Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napoleon járt), midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpenyeg mellett haragosan felesel valakivel.

A császár kiváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen akarnak átmászni.

– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.

Az elsápadva szalutált:

– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is infesztálták.

– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?

– Csakhogy ezek a porontyok, – bátorkodott közbeszólni a most lihegve odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak. Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek iskolamester kell, respektive nádpálcza, ami körülbelül mindegy. Mi mindent megél az ember! Igazán nevetséges!

Ferencz ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.

– Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás: Engedjétek hozzám a kisdedeket.

– Hát hogy miért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is nincs audiencziális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etiquette, respektive a császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.

– De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? – mondá a császár.

– Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat, meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

– Nos, hát ereszszék be őket!

Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a gyermekeket; gömbölyű arczú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból való; krispin-formájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú lehetett kilencz éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel, szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arczczal, melyet kedves őzike-szemek ragyogtak be; a feje, szöszke hajtól körítve, egy fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt ránczaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb formás bokája látható volt.

A császár szelid tekintettel nézte végig a gyermekeket.

– Mit akartok? – szólt.

– A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.

Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

– Nos, én vagyok a császár.

A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

– Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden korona.

Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra. Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét, ha fölfedezi magát s íme, hogy bánik vele a kis ficzkó! Lehetetlen ezen nem kaczagni.

– De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.

– Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!

– Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.

– Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az apánkat!

Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott. Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! – gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e családja?

– Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök, hogyan jutottatok ide?

A kis fiú értelmesen felelt:

– Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott, mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se nem jött, se nem üzent és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

– Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. – Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

– Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

Egy perczig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat, formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

– Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást, élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről. Legyen ez a császár privátügye, melyről csak mi hárman tudunk.

Kolowrat meghajtotta magát.

– Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

– És apánk? – kérdé a fiú makacsul.

– Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre mondjatok köszönetet ő felségének és jertek velem.

A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

– Köszönöm, fölséges császár.

A fiú csak a kalapját emelintette meg.

– Hát te mért nem köszönöd meg az ő felsége jóságát? – feddette meg Kolowrat gróf.

– Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.

A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú után.

– Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel azután – olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de… (gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak s mikor két nap mulva ott látta őket játszadozni Ferencz császár a tó körül, finom ruhákba öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásuak s aztán maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától s addig el nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett megsütni a szakácsnak vacsorára.

Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyermekeket Pozsonyban neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldött a tartásukra, de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket elhanyagolni, sőt még verni is.

A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a bécsujhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi nevelőintézetben s ha megnő, férjhez adja és hozományáról is gondoskodik.

– Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha ön volna az atyjok s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint jelentést. A kiadások azon a czímen szerepeljenek majd az udvari költségvetésben: «A császár pártfogoltjai.»

Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte s minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari czukrász nyalánkságaival s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről sok dícséreteset és jót ujságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben, karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár elbeszélgetett velök s megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a Jézuska hozott.

Akli ezalatt mind benfentesebb lett a császárnál, úgy hogy már a politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni és Stadionnak nem egy kedvencz eszméjét vagy tervét hiusította meg valamely szúrós észrevétellel.

Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is. Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi rendőrfőnöknek:

– A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?

– Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert ő felsége nagyon kedveli – felelte a rendőrfőnök.

– Az csak annyiban könnyíti a sorsát, – felelte nevetve Stadion gróf – hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.

– De melyikben?

– Ez az, amit önnek kell kitalálni – fejezte be a miniszter jelentőségteljes szemintéssel.

Stohlen lovag pompás «eszköz» volt, értett az okos szóból és tudott a sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektivjét, a híres Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihálylyal szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanus dologra nem akadt, amit «fogantyú»-nak lehetett volna használni.

Fritz Bratt az inasra boszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion gróf Stohlen lovagra.

– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami fehér személylyel ismeretsége?

Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.

– Akkor hát azt kutassák, van-e valami fekete személylyel ismeretsége?

Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető éppen olyan könnyen hozhat az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.

Hanem hát nyugodt keresgélés nem igen esett most Bécsben.

A hatalmas franczia császár, Napoleon, addig-addig közelgett hadaival Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért s megnyitván előtte kapuját a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.

Ferencz császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor mindig kedveltek) s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:

– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is nyomnak a mérlegben.1)

Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a népet…

Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg a francziákkal. Persze, megint Napoleon győzött.

Ferencz császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napoleonnak és Liechtenstein János herczeget küldte el a franczia táborba az ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó közt.

– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a császári sátor mellől vasderes lován megindult.

– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját megigazítá a fején.

– Mert félni lehet, – felelte a bolond – hogy miután a koronákat már elszedegette Napoleon, most a kalapokra kerül sor.

A herczeg sikerrel járt. Napoleon beleegyezett a személyes találkozásba, hogy a békét megbeszéljék s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt a franczia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.

Ferencz megpillantván a közeledő Napoleont, az előőrsöknél leszállott lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a csikorgó havon a hatalmas hódító felé.

Háromszor ölelték meg egymást s Napoleon enyelegve szólott, a malomra és az ólakra mutatva:

– Ime, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom kényszerít.

– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek, – válaszolá udvariasan Ferencz – mintsem ezért reám nehezteljen.2)

Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arczczal diktálta a békét s elvitt vagy ötven milliócska hadisarczot. Azonfelül, mielőtt Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi fegyvergyárat megtekinteni s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt magával kétezer ágyut és százezer puskát.

A béke tehát meg lett kötve Ferencz és Napoleon közt. De ez a háború ujbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari «mulattató» közt.

Fritz Bratt, a detektiv, sokáig nem talált semmi gyanusat. Azt az egyet nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfisch leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy czukrászatba, vagy valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt egyenesen az ő óhajtására történik.

Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a «bolond» komponált latin nyelven s az «Ad Napoleontem» czímet viselte. Ez az «impurum» volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született, pólyákban.

A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektiv és nem itélhette meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.

A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arczczal olvasta el s egy tekercs aranyat dobott oda Brattnak:

– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után ujra meg ujra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott:

A rendőrfőnök gondosan tárczájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt s legott rohant vele a kanczellárhoz.

– Tudom már, kegyelmes uram, – lihegte, a fogadó-terembe betörve – milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.

– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

A «vörös himlő» alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még «Febris hungarica»-nak is, amelynek a szimptomái akkoriban igen gyakorta léptek fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.

A rendőrfőnök átnyujtá a versezetet Stadionnak, ki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngy betűit.

– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a ficzkó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napoleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.

– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?

– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várni Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.