Lelkendezve rohant vissza. A kétségbeesés nem zsibbasztotta meg, de fejlesztette tehetségeit. Egyik terv a másikat kergette izzó fejében. Nem érezte a hideget. A hűvös éjszaka párázatai különös alakokká formálódtak fantáziájában, úszó koporsók, levágott bikafejek úsztak a levegőégben és egy szán, melyet négy madártestű asszony vont.

Még oda se ért, útközben hallotta az öreg Dimitri fenyegető hangját az intézet udvarából.

– Ki az, hé? Mit akar? Micsoda spektákulum ez?

– Én vagyok itt, Dimitri apó! – szólalt meg künn Szepessy németül. – Én, Szepessy István.

– Nem igaz! – fortyant fel az udvarbeli hang; – Szepessy István úriember, aki nem jár éjjel becsületes embereket infesztálni. Ön nem lehet Szepessy István, kotródjék el innen, akárkicsoda és reggel jőjjön, ha dolga van. Azért is, mert most részeg és azért is, mert most be nem eresztem.

Ezzel megfordult az öreg, hogy elmenjen, át lehetett hallani a botosai csoszogásáról, hogy visszaindult, hanem egyszerre csak úgy rémlett, mintha megbotlott volna: hop, hop, motyogta, majd elkáromkodta magát. Nyilván az eb hullájában botlott meg.

– Toppy meg van ölve! – kiáltá fájdalmasan. – Ki cselekedte azt? Rablók! Gyilkosok!

– Hallgasson, Dimitri, legyen esze! – szólt át ismét a báró. – Én ölettem meg Toppyt, én fizetem meg az árát, eddig van, de várjon hát és értse meg a dolgot, ha szívén viseli az intézet sorsát. Hiszen tudja, hogy én vagyok itt, mit tetteti magát, mit ravaszkodik?

– Ha tudom, se eresztem be a báró urat, a báró úr menjen most haza lefeküdni.

– De van valami, Dimitri, amit még nem tud, éppen ezt akartam megmondani.

– Semmit se akarok most tudni, mert én most aludni akarok.

– Abból nehezen lesz valami, Dimitri apó, mert én most egy fölfegyverkezett sereggel állok itt a ház előtt… Nézzen csak fel a falakra!

Dimitri fölpislantott a falra a hálósapkája alól, mely egészen belelógott a szemeibe s meglátván a csillagfényes éjszakában az ott hasmánt fekvő marczona alakokat, csillámló fegyvereikkel, felordított hörögve:

– Jézus Mária!

Majd, mintha nem egészen bíznék a mennyei hatalmakban, harsányan felkiáltott:

– Policzáj! Policzáj!

De már ezt fenhangon kaczagták meg a falakat megszállt vitézek. Ösztönszerüleg menekült rogyadozó inakkal fogvaczogva a ház felé, hogy magára zárja a nehéz tölgyfaajtót, de útközben megjött apránkint az erősebbik esze és ujra visszakullogott a kapu közelébe, csakhogy az erősebbik eszéhez már a gyengébbik hangját használta és az is nyájas volt, szelid volt és reszketett:

– Hát mi tetszik, báró úr?

– No lássa, – felelte a báró – most már nem olyan goromba, mint azelőtt. És azt jól teszi, apó, mert mi se éppen azért vagyunk itt, hogy önt az alvásában háborgassuk. De meg van is egy-két sárga csikó a zsebemben a maga számára.

– Iszen jó, jó, kezeit csókolom, hát csak tessék megmondani a kívánságát.

Akli megfeszült figyelemmel fogott el minden hangot s izgatottan nyitott magának utat könyökével közvetlen a báró háta mögé.

– Azt kívánom öntől, – folytatá Szepessy – költse fel az asszonyságot s közölje vele, hogy addig én innen el nem megyek, míg Kovács kisasszonyt meg nem kapom.

– Oh Istenem, Istenem! – óbégatott Dimitri. – Mi jut eszébe a báró úrnak?

– Vagy ideadja szép szerével, vagy elviszszük erőszakkal, de ha egyszer az én embereim bent lesznek, azt viszik el, aki a szemük-szájuknak tetszik, én nem birom megakadályozni.

– Oh Istenem, Istenem! – nyöszörgött a kapus. – Hisz a méltóságod húgocskája is köztük van.

– Hiszen éppen azért kímélem a többit. Ha ezt az egyet ideadja, Isten hírével elvonulunk. Azért költse fel és mondja meg az asszonynak, amit üzentem. Egy fertályóra gondolkozási időt hagyok neki.

– Nem, nem, az lehetetlen, báró úr.

– Mi?

– Az, hogy odaadná a kisasszonyt. Ilyet ne is képzeljen! Mit szólna a nagyhatalmu Kolowrat gróf, akit a császár küldöz a kisasszonyhoz? Ki tudja, mije a kisasszony a császárnak…

Akli önkénytelenül felkiáltott:

– Megvan! Ez az!

– Csitt, te! Mit beszélsz? – förmedt rá Málnásy uram megbotránkozva. – Mi van meg, hé?

Akli elröstelte magát, zavarba jött, majd akadozva magyarázta meg:

– Megtaláltam a bicskámat.

– Jó, jó, de azért nem kell mindjárt a hadi traktatumokat megzavarnod. Nem hallod, miről van szó és hogy ki tette le a garast?

– Az ördög vigye el a magok Kolowratját, – fakadt ki Szepessy – mit törődöm én vele? Megy, vagy nem megy, felkölteni Szilvássynét? Ez a kérdés.

– Lássa, kedves báró úr, – könyörgött Dimitri – illendőbb volna ezt a dolgot reggelre halasztani.

– No persze. Ejnye, de okos ember, mit iszik, vizet vagy bort? Hanem mindenekelőtt megy-e, vagy nem megy?

– És ha azt felelném, hogy nem megyek?

– Akkor, édes lelkem, egyszerűen betörjük a kapukat és ajtókat, az embereim összeszedik, ami szemre való asszonynépet találnak, minélfogva ő is közte lesz. Érti-e már?

– Jaj, szegény jó asszonyom, szegény jó asszonyom! – siránkozott Dimitri.

– Legyen nyugodt, az asszonyságot nem viszszük el, nem lesz semminemű bántódása. Ő már meglehetősen be van oltva az elvitel ellen. Hé, baltások! Gyepre, baltások!

Odaugrott Csoltói Benjamin és a két Lenty testvér. Erős az egyik, mint a bika. Sujtott a baltával, hogy még talán a hetedik utczában is tánczolni látszottak a házak a szörnyű csattanástól. Ropogott, recsegett a kapu és meghasadt, mint egykor a bizanczi a Botond bárdjától.

Majd hogy meg nem hasadt a Dimitri szíve is a kapuval együtt. Mintha valami kedves élőlénynek ropognának a bordái, metsző fájdalom nyilallott át a szívén és megtörte az ellenállását.

– Jaj, ne bántsák, báró úr, ne bántsák azt a kaput, hiszen megyek már.

– Jó. Hagyják abba kegyelmetek, várjunk – aztán utána kiáltotta Dimitrinek: – El ne felejtse mondani, hogy melegen öltöztessék fel a kisasszonyt, mert messze útra megyünk.

E pillanatban egy ablak világosodott meg az emeleten, majd gyorsan elsötétült. A gyertyaláng mint valami lidérczfény végigszaladt ablakról-ablakra az emeleten, míg végre kezdtek a gyertyák sorban kigyúlni az egész házban. Az ötödik udvari ablaknál, mely egy folyosóra nyílt, elsuhanó női alakok silhouetteje rajzolódott le az ablaküvegre. Kecses, sugár derekú bakfischek, akik felriasztva, szétbomlott hajjal, egy alsószoknyában menekülnek a madame szárnyai alá. Éhes tekintetek csakhamar észrevették a mutogatós ablakot és odatapadtak gonosz gondolatokkal. Ohó! Odafönt már észrevették a dolgot. Szegény kedves kis jószágok, hogy meg lehetnek most ijedve! Ablakot persze kinyitni nem mernek, hanem valami függöny mögül látnak ám mindent…

Ilyen beszédek estek itt lent. Találgatták, mi lesz? Kiadja-e az asszony a leányt, vagy nem? De hátha a leány nem akar? Számítgatták, hogy akkorára már fölérhetett Dimitri, körülbelül már el is mondta a báró üzenetét. Most javában tanácskoznak… De nagy mulatság volna ott lenni a remegő báránykák között és végighallgatni ezt az éjféli tanácskozást.

– Fogadni mernék, – szólt Bajmódy – hogy a fruskák egy részének tetszik a veszedelmes kaland lehetősége. Sikítoztak, de titkon örülnek is. Ösmerni kell az asszonyi lelket. Én nem hiszem például, hogy a paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek azzal a gyanuperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót a sziszegésre és marásra.

Lihegve érkezett a Barischgasséból Detreházy Tamás, hogy ott két konstáblert tartóztattak le, akik kérdőre vonták őket a csoportosulás miatt, hát, hogy mi történjék a két konstáblerrel?

– Fogva kell őket tartani, – parancsolá Szepessy – és vigyázni, hogy valami jelt ne adhassanak. Ha végzünk, magunkkal viszszük és majd csak valahol egy órajárásnyira Bécs mögött tegyék le őket sértetlenül, hadd menjenek Isten hírével.

Detreházy elment a parancscsal s Szepessy kivette óráját, megnézte a Palásthy Ferencz tolvajlámpájánál.

– Még tíz perczet adok nekik s akkor aztán «lóra huszár, kapura hajdú», ahogy mondani szokták, ámbátor lovunk nincs, de annál inkább megvan a kapu.

Ekkor lépett eléje nagy vakmerőn Akli Miklós.

– Megösmer-e, báró úr? – kérdé.

– A hangja ismerős előttem – felelte Szepessy hanyagul, tekintetét le sem véve az órájárul. – Mit akar?

– Én Akli Miklós vagyok.

– Ah! – kiáltott fel a báró meglepetve és önkénytelenül hátra tántorodott ettől a névtől. – Mit keres ön itt? Az ördögbe is, hogy jut az én embereim közé azok ruháiban? Tudja-e, hogy a fejével játszik?

– Éppen én is arra akarom önt figyelmeztetni, hogy a fejével játszik.

Szepessy szemei vérbe borultak, öklét indulatosan fölemelte és a fogai összecsikordultak.

– Hogy jutott ide ez az ember? – kiáltá zordonan. – Ki merte őt becsempészni?

Bori uram szeretett volna másutt lenni, hanem a virtus megkívánta, hogy jelentkezzék, ötölve-hatolva dadogni kezdett valamit.

– Majd elmondom én! – vágott közbe Akli. – Pozsonyban Bori uram emberei közül elmaradt valaki, én ajánlkoztam helyette és ő felfogadott, ez az egész.

– E szerint ön mint kém jött nyomomba. Tudja-e, mi a kémek fizetése? Persze ön írta a levelet is Kolowrathoz?

– Igen, én írtam a levelet is, mert…

– Kötözzétek meg!

Akli összefonta mellén a kezeit, annak jeléül, hogy nem fogja magát védelmezni. Bátran, megszeppenés nélkül nézett a báró szeme közé s franczia nyelven mondá:

– Tegyen velem, amit akar, de hallgassa meg előbb, amit mondok. Elhiheti, hogy tudatában voltam a veszélynek, emberei közé vegyülni s hogy nagy oknak kell lenni, ami erre késztetett. Jól eltalálta előbb, hogy a fejemmel játszom, csakhogy játszom az ön fejével is.

– Vajjon? – szólt a báró gúnyos, megvető hangon.

– Hallgassa meg az okot, amely…

– Jól van, mondja el – hagyta rá Szepessy türelmetlenül.

– De engedje, hogy ne itt a sokaság előtt. Népekre és országokra szóló veszedelem lehetne, ha valaki megértené.

Szepessy habozni látszott, de már az ő kiváncsisága is fel volt piszkálva. Akli mintegy kitalálta a gondolatát, kihúzta ködmöne alól a karabélyát és átadta Málnásynak.

– Jőjjön! – intett neki Szepessy.

Néhány lépést tettek némán a Rennweg felé.

– Beszélhet! – mondá a báró.

Akli óvatosan körülnézett. Egyedül voltak, csak egy macska nézte őket a szomszéd ház párkányáról a világító, veres szemeivel.

– Szavát adja rá, hogy semmi körülmények közt nem közli az elmondandó titkot senkivel?

– Szavamat adom, csak végezzünk már! – toppantott a báró a lábával türelmetlenül.

– Tehát röviden úgy áll a dolog, báró úr, hogy a kisasszony, akit ön most el akar rabolni az intézetből, nem Kovács Ilona…

– Hanem?

– Hanem ő fensége Mária Lujza főherczegnő.

Ha fényes nappal van, látni lehetett volna, hogy sápadt el a báró arcza, mint a halotté, de így csak a nyelve akadozásán és a rekedt hangján mutatkozék megbolygatott lelkiállapota.

– Mit? Mi? Hogy? Megőrült ön?

Akli észrevette a lesujtó hatást és sietett rátérdepelni érveivel a zsibbadozó elméjére.

– No, úgy-e, hihetetlen? Pedig mégis oly egyszerű. A császár már évek előtt tudta Napoleon kedvencz tervét, beleházasodni a Habsburg-házba s ezáltal megaranyozni a friss, festékszagos czímerét. A mi diplomácziánk rég tisztában volt, hogy a császár leányát fogja megkérni és azt is tudta, hogy kikosarazni nem lesz tanácsos, mert annak szomorú következményei lehetnének. Tehát csinálni kellett valamit. Egy kis ravaszság nem bolondság. Mert a császár azt is nagyon jól tudja, hogy a Napoleon hatalma mégis csak álom (az igaz, hogy egy kicsit hosszantartó), egy napon szétfoszlik, volt, nincs s mehet vissza Korzikába akár kecskepásztornak… Hát csak nem gondolta ön, kedves báró, aki oly éles eszű, hogy egy Habsburg az édes leányát adja oda ilyen parvenünek? Ennyire egy Habsburg soha alá nem szállhat, igaz-e?

Csak egy hörgés volt a felelet, sajátszerű tompa hörgés, se nem olyan, mint az emberé, se nem olyan, mint az állaté. Ilyenképpen mordulhat meg az ördög, ha a katlanja alól kialszik a szépen megrakott tüze.

– Hja, a politika! – folytatta Akli. – Ilyen a politika! Oh, hány titok van a világhistóriában és nincsen az a macska, aki kikaparhatná. De ki is gondolna olyanra, hogy a főherczegnőt nevelőintézetben tartják közrenden levő leányok között, a fogadott leány pedig adja a főherczegnőt, fenségnek hívják és palotahölgyek czipelik az uszályát… Ejnye no, báró, ne bolondozzék hát!

Szepessy ugyanis rárohant, fogcsikorgatva megfogta a ködmöne két szélét és ide-oda rázta, mint a fát, amelyről rút hernyók potyognak le.

– Ember, – sziszegte – mondd, hogy hazudtál!

– Igazat mondtam, – felelte nyugalommal – kötelességemet végeztem, most már az én lelkem tiszta, ön pedig tegyen, amit akar.

Mintha egyszerre minden erő eltünt volna a Szepessy karjaiból, leestek lankadtan. A hatalmas, fékezhetetlen ember összezsugorodott, összetört s fogcsikorgatása didergő fogvaczogtatásba ment át s ezt mind egy rejtélyes nemzeti méreg okozza: a loyalitás. Behat a pórusok alá, a vérbe és tejjé változtatja, beveszi magát a szív rostjai közé, megüti a billentyűket: «hallgassatok». A szív azonban jár még, jár, jár, kopog és érez, de nem parancsol többé.

– Hát mért nem mondták ezt nekem mindjárt, – panaszkodott szemrehányó, bágyadt hangon – mikor még az érzésemet el lehetett volna fojtani pázsitjában?

Akli nem az az ember volt, aki a helyzetet ki ne aknázná. Most ő kerekedett felül és kigúnyolta Szepessyt a megjegyzéseért.

– Miért nem mondtuk? No persze. Nem szép a császártól, hogy nem volt őszinte, hogy önt meg nem nyugtatta. Mert hisz az ön megnyugtatása nagyobb érdek Ő felségére nézve, mint egész birodalmának és gyermekének sorsa. Bizonyos ellenben, hogyha minden alkalommal őszinte lett volna, azóta már a verebek is csiripelnék a háztetőkön a sigillum secretummal lezárt esetet. Arra azonban még kötelességem rátérni, hogy mikor ön fellépett mint kérő, a császár megijedt egy kicsit a heves szenvedélytől és engem bízott meg, hogy ha veszélyesnek ítélném szándékait a jövőben, végszükségből, de csak végszükségből, közölhetem önnel, mint kamarásával, a valódi tényállást.

– És miért nem közölte? – fortyant fel a báró indulatosan, mint mikor még utolsót lobban a mécses végső olajcsöppje.

– Mert a «végszükséget» nem láttam még akkor beállottnak. Tegnap Pozsonyban vettem észre gyanus jeleket s erre beállott rám nézve a felelősségteljes kényszerűség, önhöz eljutni mindenáron, még életem kockáztatásával is és megmenteni magamat, a főherczegnőt és önt.

Szepessy görcsösen kaczagott fel, volt benne valami erőltetett és szomorú.

– Hahahaha, milyen szépen tud ön mesélni, bolond uram. Ha akarom, hiszem, ha akarom, kieresztem a fülemen.

Akli rejtélyesen intett a kezével, majd megfogta a karját és egy pár lépést előre vonta a Barischgasse szögletén égő lámpáshoz. A báró tehetetlenül lépegetett vele, mint egy gyámoltalan gyermek.

A lámpás alatt aztán a tüszőjébe nyult és kivett a tárczájából egy összehajtogatott papirczédulát.

– Ime, olvassa!

Meg volt sárgulva a papiros, halaványak a betűk, de Szepessy előtt éltek, égtek, ragyogtak, mint hideg fényű csillagok. Megismerte a legfelsőbb kéz kusza vonásait:

«Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár.»

(Ez volt az a kézirat, melyet a kedélyeskedő császár a Martinecz kertész nejéhez adott egykor a szőlőfürt dolgában.)

Szepessy lehorgasztotta a fejét. Nem kételkedett többé.

– Ezt aznap bízta rám a császár, mikor a fogságban találkoztunk, de én akkor még nem hittem azt, ami bekövetkezett.

– Jól van, – hörögte Szepessy tompán és hirtelen léptekkel visszaindult, kezeivel a levegőben kalimpálva.

Akli utána baktatott.

– Mit szándékozik most tenni? – kérdé bizonytalan hangon.

– Azt majd meglátja! – felelte a czinikus főur mogorván.

A 20-as számu ház előtt elhaladva, ahol a hintó állt a pokróczokkal letakart paripákkal, odaszólt a fel s alá poroszkáló komornyiknak:

– Hozza csak utánam a bokrétát, Szirotka!

Szirotka a bokrétáért ugrott s vitte ura után ünnepélyesen, gyöngéden, mint valami oltári szentséget.

Ezalatt letelt a fertály óra, az inzurgensek türelmetlenkedtek, mert fáztak, aprózott tánczban keringve egymás körül, hogy a lábuk egy kicsit melegedjék a mozgástól, pedig részben megenyhült az idő, mert a hó kezdett pilinkélni, a miriárd csillag hirtelen eltünt az égboltról, sőt láthatatlan lett az égbolt is, piszkos, vörhenyeges pép töltötte ki a fönséges ürt ég és föld között, azonban hideg, metsző szél kezdett fújni s mintha valami ismeretlen világban odafönn megrázott volna egy óriás akáczfát, hullongtak a fehér virágai.

– Nos? – kérdé Szepessy.

– Még mindig semmi! – felelte Bori uram. – Ugy látszik, még mindig tanácskoznak.

Majd hosszú magyarázatokba és megfigyelésekbe ereszkedett, hogy a falon ülők jelentése szerint a szolgálók azóta folytonosan vizet merítenek a kútból és csöbrökben hordják fel, ami arra mutat, hogy védelemre készülnek odafönn. Csakhogy nem forró olajjal vagy lúggal fognak harczolni, mint az egri nők Dobó alatt, hanem hideg vízzel öntik le embereinket az ablakokból. No, az szép mulatság lesz, ha így lesz. De van még egy veszedelmesebb jel is, a ház padlásán nyüzsgés-mozgás észlelhető, a folyosóról nyíló ablakokon át látni lehet, hogy valami bútorfélét czipelnek fel fiatal leányok a padlásra. Kutya legyek inkább, mintsem jól sejtsek, de az asszonyi ész az ördög szántóföldje, ott könnyen megteremhetett az az ötlet, hogy a padlásra halmozott bútorokat meggyujtják s a fellobogó tűz ide csődíti az egész várost… Az lenne ám a ne mulass… Azért hát sietve kell cselekedni.

Szepessy egy szót se hallott ebből, inkább a szél dúdolása érdekelte. Szomorú egy dallam, panaszkodásféle, mintha a lelkével beszélgetne a szél. Hát csak fújj, beszélj, kutya, hallgatlak!

De az inzurgensek türelmetlenkedtek. Mind köréje gyűltek s éktelen lármával követelték a cselekvést.

– Végezzünk, uram, meguntuk már, megvesz az Isten hidege. Elmult a fertályóra, ne várjunk tovább, mert bajba jutunk.

– Várjunk még – felelte Szepessy sötéten.

– De egy kicsit mégis megsürgetem őket – gondolta Lenty György s fejszéjével egy irtózatosat sujtott a kapura. Alig hogy a csattanás elhangzott, nagy dérrel-durral szétcsapódott az emeleten egy utczára nyíló ablak s egy fehér főkötős asszonyi fej jelent meg benne.

Maga Szilvássyné volt, az asszony-viczispán. Mélységes csönd állt be. Mindenki hallani akarta. Most dől el a koczka.

– Miféle istenítélet ez? – szólt le az asszonyság haragos hangon, jóízű, ropogós magyarsággal. – Micsoda banda magok? Hogy mernek itt éjnek idején tisztességes emberek háza előtt ilyen remazúrét csapni? Nem szégyenlik magokat? Pfuj, gyalázat! Magyarok magok? Nem hiszem. Magok csak csürhe. Hadd lássam, hol a kolomposuk. Szép mákvirág lehet. Annak a fejével akarok beszélni. Ha nem fél egy asszonyszemélytől, hát álljon ide, jelentse magát.

De már ezt nem tűrhette Málnásy uram, fölfortyant.

– Hallgass, szoknya, mit tudod te megitélni a dolmányt?

– Én szoknya vagyok, az igaz, – pattogott az asszonyság – de ti nem vagytok dolmány, hanem csak kapcza és ha el nem takarodtok innen, de mindjárt…

Szepessy e perczben félretaszította Málnásyt és ő lépett ki az első sorba.

– Itt vagyok, madame.

– Úgy? Maga van itt? És melyik korcsmából jön uraságod? Mondhatom, derék dolog. Szép magyar mágnás. Dicsőségére válik az országnak és a magas úri rendnek. No hát, mit akar, méltóságos négyesi Szepessy István báró úr?

– Semmit, – szólt a báró szeliden – azaz alig valamivel többet; mindössze egy bokrétát szeretnék átadni Kovács kisasszonynak.

Az inzurgensek édesdeden vihogtak a báró kijelentésén. Tetszett nekik, hogy ilyen finom formában adja be a szándékát. Az úr mégis úr, hiába.

Szilvássynét azonban hidegen hagyta az ékes forma. A kígyó a rozmaring-bokorban is kígyó marad.

– Kovács kisasszony először is nem kivánja a maga bokrétáit, másodszor nem szokás éjjel hozni bokrétákat fiatal leányoknak. Ön gonosz ember és tudom én, hogy sötét szándékot forral, de figyelmeztetem…

– Igazán, nincs egyéb szándékom, madame és ha ön megengedi, hogy egyik emberem fölvihesse létrán a bokrétát és az ablakra tegye, rögtön el fogunk vonulni.

Szilvássynét meglepte a Szepessy sajátságos, lázas hangja, melyből valami végtelen szomorúság csengett ki.

– Becsületére mondja? – kérdé élénken, bizonytalanul.

– Becsületemre, – felelte Szepessy ünnepélyesen – és mondja meg neki – s itt majdnem fuldokló, ziháló lett a szava – mondja meg neki, hogy… azt üzenem, soha sem fog engem többé látni. De mondja meg.

– Jó, hát átveszem a bokrétát, de csak egy ember jőjjön a létrán.

Az inzurgensek meglepetve súgtak össze. Hát mi ez? Mit akar? Sehogy se értették, hová vág ez az uj ravaszság. Bori uram a vállait vonogatta, hogy föl nem foghatja, mi történik.

– Hozzanak egy létrát! – parancsolá Szepessy.

A létra csakhamar előtermett.

– Menjen fel Szirotka és nyujtsa fel a bokrétát az asszonyságnak.

Szirotka szót fogadott, fölhágott a létra közepéig s onnan felnyujtotta a kaméliabokrétát. Szilvássyné átvette és becsapta az ablakot.

– Jó éjszakát, báró Szepessy, jó éjszakát!

Úgy rémlett, mintha a többi ablakoknál is megmozdultak volna a függönyök s az ablakbecsukás zajától kandi tündérek s bohókás villik rebbennének szét.

– Hát már most mi lesz? – rohanták meg Szepessyt a hadnagyok.

– Haza megyünk – felelte mogorván, de mégis egy önkénytelenül kitört sóhajjal.

Lett erre zsivaj, méltatlankodás, elégedetlenség, mindenki a bátorságát fitogtatván, hogy neki veszedelem kellett volna.

– Hogyan? Haza? Most? Így üresen?

– Így üresen – ismételte Szepessy keserűen.

– De hát miért jöttünk akkor voltaképen?

– Hiszen látták? – szólt csendes melancholiával – egy bokrétát hoztunk.

– Ennyien?

– Hát ennyien.

– Pedig milyen szépen volt kigondolva! – boszankodott Bori.

– Milyen híre lett volna! – liczitált rá Málnásy.

– Egy bolond háromszázat csinál – gúnyolódott Palojtay uram, de persze csak ad amicas auras, ennek is, annak is megsúgván ezt a velős észrevételt.

– Furcsa, furcsánszky! – csóválta a fejét Bori. – Soha még én ilyet nem láttam, mióta a bába megfürösztött! De legalább már azt mondja meg méltóságod, mi változtatta meg így egyszerre?

A gőgös főurat sértette most a tolakodás. Szerencse ilyenkor a kevélység, legalább elnyeli egy perczre a bánatát.

– Nem kell ám mindent tudni – vetette oda félvállról, mogorván. – Mindent csak az Isten tud. Abból, az igaz, ő sokat hagy tudni az embereknek is, de egy részét megtartja magának. Én ugyan nem vagyok Isten, de báró Szepessy mégis vagyok és csak annyit kötök a kegyelmetek orrára, amennyi éppen szükséges; némelyeket én is magamnak tartok meg, lelkem Bori uram.

Hiábavaló volt tehát minden rezonirozás, csak föl kellett szedni a sátorfákat s hazamenni leány nélkül, dicsőség nélkül.

Egy óra mulva olyan csendes volt az Ungargasse és tájéka, mint egy kripta és az egész vitézi kalandból másnapra vagy későbbre nem maradt fenn egyéb nyom, csak a Kvilnicsek Nep. János és a Prioner Sebestyén konstáblerek rendőri jelentése, hogy őket egy bőrködmönökbe öltözött embercsorda, mely az elmult éjjel, éjféltájban ismeretlen czélból ellepte a Barischgassét, az Ungargassét és a mellékutczákat, elfogta, megkötözte s magával vitte hajnaltájban ki a városból egy mérföldnyire s ott különböző csúfondáros magyar káromkodások közt hazabocsátotta. Ők maguk pedig hosszu szekereken tovább koczogtak az országuton Magyarország felé.

Stohlen lovag felette megbotránkozott a jelentésen:

– A két gazember alkalmasint holtrészeg volt. Az egyik bizonyosan álmodta a dolgot, a másik pedig, aki annyira «matsch» volt, hogy nem emlékszik semmire, elhiszi neki. Elcsapandó mind a kettő.