Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv nélkül megtanulták.

A jókedvü Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő is ki akart valami rigmust találni.

Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen kivül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész, mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni. Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes kertjének is szokta néha nevezni.

Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat ejti ki:

– Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba; – most pedig, a mikor istennek veteményes kertjét miveljük, ássuk és ültetjük, most nem törődik velünk.

Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is a jó lélek, hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.

Vak Pali eleget hallott, látott erre a napra Reggel másnap megjelentette az egészet a deputácziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége is volt.

Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erőszakosságra vetemedtek s néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket példás szigorusággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és világi előljáróság ellen: ezt mulhatatlanul megjelentse.

Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.

Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is, Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent. Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova, talyigája az alatt ott várt künn az utczán.

Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát keményen.

– Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.

– Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember?

– Jámbor, istenfélő, kegyes ember.

– Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal tenni kisérletet.

A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta nevettében. A gézenguz Kalabának igaza volt.

Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre halt meg mind a két városban.

Különös az eset, el kell mondanom apróra.

A Büdösközön a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik városban esett hát halála? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban halt meg: a temetési költséget viselje ez.

A két város előljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a költség miatt. Öt-hat forint nem a világ. Hanem azon veszett össze, kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két előljáróság. És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe, mig engedelmet és utasitást nem kapott rá.

Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.

Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára valamennyi?

Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van?

Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a sziv megszünt dobogni, a sziv pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg gyökerei örökre megbénultak: ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja félben az élet munkáját: – mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is sulyos ellenvetésekkel találkozott.

Ime, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él. Pedig hát a sziv és agy között már semmi összeköttetés. E szerint hát Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szünt meg dobogni.

Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram. S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanubizonyság.

Ime, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyitja a gyik farka.

Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták: attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki meg tovább vitatkozott.

A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasitást. Hallotta a csunya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az ajtón.

Az elnök rárivall:

– Mit akarsz?

– Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni kellene, meddig várjak még?

– A mig a kérdést el nem döntjük.

– Miről van hát az a kérdés?

– Arról, melyik város fizesse a költséget?

Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt.

– Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem ráadásul.

Igy lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a halotthordó talyigást.

* * *

Ime, ezekből a történetekből állitotta össze adázteveli id. Osváld Dániel az ő vigszinművének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa vidékéről azt a csuf kórságot.