A báró selyemmel bélelt batárja, melyet Párisból hozatott, az «Onkl» czimü korcsma udvarán állt, az állás alatt. Az «Onkl» dépendance-a volt a «Stadt Frankfurtnak». Akkoriban minden előkelő fogadónak volt egy külön függelékje, ahol a lovak és a kocsisok külön tanyáztak; mert nem vasút hozta az idegeneket a birodalmi fővárosba, hanem saját fogataikon érkeztek. Magyar nagyurak nem ritkán elszaladtak egész Párisig is a saját kocsijukon.

Az «Onkl»-ban János, a parádés kocsis gondozta a négy szürkét. Szirotka, a hű tót komornyik pedig beszerezte a szükségeseket és vigyázott a bundákra. Téglákat melegíttetett a tűzhelyen: jók lesznek a kocsiban a kisasszony lábacskái alá. A két bunda azonkép megmelegíttetett, hogy a czobolyprémes bundácska melegítő ereje legalább az első perczekre meghatványoztassék. Még virágbokrétát is szerzett Szirotka, amit majd a báró átnyujt annak idején a kicsikének, mert hát a nagyurak a legnagyobb hidegben is nagyurak, megcsinálják a tempót. Fázó, piros orral az ördög se szagolja ugyan a virágot, de éppen ilyenkor kerül sok pénzbe és nekik csak az kell.

Bajmódy tehát mindenekelőtt befogatott, beült Szirotkával a hintóba, magára vette az egyik bundát, rátette nagy talpait a forró téglákra, megszagolta a kaméliákat s konstatálván, hogy csak egy illat van a világon, a fokhagymás kolbászé, megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson az Ungargasse 20. számú háza elé.

Útközben is pikáns volt, csintalankodott benne a sok bor, hogy azt mondja, mire való két bunda ilyen alkalomhoz? Miféle gyámoltalanság! Hát nem szebb volna, ha ketten összebújnának egybe? Mert a leánytest melege mégis csak különb meleg a czobolypréménél.

Nem volt messze, hamar odaértek. Bajmódy kiugrott a kocsiból s az Invalidenstrassén a Magdolna-kápolna vén órája kisértetiesen kongta el a kétnegyedet tizenkettőre.

– Nemsokára kezdődik a mulatság! – szólt Bajmódy. – Maradjanak most már itt veszteg a kalitkával, míg a madarat behozzuk! Jól tartsa kend János a gyeplőket, ha majd forró lesz a kása, mert egy-két lövés mégis eshetik és a lovak könnyen megbokrosodhatnának. Én most egy kicsit megtekintem a környéket.

Az utcza csöndes volt, mint egy temető, se nesz, se hang! Szörnyű holt, sivár, elhagyatott valami egy efajta város, ahol nincsenek kakasok és kutyák, mint falun, akik a kukoríkolásukkal és az ugatásukkal egy kis elevenséget, vidámságot hoznak be. Szép fehér éjszaka volt különben, pénzt lehetett volna olvasni. Fehérek voltak a házfedelek, fehérek az utczát szegélyező akáczfák, melyek gallytestükkel, mint valami fehérre meszelt óriás pókok, a levegőben látszottak lebegni, mert az aljuk elveszett a házak által vetett árnyékban. A falak is fehérek voltak (akkor még nem volt szokásban a házakat festeni), csak imitt-amott verte át magát a jégvirágos ablakokon a gyertyavilág sárgás derengése.

Bajmódy átsétált a 23-as szám alá, azt vette szemügyre, mert voltaképpen az volt Szilvássyné intézete, magas, erős falkeritéssel, mint a zárdák, középkorias kapuval, melyről kalapács lógott le. Itt csak egyetlen ablak világított az emeleten, de az is éppen e perczben sötétült el, mint mikor a vak ember az egyetlen szemét is behunyja.

Kétszer is elhaladt az épület és fundusa mellett, kopogtatván a falakat s hangos morgással elmélkedvén a dologról: «Hát bizony ez nem Déva vára – pedig hát azt is be lehet venni.» Erre a gondolatára éktelen csaholással egy véreb felelt, aki nyugtalanul szaladgált bent fel s alá. «Hm, az első ellenség», – dörmögte félhangon. – (De jó volna neki visszafelelni egy kis ólommal.)

Amint így nézelődék a nemzetes úr, egyszerre csak reccsen valami a magasban (de erre a reccsenésre is csak utólagosan emlékszik) s egy rettenetes súlyos dolog zuhan a nyaka közé.

Csak egy jajt ordított a néma éjszakába és összerogyott, mint taglóütéstől az ökör, részint az ijedelemtől, részint a rázuhant tömegtől. Bár a magasból szakadt le, mégsem a mennykő volt, mert a mennykő nem tud magyarul káromkodni. Olyas valamit érzett, mintha egy medve ugrott volna rá, de a medve sem tud magyarul káromkodni.

Már pedig az illető szörny azonfelül, hogy a Bajmódy keresztcsontját vagy vállpereczét talán be is törte, olyan szemtelen volt, hogy még ő neki állott feljebb:

– Ejnye, az árgyélusát, ki ténfereg itt a lábam alatt!

Összegabalyodtak a fagyos, síkos földön. Bajmódy alul maradt, szuszogott, mint a duda, Szirotka a kocsi mellől kiabálta:

– Cso je to? Tu szom. (Mi az? Itt vagyok.)

De hisz éppen az a baj, hogy ott volt a kocsi mellett és nem itt és hogy nem is akart onnan elmozdulni.

Miatta akár agyon is üthették volna a nemzetes urat, no, de ilyen szándék éppenséggel nem forgott fenn, mert amint megmenekült a terhétől és nagy óvatosan fölpislantott, miként ha már a túlvilágról jönne s körülnézne előbb, hogy csakugyan a régi planétán van-e megint, ámulva ösmerte fel a föltápászkodó alakot.

– Nini, nini, Bori Pál uram.

Egy hajszállal se lehetett kisebb a Bori meglepetése.

– Tyűh, maga az, ispán úr? No, nézze meg az ember!

– Majd agyon nyomott, – duzzogott az ispán, – de hát garaboncziás diák maga vagy mi a fityfene, hogy a felhőből csöppen le az ember nyaka közé?

– A bizony különös volt, – nevetett Bori Pál, nadrágját tisztogatva – restellem is, de hát katonadolog; egy kis kémszemlén voltam ezen az átkozott fán.

– Ni, persze, – vágott közbe Bajmódy – ej, persze, hogy persze, észre se vettem ezt a fát…

Örült neki, hogy megvan az eset magyarázata s nem valami csodás mennyei inzultusnak kell tartani.

– Csak nem ütöttem meg nagyon?

– Szerencséje, hogy nemes ember! – mondá Bajmódy neheztelő hangon.

– Nem tehetek róla és nem is szabad fölvenni, mert a közügyek mezején történt – mentegetőzött Bori Pál.

– A fa tetejét nevezi a közügyek mezejének?

– Azt, azt. Mert mi egyébért másztam volna föl, mint a hadi plánum okáért? Be akartam nézni a ház udvarára. Az ördög nem alszik. Hátha itt már mindent tudnak? Egy levelet elfogott ma a báró, de hátha egy másik levél eljutott a czíméhez és meg van rakva az udvar katonasággal, lehetne ott uram, még ágyú is, mi meg buga fővel beleszaladnánk a kész veszedelembe. Nem tréfa az, rogo humillime. Mert végre is háromszáz lélek irhájáról van szó. S ha az valami közönséges nép lenne. De csupa nemes ember!…

– Iszen nem lehet tagadni, de…

– Mondom, fölmásztam és kémleltem a terepet, már egy jó óra óta spekulálok és kombinálok fenn a fán. Hát hallom egyszer, hogy fel s alá jár valaki a ház előtt, mintha czirkáló őr volna. Ejnye, canis mater, ezt meg kell látnom, rendőr-e vagy katona? Honnan tudjam én azt, hogy az ispán úr csinálja lent a fenster-promenádét? Próbálom elhárítani a gallyakat, de nem látom jól se az alakját, se a ruháját a gallyak miatt. Kissé följebb lépek egy vékonyabb ágra, ahol szabadabb a látás és puff, reccsen egyet az ág és letörik velem együtt, hogy az Isten nyila ütött volna belé csemete korában.

– Hagyjuk ezt most, – ejté el a kellemetlen thémát Bajmódy nagylelkűen – a haza szolgálatában a személyes sérelmek nem számítanak. Térjünk át a meritumra. Lássuk, mit tapasztalt? Nem látni valami gyanusat az udvaron?

– Semmit. Azaz egy félóra előtt ki volt még a konyha ablaka világítva és minthogy éppen szemben van a fával, láttam, hogy a szolgálók, szakácsnék az edényeket mosogatják bent, némely vászonnépek pedig csípőre rakott kezekkel, dologtalanul «povedálnak» és vihánczolnak, ami engem teljesen megnyugtatott.

– Hogy-hogy?

– Mert ha katonaság volna valahol a kertben vagy valami félszerben elrejtve, akkor a vászonnép bizonyosan nem egymás közt diskurálna, hanem ő velök legyeskednék.

Tetszett Bajmódynak a következtetés, hogy szinte visszanyerte tőle a derültségét.

– Persze, hogy persze. Szent egy igaz! (Elmosolyodott, fejét csóválta.) Ki az ördögnek jutna ilyesmi az eszébe?

– Hát nincs nekem nagy eszem? – verte a mellét Bori.

Bajmódy a tenyerébe csapott.

– A Boriak mind kutyagyerekek – mondá barátságosan. – De most már nézzük meg az embereinket.

Szirotka roppant bámult a messzeségből, hogy a két összemarakodottnak hitt ember nemcsak nem ölte meg egymást, hanem karonfogva távozik a Rennweg felé. Sajnálta már, hogy oda nem ment.

– Az emberek már mind a posztjukon vannak – felelte Bori megelégedetten.

– A plánum szerint?

– Igenis a plánum szerint.

Valóban úgy is volt. A szomszéd utczákban helyezkedtek el a ködmönös hadak. Az Invalidenstrasse tulsó oldalán a Bencze-Sebestyén György emberei és az Inokai Mihály csoportja foglaltak állást feltűnés nélkül, szórványosan, fel s alá járkálva, kapuk alá húzódva; magába az Ungargasseba csak a sípjelre vonulnak be Bori Pál, Tompa Dienes, Karacsy Antal és Veres Boldizsár legényei; ezek a voltaképpeni ostromló tábor. A Bencze-Sebestyénék csapatja csak a mellékhad, mely mozdulatlanul marad a helyén s csak azon esetre rohan be az Ungargasséba, ha az Invalidenstrasse felől rendőrség vagy katonaság érkeznék az ostromlók ellen, ezt pásztortülök adja tudtukra s ekkor tömörülvén, besereglenek a támadók után, minélfogva azok két ellenség közé szorítva, ártalmatlanokká válnak. Arra az esetre ellenben, ha a Rennweg felől jönne a rendőrség, az Ungargasséval parallel futó Fasangasséban kujtorog a Samarjay Ferencz és az Antal Gedeon csapatja, a balszárny, ezt ugyancsak a tülök egy e czélra betanult riadozó hangja szólítja be a színhelyre, hogy a rendőrség erről az oldalról is legott beékeltessék a mieink közé.

Megeshetik, hogy a rendőrség éppen a Fasangasse felől talál becsörtetni. No, hát erre is van provideálva. Akkor Samarjay uraimék szépen, észrevétlenül behúzódnak a Rennwegnek a Hauptweg felé eső részébe és ott meglapulva, bevárják nyugodtan, míg a pribék had bemasírozik a színhelyre: ekkor aztán hajrá, utána, bedugaszolják erről az oldalról is a kijárást s a rendőrség bent van, mint a hering a hordóban.

De a legnagyobb ravaszság, vagyis mint Bori uram mondta: a «plánum karbunkulusa» (mert a gyöngyöt keveselte) az volt, hogy a háromszáz vitézből a legnagyobb rész egy egészen semleges ház elé állíttatott, hogy olyan látszata legyen, mintha ott akarnának «dolgozni». Ez volt az Ungargassét és a Landstrassét keresztül szelő Barischgasse egy kis palotája, ahol a magyarfaló ex-miniszter, Stadion gróf lakott. Hadd higyje a hatóság, hogy ő exczellencziájának adnak itt nachtmusikot «Európa végőrző seregének» daliái (ez volt akkor a divatos öndicsekedés) s míg ott a szétkergetés folyik, azalatt a szomszéd utczából elviszik a leányt, köd előtte, köd utána…

– Hát a szekereik hol állanak? – tudakolta Bajmódy. – Mert a visszamenetelre is gondolni kell.

– A szekerek? Most még szanaszét. Hanem ezekkel nagy tervem van.

– Ugyan?

– Mikor kijelölt embereink mind bent lesznek már az Ungargasséban, a szekerek, két részre osztva, bevonulnak szép rendben az Invalidenstrasse és a Rennweg felől az utcza két torkolatához s egy szekértábort alkotnak, amelylyel innen is, onnan is elbarrikádozzuk magunkat, hogy csak a madár repülhet be.

Bajmódy uram vidáman kiáltott fel:

– No, ez már pompás, igazán nagyszerű ötlet.

– Azért mondom én, hogy nagy eszem van.

– Valóságos kis Napoleon. Most már szentül hiszem, hogy sikerül a dolog.

– Még pedig simán. Nem fog itt vér se folyni. Az intézetben csak asszonyok vannak, meg egy kapus, no meg a sok gyerekleány; úgy megijednek, hogy ész nélkül kiadják azt az egyiket, akiért jöttünk. De mit is csináljanak egyebet? Ez a sok teketória egyszerűen ostobaság, ha csak, mondom, a rendőrség részéről nem keletkezik valami non putarem. De hogy akkor is kihozzuk a kisasszonyt, az vas.

– Si vis pacem para bellum. Csak jó az, hogy sokan vagyunk.

– Persze, hogy jó, mert nemcsak hogy ki kell hozni a leányzót, hanem haza is kell vinni. Üldözők jöhetnek utánunk és úgy is csöppenhet, hogy vagy ők esznek meg minket, vagy mi őket.

Ilyen beszélgetés közt fordult be a két úr a Rennwegen a Hauptstrasse felé, ahol valami kávéházféle mosolygott nyájas, kivilágított ablakokkal.

– Ott még nyitva van valami spelunka, Bori uram, hátha kapunk hirtelenesen egy kis krampampulit.

A krampampuli volt a divatos korhely-ital Bécsben.

– Bizony belénk férne egy kis meleg – vélte az inzurgens hadnagy – s ha sietünk, még talán jut rá időnk. De csak úgy, hogy míg az egyik odabent iszik, addig a másik künn várja a síphangot.

Megkettőztették lépteiket. A Rennwegről amint betekintettek a Fasangasséba, már látni lehetett járókelőket. Mintha messzebb, beljebb bizonytalan árnyak libbennének. De maga a Rennweg egészen néptelen volt. Csupán egyetlen kapu nyílt meg s azon jókedvü társaság özönlött ki a hideg éjszakába, fiatal hölgyek meleg capichonokba bujtatva, kardcsörtető katonatisztek, félrecsapott czilinderű uracsok. Az egyik a kedvelt, híres Volksliedet dudorászta:

– No, csak menjetek! – morogta Bajmódy uram és megfájult bordáival kínosan húzta irháját az előre loholó Bori után a krampampuli reményében.

De, hajh, a végzet kegyetlen. E pillanatban fölhangzott az éjben élesen, mintha kétfelé metszené a levegőt, Szepessy báró sípja.

– Edd meg! – morogta bosszúsan az ispán és visszafordult, úgyszintén katonásan fordult meg a sarkán Bori Pál uram is. Ami regula, az regula.

Csodálatos volt, ami történt. Mint a mesékben a varázssípocskára, egyszerre nyüzsögni, mozogni kezdett az egész holt környék, mintha a föld alól bujnának elő az emberek. (Hogy hol voltak ezek eddig?) Hosszú társzekerek döczögtek dübörögve a fagyos utakon. Itt is, ott is egy-egy alak suhant el futva. A síp pedig egyre sikongott az Ungargasse felől: «Jertek, vitézek, jertek!» Ugyan miről álmodik most fehér párnáin a szépséges Kovács Ilona?

Mire Bori uraimék visszatértek az Ungargasséba, már akkor ott állt hatvan ember a 23-as szám előtt nagy csendességben. Egyik-másiknak baltája volt, látni lehetett kötélhágcsót, feszítővasat és egyéb szerszámot. Némelyek létrákat hoztak az Invalidenstrassén gyülekező szekerekről, egy ilyennek fogta az egyik végét Akli s színlelt egykedvűséggel kérdezte Málnásy uramtól: mire való lesz ez?

– Ez a Jákob létrája, ecsém; ezen megyünk fel az égbe, hogy az angyalokat lehozzuk.

Akli incselkedett Málnásyval, hogy milyen legyen a leányzó, akit neki juttatnak zsákmányul: szőke, barna, karcsú, szikár vagy gömbölyű? Most szóljon, mikor még mind raktáron vannak, ne majd akkor, ha szétkapkodják a javát.

– Nem kell nekem, fiam, semmilyen, nem kívánja semmi porczikám. Sőt ha tudtam volna, hogy itt bizonyosan szétszedik a fehérnépeket, a feleségemet is idehoztam volna még a mult héten, Isten engem úgy segéljen.

Nevetgéltek, tréfálkoztak, de az Akli lelke tele volt nyugtalansággal. Megfoghatatlan, hogy nem mutatkozik a rendőrség! Percz percz után múlik és nem jön senki. Talán nem kapta meg a levelet a császár? Mert lehetetlen, hogy ne tett volna intézkedést. Minden neszre élénken fölrezzent. Hasztalan. Háborítlanul gyülekeztek a hadak, legfeljebb egy-egy későn haza baktató filiszter állt meg a tömeg láttára, sőt a kíváncsiságtól vonzatva, oda kullogott a sokasághoz, megtudni, mi történik. A szürke köpenyeges Szepessy megemelintvén a sapkáját, maga magyarázta meg az illetőnek a csoportosulás okát:

– Gyári munkások vagyunk, uram, akik előtt nagy út áll még reggelig. Ez a gyülekezeti hely, amott állnak a szekereink és csak azt várjuk, hogy mindnyájan együtt legyünk.

Erre aztán a szájtátó német rendesen eltávozott, nagy csalódottan, hogy nem kínálkozik semmi különös. Pedig a potya látványosság nagy csemege Bécsben.

De ez csak az elején volt, míg a szekértorlaszok végkép el nem zárták az utczát; azon túl már csak a szekerek mellett álltak meg bámészkodók, akiket az e czélra ott hagyott németül beszélő inzurgensek világosítottak fel a fentebbi formulával, úgy hogy ezek éppen úgy lehúzták az éjjeli járókelőkről a gyanut, mint ahogy a tolvajok szokták a télikabátokat.

A bezárt utczában most már Szepessy volt az úr s rövid tanácskozást tartott a hadnagyokkal.

– Hát kezdjük meg, drága az idő, nemes atyámfiai.

– Kezdjük meg, de hol? – kérdé Bori uram, aki caput volt a hadnagyok közt.

– Talán az elején, – nevetett Szepessy.

– Úgy van, az elején – hagyta rá Bori – az eleje pedig minden dolognak a békés út megkísérlése. Mert az embernek nyaka is van és a császárnak pallosa is van.

– Rozsdás az most – jegyezte meg fumigáló kézmozdulattal Veres Boldizsár.

– Na, csak nem jó elbizakodni, Veres Boldizsár uram, – ellenveté Tompa hadnagy. – Akármilyen nagy vitéz is kend, de nem vagyunk ám otthon.

– Hiszen ha otthon volnánk! – sóhajtott föl Bajmódy.

– Nem bánom, – egyezett bele Szepessy – kezdjük meg a béke-traktatumokat; csakhogy félek, soká tart az ilyesmi és a lassúság veszedelemmel járhat. Mindegy, húzza hát meg a csöngetyűt, Bori uram.

– Van itten kalapács is – szólt Bori, a kapun motoszkálva a kezével.

– A kalapács nappalra való, mikor a kapus az udvaron tartózkodik, éjjel csak a csengetyű czélirányos, mert a drótja beszolgál a szobájába.

– Jó, a csöngetyűt rángatom meg. Hanem azalatt támaszszák fel a létrákat és upre föl a falakra.

– Nem lesz korai? Mit csináljanak még most a falakon?

– Üljenek ott, akik fölférnek, mint a varjak. Hadd lássa, aki majd kijön, hogy komoly hadi néppel van dolga. Ki a karabélyokkal a ködmön alul, hadd villogjanak a sötétben!

Szepessy erre is helyeslést bólintott a fejével és maga is segített tartani a létrát a fölmászóknak.

Bori uram ezalatt egész kedvteléssel kapaszkodott a csöngetyűbe s kihúzta meg eleresztette, mint hajdan gyerek korában az orgonaszíjakat.

Legelőbb a kutya vett tudomást az akcziórul Elkezdett rémletesen vonítani.

– Lőjjétek le a bestiát! – parancsolta Szepessy.

Egy karabély elsült és a kutya elnémult.

– Ki lőtt? – kérdé élénken.

– Én – felelte a fal tetején guggoló nemesek egyike.

– Helyes egy lövés volt – méltányolta a báró. – Ezennel kinevezem önt fővadászommá.

E fejedelmi ötlet (mert a Szepessy uradalmában pompásan dotált állás volt a fővadászé) nagy lelkesedésre és szolgálatkészségre tüzelte fel a nemeseket. Hiába no, úr az úr mégis.

Csak Bori uram nem helyeselte a lövést, odatámasztva fülét nagy várakozón a kapu kémlelőlyukához.

– Nem volt tanácsos, instálom, mert most a lövéstől úgy meg találnak ijedni a házbeliek, hogy senki se mer kijönni.

És azért se volt tanácsos, mert Akli agyából azt a rossz gondolatot hasította ki a lövés, hogy hiszen karabélya neki is van, hátha elsütné hirtelen és lelőné Szepessyt, a kis Búzavirág megmenekülne tőle.

A daemon taszigálta a könyökét, nosza, nyulj ahhoz a kakashoz, rászolgált a szörnyeteg, ne félj, ne habozz; lovalta, ösztökélte, vakította, – de a jó embert mindig kiséri a rossz szellem mellett egy jó szellem is, azért a jó ember sohase tehet nagyon rosszat, ha nem hirtelenkedik és időt hagy a jó szellemnek közbeszólni.

«Oh, te balgatag Akli, megmented a Búzavirágot, de magad is elpusztulsz. A hóhér leüti a fejedet. Mi lesz aztán nélküled a Búzavirágból?»

Persze. Igaz. Mi is lenne a Búzavirágból, ha ő (Akli) nem volna többé? Rettentő betekintés a jövendőbe! A Búzavirág azért megvolna, tovább élne, másé lenne. Megvolna a szép szeme, megvolna a szép haja, meg az édes nevetése is, ami volt…

Mije nem volna hát meg? Nem volna meg az ő Aklija!

És Akli éppen ettől sajnálta volna őt leginkább megfosztani, – mert Akli önfeláldozó. Tehát nem öli meg Szepessyt.

De nem is jó erről filozofálni, mert minek a hazugságok közül éppen a legszebbiket kigyomlálni? Minek azt sejteni, hogy a szerelem is csak önzésen forog, mint az aranyvár is csak kacsalábon? A fenköltség, a nagylelkűség és önfeláldozás rajta csak az a csillogás, ami a virágon a harmaté; nem ő belőle szivárog, nem tartozik hozzá, se a levélhez, se a pártájához, se az illatához, hanem csak úgy rácsöppen a magasból, hogy néha lemossa a rátapadt sarat. Ő maga puszta önzés, de isteni nedvekbe megmártogatott önzés.

Akli elméjében szaporán csiráztak ki indokolások, logikus bölcseségek, csillapító gondolatok és reménységek. Oh, hiszen egy leleményes fej nagy poziczió. «Qui habet tempus, habet vitam» gondolta eleinte. Még mindig itt toppanhat a rendőrség. Mikor a «tempus» elfogyott, egyet csavart a klasszikus közmondáson: «Qui habet vitam, habet auxilium». Minek csinálna meggondolatlan merényletet? Egy koczkára tenni mindent – mikor még sok koczka jöhet. Hátha az utolsó perczben nyílik egy modus vivendi, hogy a lány se vesz el és ő is megmarad. Sőt ki tudja… hátha már most is fölösleges minden aggodalma? Miért ne lehetne, hogy a császár megkapta a levelét és legott elvitette Ilonát az intézetből? Minél inkább vesztett valószínűségben minden más reménye, ez annál inkább nyert. Mikor a zérusra szállt alá a többi, ebből bizonyosság lett. Mert a logika is csak egy csinos elmejáték, melylyel az ember megcsalja a gyöngébb fejűeket és néha önmagát is. A császár értesül a leány elleni merényletről, hát elviteti. Mi is lehetne más a legmagasabb intézkedés? No, ezt bizony mindjárt eltalálhatta volna. Hiszen világos, mint a nap, hogy miért nincs rendőrség kirendelve. Mert nincsen kit őrizni. A Búzavirág már biztonságban van.

Szabadon, teli tüdővel lélekzett fel, szorongatott szíve ismét nyugodtan kezdett dobogni, midőn ellenmondást nem tűrő hangon rászól az öreg Tompa Dienes hadnagy, akivel éppen e perczben ösmertette meg a pipáját gyujtogató Málnásy:

– Szaladj csak öcsém a kulacsomért, neked jobb lábad van. Ott felejtettem a szekeremen, kérdezd meg a kocsisoktól, melyik az enyim. Erre jobbról állnak.

Nem szívesen mozdult éppen a legérdekfeszítőbb pillanatban, de végre is hadnagy parancsolja s itt a hadi regula uralkodik. Feleselés lenne az engedetlenségből, ráirányíthatná a Szepessy figyelmét, abból pedig nem kért, hogy Szepessy fölismerje.

Megindult tehát szaladva, hogy minél előbb visszatérjen. Málnásy uramnak, aki híven ügyelt rá, éppen csak azok a pillanatai voltak beszámíthatatlanok, mikor az égő taplót rátette a dohányra, mikor lecsattantotta az ezüst kupakot és elkezdte a tüzet szító első kiadós szipákolást fölfújt arczczal, mint a vizet köpködő Neptun az ugró-kutakon. Ilyenkor a világ nem létezett a nemzetes úrra nézve, mert olyan lusta volt kicsiholni, hogy aztán meg is böcsülte a szikrát fogott taplót, nem engedvén azt kialudni. Csak mikor már vígan ömlött ki a kupaklikakon a füst, akkor nézett körül ijedten.

– Nini, hol van a Farkas?

– Azt biz én elküldtem a kulacsomért – felelte Tompa Dienes.

– Hiba volt – sopánkodott Málnásy nyugtalanul.

– A czél szentesíti az eszközöket.

– A czél jó, sógor, hanem azt mondják, hogy a ficzkó nem jó, nekem kell ügyelnem a körmére.

– Ne ijesztgess, Málnásy! Csak nem gondolod, hogy a kulacsomat elvinné?

– Hát mi lesz már? – türelmetlenkedék Palojtay Gergely, aki más malomban őrölt.

– Talán siket a kapus? – találgatta Maron Pál.

– Be kellene lőni az ablakon – tanácsolta Horthy József uram.

– Ne sokat teketóriázzunk, törjünk be, ha nem akarnak kijönni – tüzeskedett Veres Boldizsár.

– És milyen bor van benne? – tudakolta Málnásy, az ő külön thémáját hömpölygetve.

– Somlyai – felelte Tompa.

– Öreg?

– Olyan öreg, hogy talán még Noé apánk szűrte le.

– Az ördög tudja, nem viszi-e el – felelte, visszatérve a már átugrott kérdésre (Aklira vonatkozólag). – Az ember sohase bízhat senkiben. Hát itt van ez a Noé is. Milyen derék embernek tartottam én azt és a minap azt olvassa a plébánosunk egy régi krónikából, hogy nem igaz, mintha ő találta volna ki a borkészítést, sokkal később találták fel, Miriri király idejében.

– Ne beszélj!

– Hogy azt mondja, Miriri király nagy kedvelője volt a szőlőnek, minélfogva egyik minisztere váltig a fejét törte, hogyan élvezhetné a király nyáron is a szőlő izét. Eszébe villan, hogy hátha kisajtolnák a bogyók nedvét és edényekbe csurgatva egész éven át megmaradna a nedv, hogy iszogatni lehetne, mint a tejet. Nosza, kisajtolta. Megkóstolja egy napon a király és kiköpi, hogy méreg. Van a királyokban ilyen ostoba elhirtelenkedés. A bor éppen forrt az edényekben, mikor egy szolga meg egy kutya bementek a helyiségbe, a szolgát is, a kutyát is halva találták. Meg volt hát pecsételve, hogy a folyadék ölő méreg és úgy is tartották a hordókban, hogy majd mint ilyennek veszik hasznát. Mert a király éléskamrájában csak éppen olyan becses czikk a méreg, mint a háj…

– Ugyan eltalálja kigyelmed az időt a mesemondáshoz – gúnyolódott Veres Boldizsár. – Meleg kemencze kén’ ahhoz meg egy kis bor.

– Az egyik mindjárt meglesz – szólt közbe Tompa uram. – Csak folytasd, sógor!

– Hát nem is jöttek volna rá, – szőtte odább a sógor – ha a királyné nem esik vagy két év mulva valami gyógyíthatatlan betegségbe. Az orvosok lemondtak róla, búskomorságba esett és elhatározta, hogy elemészti magát. Kijátszván az udvari frajláit, titkon belopózott a méreggel teli edényekhez, felhörpent egy bögrével és várta a halált, de e közben olyam vídám lesz, hogy szeretne tánczra pöndörödni. A halál persze nem következett be. Gondolta hát, hogy talán keveset ivott. Másnap már két bögrével vett be és még jobb kedve szottyant. Szóval, minden nap többet-többet ivott, míg utoljára is kigyógyult a bortól a bajából és felfödte a nagy titkot a királynak is.

– Hát aztán?

– Eddig volt, mese volt, ezentúl a király is ivott, míg meg nem holt.

– És alkalmasint megküldte az ottani vaskorona-rend nagykeresztjét a találékony miniszternek – tódítá nevetve Tompa uram.

– Dehogy. Alkalmasint már előbb lefejeztette, mikor kiköpte volt a mustot. Mert úgy szokott ez lenni, ha valaki nagy dolgot csinál.

– Pszt! Jönnek! – hangzott szerteszét. – Valami történik.

Hullámzás támadt a tömegben, mint mikor a rozsok közt átszalad a fürj.

Kulcs csikordult meg a házbeli ajtó zárjában, amit meghallottak a falon guggolók és jelentették.

– Nyitják már.

– Dimitri apó – dünnyögte Szepessy felvillanyozva. – No, valahára!

Ekkoráig Akli is éppen visszatért a kulacscsal, de nem oly nyugodtan, mint ahogy oda ment. A kocsit megtalálta ugyan, a kulacsot is átadta a kocsis, de a saraglyában ráköszönt egy czérna vékonyságú, ismerősnek látszó hang.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Segítség, jó uram, segítség!

– Mindörökké amen. Kicsoda kend?

A kocsis sietett felelni nagy flegmával.

– Az hadi fogoly.

– Talán hadi kappan? – mosolygott Akli.

– Hát nem tetszik engem megösmerni? – nyöszörgött a hadi fogoly. – Én vagyok a ragyabunkó.

Isten nyila nem sujthatta volna le jobban Aklit, mint ez a szó. Tehát minden elveszett. A lovas és a levél a Szepessyék kezébe került. Most egyszerre előtte állt egész szörnyűségében a helyzet.

– Meg vagyok kötözve, – panaszkodott a ragyabunkó – és fázom.

– Nem segíthetek, barátom, hanem igyék egy kortyot, fölmelegszik egy kicsit.

Szájához nyomta a kulacsot, melyet hangutánzás révén «Klipiklapatoriumnak» neveztek a diákizáló inzurgensek. A ragyabunkó húzott belőle, amennyit tudott s tényleg úgy kopogott ezalatt, mintha azt susogná: Klipi.

… Mily különös! Így szokta valaki Aklit is szólítani.