Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupicza öreg szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott czók-mókokon, megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és kurjongatások között.

Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti megdicsőülés a halál után; ott talán még a sertés is ispotályban múlik ki.

Dévény-Ujfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a kemenczében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt. Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.

Száz tojásból rántottát rendeltek s harmincz itcze melegített czimetes vörös bort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni, mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a templomban. Amiért aztán jól megverték, úgy hogy felmenekült a padlásra s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak kíséretében.

Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemes uraimék maguk szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pinczét, sütvén a rántottát, melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.

Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós szottyant, mert amint kiméne egyizben a rőzséért, hall vala lódobogást s látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen, mint a kilőtt nyíl.

Szíve nagyot dobbant az örömtől.

– Szegény Búzavirág meg van mentve.

Némi mulatozás után ujra felczihelődtek ő kelmeik, még pedig a haditerv szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra mulva az utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna tájban ér oda néhány főemberével, kik hintókon mentek. Azután szinte óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a «Két almá»-nál, a másik az «Arany lúd»-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a «Három granátos»-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a «Szerecseny király»-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a «Négy szekfü»-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a «Kókuszdió»-hoz hajtat a Meidling külvárosban.

Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek s annyira hires már ötven év óta a rostélyosáról, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most hányan mennek ő kegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt. Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy ügygyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság ez az egész világ?

Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szállóhelyein az éjféli óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az Ungargassét környező mellékutczákba s mikor a Szent István tornyán tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.

De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévény-Ujfaluról indul az utolsó szekér a Bori uram embereivel – ott hagyva egy pár aranyat a korcsma asztalán, ahogy illik nemes emberekhez. Málnásy uram annyira benyakalt, hogy még a maga pénzéből is oda guberált egy fényes aranyat a többihez. Hiába kapaczitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:

– Ejh, mit, – ellenveté Málnásy – hadd higyje a szamár, hogy átöltözött királyok jártak a korcsmájában.

Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a czimetes bortól a többiek is, úgy hogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban ujra csípni kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső malomnál s azalatt küldjön ki ő kigyelme előre valakit vagy valakiket, akik útközben egy-egy osztrák falut felgyujtanának, hogy némi-nemü melegség vegyülne a levegőbe, – amint ők arra elhaladnak.

Bori uram azonban lecsittítá őket.

– Hiszen megtehetném utóvégre, – szólt, a vállait kellemetlenül vonogatva – de kár az virtust pocsékolni.

Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után czukorral. Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták néhányan, de kiköpték. «Kafé» – nak hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből lehet: «Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják a nyavalyások apródonkint.» Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a mivoltját.

Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg tajtékos paripán a vendéglő udvarán.

Pogány Gábor kinézett az ablakon.

– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija mellett szokott lovagolni.

– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.

Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.

– Éppen a nemzetes urat keresem, – szólt a huszár – jó, hogy egyedül kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.

Bori uram előkereste az okuláréját.

– Lássuk hát, mi az a medve?

Czeruzával hevenyében teleirt papirost nyujtott át a huszár. Nehéz volt a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt pedig a «tábori parancs»-ban a következő:

«Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt, levelet találtunk, mely császár ő felségét értesíti tervünkről. A veszély elmult ezzel, de kitünik, hogy áruló van közöttünk a szekereken. Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbbé, hogy valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanus emberek részére rendeljenek két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én számolok le. Dixi. Szepessy de Négyes.»

Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az ő uj embere, Farkas a Judás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik ezek, hogy császár van. Ámbátor az uj embernek is olyan becsületes arcza van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok mindent kóstolt.

Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára és ha valami gyanusat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak, a másik pedig ne tágítson mellőle s ha szökni akarna, – töltse meg sóval a karabélyát és lőjjön bele.

Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek és a «Kókuszdióba» letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Eszeágában se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta magában: «Befűtöttem már az egész pereputynak.» Egy csöppet se tartott többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerüen szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni végesvégig; érdekelte a dolog, mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a muzsikát.

Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem sem látott közülök kettőt. Maga Szepessy a «Stadt Frankfurt»-ba szállt s oda kapta a bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiakkeron bejárta az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.

Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg csinosan volt öltözve.

– No, mi az ujság? – kérdé a belépő Bajmódytól.

– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.

– Ne emlegesse az Istent, barátom, – jegyzi meg nevetve – ne figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.

Kivette czímeres aranyóráját, éppen kilenczen állt a mutató.

– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.

– Kétszáznyolczvanan. Kétszáznyolczvan nemes ember. A Belzebub ördögeit is megveri ennyi.

– Nem maradt el valaki útközben?

– Nem, hála Istennek.

– Jó hangulatban vannak az atyafiak?

– Bemennének azok most a tigris torkába is.

– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.

– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.

Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amily veszedelmes volt a tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt ő nekik thémájuk, amibe elmerültek. A Napoleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség már megindult Párisból és a hét derekán itt lesz és hogy szem nem látta, fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.

– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak rettenetes.

– Szegény Mária Lujzácska!

– Én még most se hiszem.

– Ejh, el van az már intézve.

– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.

– Úgy, de Napoleon is nagy róka s két róka közt csak egy a biztos: hogy a tyúk áldozatul esik.

Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre, meg-meglökve az ispánját.

– Hallja, hogy mit beszélnek?

– Ühüm, – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem oldotta a nyelvét.

Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a széken, nézegette a vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, bicczentett feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.

– Mégis csak furcsa volna, – szólt elgondolkozva – ha ezt a Napoleont rászedné valahogy Metternich herczeg.

– Bizony, – hagyta rá Bajmódy – okos emberrel is megtörténik.

– De egy Napoleonnal, Bajmódy!

– Ejh, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…

Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a lovas nem volt más, mint a Gelencsér öcscse, a ragyabunkó.

De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket s midőn most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve vágott a Bajmódy szavába.

– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam, hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltözködtem becsületesen és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy régi jó czimborám.

– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette, hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában szokás.

A Szepessy szeme megcsillant.

– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?

– Stadlauban vár a négy pej.

– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.

– Persze, – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránitpiros bort. – Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.

S durván nevetett hozzá.

A báró arcza idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak s inkább önmagához szólva, a szakállába dünnyögte, mintegy a gondolatai összegezéseül:

– Lesz még azzal elég parádé odáig.

A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre, elájulásokra, stb.

– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram. Nincs igazam?

– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.

– No, no, – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan boldog arczczal, mintha a tokáját simogatnák – tudom én ezeket, hiszen én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez a három időszak vagyon az ember életében.

– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt, ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz, ha most már a helyszinére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a szürke köpönyegemben s a jeladás egy sípolás lesz.

– Hát akkor én megyek is.

Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha ujjászületett volna.

– Ad revidere, Bajmódy!