(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácsony-esténk.)
Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.
Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges; munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja; adóssága semmi.
Tehát nagy úr volt.
Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?
A történet furcsa tanulságot nyujt e kérdésben.
Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt, szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.
A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghalt: alig telt vagyonából koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.
A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is; épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még azt is hirdették róla, könnyelmüen bánt az ország vagyonával. S mikor meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy vagyonát is megette a pénzügyminiszterség.
Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije. Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány filokszéra-ette rossz szőlő. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.
Az ő helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem üzött egyéb fényt, csak azt, hogy kupakot csináltatott hosszu száru födeletlen cseréppipájára és csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy kiadás miatt. Igy aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.
A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben. Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha se vállalkozott se nagy vagyonu ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry volt az egyetlen született főrendi úr.
De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes anyja s ő vezette a háztartást.
A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett művészi becsü vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.
A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy valami nyoma fönmaradjon.
Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt. Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara, vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.
Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a mult század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.
Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni. Fölvitte oda édes anyját.
Édes anyja egyszerü szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott gazdálkodni. Szalmafödelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el husz teremből és szobából álló palotabeli lakást.
– Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.
Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka, derék eszes, mivelt ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja. És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó barátunk. Tudományos és mivelt férfiu.
Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok szobán keresztül mentek.
Minden szoba be volt butorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori pozsonyi butorai voltak. Magas hátu, XIV. Lajos korabeli divatu divánok, pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem, damasz és faragvány minden butoron. Az öreg asszony megnézte gondosan valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.
Nem szólt semmit.
Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II. József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothschilddal s még valami kis töredék százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az alkudozást is s azt mondotta:
– Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem adja.
– Odaadom.
Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet száz forintot. Azonban Wekerle maig se adta oda Rothschildnak. Most is ott ketyeg a falon.
Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se szólt semmit.
Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, földszinti széles folyosón át hátul. Ez szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nemzetes asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak butorok.
Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:
– Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.
A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák naphosszat?
De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.
– De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagy urakat?
– A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több butorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más butorát nem használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.
Ugy is lett.
A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni. Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga butorai között.
Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt kilehelte lelkét.
E vendégszobában laktam én is az 1872-ik év őszén, mint ujdonsült képviselő. Családom nem jött mindjárt föl Pestre s el kellett pár hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives vendéghivását.
Abban a kis lakásban ültük meg 1871-ben karácsony estéjének ünnepét is.
A »kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt husért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes asszony.
Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más nagyságosnak szólitotta. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy ő nem »nagyságos«. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta, hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.
Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült csirke, befőzött, aszalt gyümölcs és mindenféle kalács volt a vacsora. S micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában! Mint a mikor ragyogó ifju menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében. Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra füzött meggyek és cseresznyék, a dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és birsalmasajtok! Mind önmaga készitette! Holmi csemegés boltok, olasz gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékai, franczia és arab aszalékok nem látták az ő asztalát soha.
Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni mindenütt.
A kalácsokért megdicsértem a cselédet.
– Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá. Ezek a pestiek nem értenek hozzá.
Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.
Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.
– A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!
Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén!