Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.
Már most nézzük.
Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.
Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.
Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.
Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.
De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?
Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!
Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!
A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.
Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.
S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!
Csavargók.
Mik azok? Kik azok?
Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?
Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.
Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.
Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.
Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.
Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keriteni.
Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd keritenek ők.
Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a héjja a galambra.
– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!
Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.
Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.
Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!
Mi lett a végük?
Egy-két sorban megirtam már valamikor.
Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.
Hol az igazság?
Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?
Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.
De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.
A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.
Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.
A tűzhalált választották.
Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.
A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmulásuk.
* * *
A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.
Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.