(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? – Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni. – Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a takarékpénztár?)
Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még akkor, a mikor kezdődött a történet.
Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.
– Ébredj, magyar!
Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót. Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.
De hát mit csináljanak?
Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!
Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz. Ne szaporitsuk őket.
Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.
Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek, országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság. Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.
Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza. Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.
Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene még a duhajoknak?
Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se legyen mentes.
No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt kitalálta. Legalább is rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.
A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.
Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak, nem pedig nemes embernek.
Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.
Ez már beszéd.
Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni. Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg ne előzhesse őket senki.
De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.
Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.
Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.
Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.
Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt, akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem köteles vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?
No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.
De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős? Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének. Okos ember nem áll önként gyámság alá.
Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke, ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik, de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme. Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a részvényesek számára is.
Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.
Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal, ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt már ők semmi szin alatt nem cselekszik.
Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.
De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be füleiket. Fáy András uram szava ne legyen a pusztába kiáltó szó. Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak okkal-móddal.
Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve. Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.
Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.
De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a magukéból.
A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van. Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között tilódik az ember pénze.
De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.
Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.
Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha a nélkül is el lehetünk?
Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk: miből lesz akkor a takarékpénztár?
Bizony a köztársaság pénzéből.
Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje, királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.
Ebben történt megállapodás.
Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból. Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk. Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.
A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak akkora nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a Mária Terézia-tallér is.
Ez legyen a takarékpénztár.
De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?
Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.
A mi igaz is.
Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg nem fordul.
Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az ember tisztán akarja érteni a dolgot.
Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó, de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.
Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.
De hát mit őriztek ebben?
Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől. Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott. A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a németre.
Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.
Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből valami számbavehető gyüjtemény.
De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam ezelőtt ötven évvel.
Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye. Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.
El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad hiányozni egyiknek se.
Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?
Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni, hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.
Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba vitték.
Mindig két ember vitte s egyenként szépen a nyiláson át a ládába eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle, fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen terüljön szét az egész ládában.
Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának kulcsa ott volt az öreg birónál, az archivumnak kulcsa ott volt az öreg papnál.
Multak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár, nehezedett a láda.
De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni, össze kellene számitani. Már csak illendőség okából is.
Olvassa a manó! Számitsa a manó!
Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra, kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bizni ezt a munkát. Maguknak kellene ezt végezni a köztársaság előljáróinak, ők pedig erre fejüket nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás, pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás.
Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.
Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van, de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál lenni: ebből éppen nagy baj támad.
Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony intézetek és alapitványok. Kérnek, rimánkodnak, istenkednek, nem lehet nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt – nincs! Mire való volna ez?
De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi, mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.
Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigoruan fönn kell tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember beleütheti az orrát az előljárók dolgaiba.
Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra kiadni a takarékpénztárt?
De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók, perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.
Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk lehet a takarékpénztárban?
Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év táján az ezüstvivő két előljáróval menjenek az archivumba s emelgessék meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.
Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz, Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.
Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyü. A szemük is kidülledt az emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.
Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált: mennyit érhet sulya után számitva az a takarékpénztár?
Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz akkor.
Nohát most már ne takarékoskodjunk.
Szép bőjtnapi reggelen oda ballag előljáró uraimékhoz a harangozó, szerencsés jó reggelt kiván s azután azt mondja:
– Az archivum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem előljáró uraimék jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?
– Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.
– Hát hiszen tőle jövök. Ő meg előljáró uraimékra utal.
Bele is üthet a mennydörgő mennykő!
Megnézik az archivumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva. Elveszett, eltünt, elvitték nyom nélkül.
Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a szentgáli takarékpénztár.
Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.
A hirlapok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyüjtögették, egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt szállitott be Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az ország kincse.
De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el-kiszálltak az ország határát megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a takarékpénztár dolga volt.
Ki tudná most már: mi az igazság?
A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a pénztár nyomait.
Szentgáli uraimék tisztára bebizonyitottak mindent.
A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és Somod-hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz emberek.