napig pihenvén Szariban, elindulánk Karatepe felé, s alkonyatkor, kilencz óráig tartó fáradságos ut után értünk oda. Már itt van mit félni a turkmanoktól. Ezek tengeri kalózok, kik naszádjaikat a parton elrejtve, több órányi távolságra bekalandozzák a partot, s gyakran egy két megkötözött persával térnek vissza.