(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)
Hogy a mostani országgyüléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben, minő csoportokban: ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás. Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali, bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden egyéb. Konzervativ, szabadelvü, független szabadelvü, egyesült ellenzék, mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt, horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt, haladó-párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmult, sok ujra támadt, senki se tartja számon valamennyit.
Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna tünődni fölötte. Nyugaton is ugy van, hát akkor nálunk is jól van.
Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigoru megbizatásu küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?
De nem is a nagyon régi országgyülésekről akarok szólani. A mikor lóháton jött a nemes ember az országgyülésre. Megállt Rákos mezején. Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig szivesen tanácskozott, szivesen hozta a törvényt s kedvére kimarakodta magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült s a ló legelője elkopott: öt-hat nap mulva lovára pattant s ugy elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte: vakapád! Ebem se tanácskozik étlen-szomjan.
Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek a mult század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó Magyarországon.
Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal ismeretlen szó volt előttük.
Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a kormányt, de határozott pártalakulás még ebből se támadt. Csak Deák Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak lelkes hivei, akiket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.
Az 1825-iki országgyülésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar. Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakitani különben se természetük.
A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta, fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a vármegyék követei.
A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék utasitásainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem egy alkalommal.
Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két szavazata, hát ugyis hiába alakitott volna pártot. De különben is a városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahivták, hol kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.
Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Róma parancsolt, vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se hallgattak igazán soha.
Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is. S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott, lelkes ifjak voltak. Az ujkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük körül.
Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem ülhettek.
De más okból se ülhettek volna igy.
A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai vagy a dunaparti képviselőházé.
Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek. Ugy ülnek a képviselők, mint az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem türte volna ezt a világ minden kincseért se.
A régi követ mind tekintélyes férfiu volt. Vagy származása, vagy vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8–10 követet, hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevü férfiut. S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ«, hogy valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett volna belőle.
A gyülés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.
Csak tisztes magyar diszruhában, kardosan, sarkantyusan lehetett a gyülésteremben lenni. Igy voltak még a királyi tábla birái is, igy még a jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni?
Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt berendezve.
Nagy négyszögletü terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki hely.
Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék. Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.
Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyuttal az országgyülések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.
Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után keletkezett. A hivatalának a czime: Personalis Praesentiae Regiae Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerü, mint: kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a czim: államépitészeti hivatali főnök.
De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke. Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket, ő fékezi az indulatokat, ő csillapitja le a haragos kuruczokat, de ő vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében sóhajtozó labancczá.
Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már egyházi rendek követei ülnek.
Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszu és széles asztal van elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs. Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint a szép asszony. Néha olyan dühbe hozza az embereket, mint a hitregebeli szép Helena a görögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.
A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.
Az elnevezésnek is jó oka volt.
Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek és a túliak.
Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavon vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?
Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.
Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni a vármegyék követeit.
A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supremus. Előkelő, vagyonos ember.
A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulcsos, igen sok igen gazdag ember, árpád-kori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet, papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is csak ugy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezü jóltevők.
Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal, a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.
A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecskén. Az asztal jobb oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült mindig az elnök felé néző oldalon.
A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja, jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.
De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy nádori értesités jött a vármegyének az országgyülésen, azt rendesen az első követnek adták kezéhez.
A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott«. Igy jegyezték föl.
A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki. 1825 előtt már régen nem volt országgyülés, 1825-ben véletlenül igy ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak, mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi országgyülésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan a vármegyék és követeik.
Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?
Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet?
Az 1825-iki országgyülésen például a nyitrai megyés püspök és a dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet – absentium ablegatos – küldtek az alsó táblára.
Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asztalánál nem adtak helyet. Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett. Ha nem: nem. Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga nem volt.
Volt azonban más egyházi rend is. Husz káptalan rendes követet küldött s azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani, tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük volt az alsó táblán a királyi adományu javadalmas apátoknak, a kiknek a régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneficiati volt a szokott nevük.
Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet. Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári káptalan követe a tiszai asztalnál.
A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az 1790-iki országgyülésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát tárgyalták, sok keserü szóváltás történt a megyei és káptalan követek közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is vannak forróvérü, tüzes természetü emberek és a kik nem mindig a sima és enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat. Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást: az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal, a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok izetlenség támadt az asztaloknál mégis.
A franczia háboruk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült. Ez az országgyülés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin s. Elvégre az 1832-iki országgyülés végleg eldöntötte. Majd elmondom: miként.
Előbb azonban szólnom kell még az ugynevezett pártokról. Olyan vidékre vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott valaha valamit.
Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását, gondolkozását, cselszövényeit irja le valami szemfüles iró. De ez se a követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az akkori buta czenzura parancsolta.
A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:
Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos vármegyék.
Comitatus oppositionales. Magyarul: ellenzéki vármegyék.
Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.
Azután Comitatus ultraroalistici. Magyarul: nagyon is királytámogatók.
Végre: Centrum. Magyarul: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.
Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.
Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e nélkül az ország?
Az 1825-iki országgyülés békülő országgyülés volt. Csaknem olyan, mint az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a király. A rendek egy része boszut akart állni az elmult kormányokon, törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az alkotmányt biztositani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet és műveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyiteni törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak nemzedékük szinvonala fölé.
De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye?
Semmit.
Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt irja sógorának ezekről a vármegyékről:
– Non scitur, quid velint.
Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért egyet.
Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi se.
Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az ultraconstitutionális vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs, Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt tiszai vármegye.
E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj jogokat akar szerezni.
E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul sógorához, Oszterhuber Józsefhez:
– Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!
Deák Antalnak igaza volt.
A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyülés. Komoly törekvés erre csak 1848-ban és 1865-ben mutatkozott. Ehez uj emberek kellettek.
Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.
Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabaditani. Tudós társaságot állitani. Az urbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.
A kilencz »nagyon alkotmányos« vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11 követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elboritotta az örök feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.
Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és Kis-Csoltói Ragályi Tamás, a második követ.
Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte: nyomban előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság megalapitására.
– Hova jutott nemes nemzetünk?
Igy kiáltott föl zokogása közben.
Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyen lélek volt Vay Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszeliditette a bécsi udvar. Gróffá tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem küzdhetett.
Követtársa Ragályi Tamás. Ugy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjusága. De a dalt 1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyülési ifjuság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi nevéhez ért. Szivesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot – ugy hallottam – Ruzsicska teremtette.
Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották. Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi. Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sirból életre hoztuk. Nem is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!
A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.
Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de az ő története más, noha szintén oly fényes.
Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző«, az alkotmányért vivott harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép szaváért ő is elhallgatott.
Hárman maradtak hát a »nagyon alkotmányos« párt hét hőse közül.
Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe. De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar mesterkedései folytán nemzetsége konzervativvá vált: a zajosabb tevékenységtől ő is visszavonult.
De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel, bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem azért, hogy sulyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák Ferencznek kezébe adja.
– Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős.
Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky Józsefről, nem szól az emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ: felső-bükki Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart, odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az igéret földét.
Nagy Pállal hitványul bántak történetiróink. Mintha készakarva el akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek összegyüjtve és kiadva. Bágyadt korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi nemzeti igazság van az ő szavaiban!
Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.
Meggyanusitották, megrágalmazták. Az orditó hazafiság közvéleménye meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vajjon lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is? Szelid bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még Wesselényit, még Kossuthot is?
Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének!
– – Ime, a »nagyon alkotmányos« párt ezekből állott. Bizony, e párt tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a vezére; – ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s háttal volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek ugynevezett párthivei.
A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas, Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török Moldva-határig mindenütt.
Azonban elsőrangu vezér a 26 követ között alig volt.
Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitünt. Itélete, eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és műveltségről tett tanuságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.
Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsigmond, hosszu, nagy kort ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.
Borsiczki Borsiczky István, Trencsén első alispánja s első követe is nagytehetségü, jeles ember volt. Történetiróink megemlékeznek róla. Az alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.
Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és Somodori idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyülés elnökének édes apja.
Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában hatalmas szerepe lehetett volna, de ellenzéki marad s mind haláláig derék magyar. Deák Ferencz vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.
Ime, az »ellenzéki« vármegyék legkitünőbb férfiai. Huszonhat követ közt csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge volt még akkor a nemzeti akarat.
Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatus« milyen lehetett? Tiz királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye? El se számlálom nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg. Pedig voltak köztük tehetséges, művelt férfiak. Pozsony követe Bartal György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi táblabiró, septemvir, még Personális is.
A mult század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.
Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segitségével előkelő megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az országgyülésen egy-két hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a tervezgetés.
A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapitványi haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiuság, mint a muzsikusban s a szinművészben. Sok embert hiuságánál fogva lehet vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kisérletet kell tenni a szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll, mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint Wesselényit, Kossuthot.
Ez a bécsi »taktika«. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.
Azonban fejezzük be az ülések történetét.
Az 1825–27-ik évi országgyülés arra nézve, miként üljenek a követek, nem tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a földszinten, ugymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek itt vegyesen a papirendben levők is.
Az 1830-iki országgyülés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek elszéledtek. De azért ez az országgyülés határozott arra nézve, hogy ezentul az országgyülést Pestre hivja össze a király. Ez az óhajtás, mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan törvénynyé vált.
Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár nyelven is idézi a későbbi országgyülés:
– Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy részről azon követeket, kik eddigleni helyheztetéseikkel meg voltak elégedve, gyakorlott igazaikban ne sértse, ugy más részről azoknak, kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot ne akadályoztassa.
Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi ülőhelyével.
A következő országgyülést 1832-ik évi deczember 14-ikére hivta össze a király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?
A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e fölött. Hosszu ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen javaslatot.
A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangulag abban állapodtak meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és ugy ül a követ, a hogy ő akarja. Ebben a király se parancsol.
Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.
Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.
A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az uj rendezkedés csak ideiglenes legyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők maguk állapithassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.
Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:
– Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi helyheztetéseikkel meg vagynak elégedve, nem kivánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Rendnek megállapitása, melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.
Jól van. De hát hova tegyék a papokat?
Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell »tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.
Ily módon:
A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentul, hanem három. A régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három körül helyezkedjenek el a vármegyék.
Igy is történt. Az uj elhelyezkedés igy lett:
A vármegyék két-két követe ezentul is ugy ült, mint eddig. A régi dunai asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit egymásután s nem egymással szemben.
Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?
Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb, mint az országgyülési ifjuság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kérdésben nagy beszédet tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták. De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyülési ifjuságnak s a jurátusok karának.
A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek oda. Elkeveredtek a követek közt.
Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is, 1825-ik évi november 3-án, a mikor felső-bükki Nagy Pál történelmi nevezetességü hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a magyar Akadémia megalapitására egy esztendei jövedelmét nemesen felajánlotta.
Igy maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az 1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyüléseken át a pozsonyi utolsó országgyülésnek 1848-ban lett befejeztéig.
Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet találta.
Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már középső asztalnak jobboldalán, a hol »Zala« van beirva, ott volt ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ lett, az ötödiken.
Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja Somogy vármegye volt.
Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.
Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi országgyülésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt, mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde.
Hova lettek ezek a székek?
A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.
A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan »szálának« nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról nyilt.
Az ujabb kény vagy ujabb szükség szerint minden megváltozik.
A végzet nem engedte, hogy Kossuthnak az uj országházban, a Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még ezentul huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végeig. Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisitette. Csak az ülőhely előtámláját tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét bevésette.
Deák ülőhelyét azért semmisitették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.
– Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?
Szegény Éber Nándor! Magas termetü agg ember volt már s az aggkori elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok. Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.
Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A muzeumban volna helye a Deák-szobában.