Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel konczipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kanczellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az udvaroknál. Szerencsére két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevü magyart, aki az akkori udvari kalendáriumban «Mikos Akli» név alatt van bejegyezve. Valószínüleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az «l» betű s ennek a ficzkónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy némelykor együgyünek tettette magát, a bolondériáiból maradtak fenn a németek közt az úgynevezett Mikos-vicczek, melyekkel a sógorék még ma is csúfolni szeretik a magyarokat.

Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony arczczal, hogy mikor a grimace-okat kezdte csinálni (pompásan utánzott arczban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos, vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott a büntetés alól.

Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: «Was ist wieder mit dem Mikos?»

El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s Ő Fensége szinte könybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni: «Oh, verfluchter Kerl!»

A dolog aztán annyira elfajult a hyperloyalis államocskában, hogy a gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami uj kihágást jelentettek: «No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.»

Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben. Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival, vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg kettejök közül, hogy Ő Fensége végre ráállott s Miklós a bajor rezidencziába került.

Nem czélja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette mulatságos versenynél, mely a két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert hogy a bajor király Mikost engedte át Ferencz császárnak s Korbot magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt a kettő között a különb bolond.

A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr. Zseniális ficzkó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot, otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés- és névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívü uralkodónál. Szóval, minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.

Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte, pedig többnyire az együgyüség lárvája alatt beszélt.

Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich herczegtől:

– Milyen messze van Gödöllő Pesttől?

– Két órajárás jó lovakon – felelte a herczeg.

– És Pest Gödöllőtől? – folytatá a császár szórakozottan.

A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott gúnyolódó arczot, csak Grassalkovich herczeg tartotta meg hódolatból loyalis komolyságát.

– Ugyanannyi, Fölség.

A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót:

– Milyen messze van husvéttól pünkösd, Kegyelmes Uram?

– Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.

– És pünkösdtől húsvét milyen messze van?

Stadion és a császár elnevették magukat – mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi.

– Lássa, kedves Grassalkovich, – szólt a császár – milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot.

Ferencz császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem voltak nagy ambicziói és nagy tervei. A nagy Napoleon, ki a világot megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferencz bizonyosan elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat. Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve megelégedett volna.

Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon (bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferenczet hosszabb tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni lehessen. A birodalom összes arisztokrácziája oda tolult. A divat szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt palaczkokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik. A pácziensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát az orvosok is s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban, amint az ütér megvizsgálása és a százados chablon: «nyujtsa ki a nyelvét» után komor arczczal rendeli Aeskulap fölkentje:

– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palaczk ischli levegőt!

S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor készen volt a bölcs tanácscsal:

– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palaczkot.

Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dícsérte az ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene…

Ferenczet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő őszszel engedték orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:

– A bolond a legjobb mediczina. Mert Fölségednek főképp a szórakozás szükséges. Minél többet legyen vele.

Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban s nagyon megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a spanyol etiquette. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van innen…

Stadion grófban a foglalkozását unta Ferencz. Hiszen ha még csak aláírásokból állana az uralkodói teendő, – de az a tömérdek haszontalan tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas kanczellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és helylyel-helylyel némi uralkodói megjegyzést tenni, még pedig lehetőleg olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.

A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették. Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben, hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint a gyerek a csukamájolajjal; tudja, hogy hasznos neki, de azért idegenkedik tőle.

Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle rossz vicczeket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor ez a genre volt nagy divatban.)

A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta fűnek-fának, még a Napoleon előnyomulása se birta megrontani ilyenkor hangos derültségét.

Különben is azt tartotta Napoleon szerepléséről, hogy az nem komoly dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és… és egy fölébredés lesz a vége. Nincs Napoleon, elmult, mint a füst.

Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor Ausztria kezdett kerülni a deresre. «Majd megveri Mack s punktum.»

Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy őszszel azt vette fejébe, hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap maga szerzi meg a pecsenyére valót.

Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias kedvtelései voltak – s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy nehány nyulat, foglyot vagy fáczánt lőjjenek a környéken.

Állt pedig a Nimrod-kompánia Lobkowitz herczeg szárnysegédből, Kovács Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres Laube nevű komornyikból és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat, mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.

A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak. Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öreg asszonynyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek, rendesen a kormányzati ügyekről kérdezősködve vagy a nagy világeseményekről.

– Nos, van-e valami jó ujság Napoleonról?

A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.

Valaki egyszer így felelt neki:

– Nem féltem én a mi Ferenczünket, ha Napoleon bejön is.

– Tehát bízik Ferenczben? – ismételte örvendve.

– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napoleon sem vehet el semmit.

Más alkalommal így szólt egy vendéglős:

– Nem jól mennek itt a dolgok, higyjék el nekem a vadász urak. A határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász itt valahol Ischlben.

Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő vihar érte a Nimrodokat St.-Wolfgang határában, úgy hogy kénytelenek voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba s a korcsmáros elég jó vacsorát főzött, úgy hogy semmiben sem szenvedtek szükséget.

De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden idegenben franczia kémet láttak az emberek) s mikor a lefekvésre került a sor, feltünt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába Ferenczet vezette.

– Attól félek, felség, – mondá, miután eltávozott a vendéglős, – hogy ezek az emberek fölismerték.

– Miről ismertek volna fel?

– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged arczát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más valaki foglalná el.

– Például én – ajánlkozott az ezredes.

– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.

– Egy kis óvatosság soha sem árt, – vélte Lobkowitz herczeg.

– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva és az ezredes szeretné a szobámat. Nos, tehát átengedem neki.

A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte fel. Az ezredest szétzúzott agygyal, halva találták szobájában. Valaki az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.

A császár elájult, mikor ezt a hírt meghallotta.

– Csak egy hajszál híja, – kiálta fel később, a halott ágyánál megjelenve – hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember! Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli. Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön, hogy az a szobacsere ötlete támadt és most az én megmentőmnek mondhatja magát!

Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már ekkor el volt terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy franczia kém meggyilkolta, az utczákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték, elevenen látva őt visszatérni.

A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de soha se birt semmit kisütni. Ferencz császár azonban örökre jóllakott a polgárias kalandozásokkal és könyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:

(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)