Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja magát. Az a hire járt, hogy a császár bele van szeretve. Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy olyan, aki a bölcset szimulálja. «A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk már – mondogatták a kedélyes bécsiek – lássuk most már a bolondét.» Tarka-barka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar vinni, előbb aklimatizálódnia kell. Talán túloztak az Akli befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejü, mint maga a tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgy hogy az Akli lakása olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem hült a kilincs az emberek markától. Ezekről az «audiencziákról» nevetve referálgatott a császárnak:

– Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa az egész. Úgy volt vele, mint a hiu ember, aki annyira szereti magát látni, hogy a torz-tükörre is kiváncsi.

Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat huzat az Akli szobájában s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

Pompásan mulatott a dolgokon.

Jött egy öreg úr, dr. Krupinszki Gráczból, ki könyvet írt a «Mellbetegségekről» (Brust-Krankheiten), melyet Ferencz császárnak ajánlott; a tudós férfiu audiencziára készült s azért jött Aklihoz, kinek szintén adott volt annak idején egy példányt a munkából, hogy megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot ő felségénél.

– Ő felségének igen tetszett a szép könyv és azt hiszem, kegyesen fogadja önt.

– Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.

– Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes munka.

– Oh, milyen boldog vagyok, – rebegte a derék Krupinszki – bárcsak valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig szemem előtt legyen.

– Hm, – szólt a bolond – ön voltaképen rendjelet akarna, ha jól értettem?

– Valóban, erre gondoltam, – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve a fejét – és ha ön szives lenne e kivánságomnak némileg tolmácsa lenni…

– Ah, Istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol ön? Ezt a nagy tudományos munkát igy tönkre tenni. – Hisz akkor én mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ir egy könyvet s ezt a mellbetegséget, amelyet az imént említett s melyben ugy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad önnek ilyesmit emlegetni ő felsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv hiányaira.

A tudósnak legott elmult a kedve a rendjeltől, szomoruan nézte mellén az üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevü prágai kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez, amit meg kellett ütni s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék. Manapság már népszerü és általános instrumentum, vidáman pofozzák két fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni s aki eléri az erő bizonyos maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tiz nyaklevessel, egy csöngetyü szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény legényre akadt a vaspofáju.

Hanem a Warning gépe még akkor ujdonság volt s abban a világban, mikor a koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírü sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napoleon fejét ábrázolta, még politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint a császárnak szánt ajándékot, forrongás keletkezett az udvarnál. Találgatások, disputák pro és kontra. Hogy mit tesz a császár a Napoleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett volt. Izléstelenség volna, ugymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar tábornoka, a maga nyerseségével azt mondta: «Kinizsi szobrára rálőtt egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt kólintotta főbe.»

– Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni – szólt Liechtenstein János. – Gondoljuk meg, hogy ő (Napoleon) másképen ütött. Ebben az alakban nem lehet azt lekvittelni.

Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét. Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas ficzkó volt, olyan nyakkal, mint egy gitáré és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a bőrt a nyakán.

– Maga a gépezet készítője? – kérdezte az udvari mulattató.

– Igenis, uram.

– Ön azért jött hozzám, nemde, hogy ő felségénél az ajándék elfogadása mellett legyek?

– Igen, uram. Alázatosan esedezem.

– És hát nem tudná ön máskép értékesíteni művét? Valami gazdag, hóbortos ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.

– Igaz, hogy a császárt czudarul fösvény firmának mondják, – szólt a kalapos bizalmas vigyorgással – de én ugy sem akarok tőle pénzt.

(Akli boszus mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)

– Hát mit akarna tőle? – kérdé Akli.

– Hogy az udvari szinházhoz nevezzen ki szinésznek. Ez megállapítaná szerencsémet. Hallom, ezeknek a ficzkóknak nagy fizetésük van és vígan élnek. Az ördögbe is, azok a balletlányok! Egy paradicsom, ahol nincs eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszoruk és a többi. Én ott nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyes valami után vágyakoztam. Ami pedig a tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.

– Talán giliszta! – vágott közbe Akli nevetve. – Mért nem marad ön a becsületes mestersége mellett?

– Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja mindenkinek van.

– És hát micsoda szerepeket akarna játszani? – kérdé a bolond kiváncsian.

– Hősöket, csupa hősöket… hermelinpalástos királyokat és vitézeket.

Akli elnevette magát.

– Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?

A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.

– Már hogy nekem? Hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr, hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.

– Mint ló? – kérdé a bolond, fölvéve arczára és hangjába az együgyüség és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.

Hallatszott is legott valami elnyomott kaczajféle a szoba másik rekeszéből.

Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:

– Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.

És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek megtetszett az uj játék s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek, a császár nem birt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra. De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom diplomácziai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az időben ez volt az osztrák diplomáczia egyik legnagyobb sikere). Stadion gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napoleon-fejet, hogy átkalapálja hosszukás körte ábrázattá, melynek semmi porczikája se hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek lakosztályába, még pájeszek is csüngtek le a két oldalán, de azért a szép kis bakfisch Mária Lujza mégis azzal a tudattal ütögette a kis fehér kezecskéivel, hogy Napoleont pofozza.

A kalapos pedig kapott egy arany burnótszelenczét és még egy orrot is hozzá. A szelenczét a gépért, az orrot pedig a tiszteletlen kifejezésért, melyet a császár a spanyolfal mögött hallott.

A császárnak elég volt egyszer megkóstolni az Akli-féle «kihallgatásokat», hogy kedvét lelje bennök. Azontúl rendesen ott volt a spanyolfal mögött.

– Jobban mulatok itt, mint a szinházban – jegyzé meg. – Igazi alakjukban ösmerem meg az embereket.

– Dehogy – felelte Akli. – Az embernek hat bőre van, mely takarja. A hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az ágyában.

Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy ideig. A mig kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán van elrejtve, míg a látogatóival fesztelenül diskurál. Nosza fölvették a nyolczadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságu és kegyelmes urak keresték fel Aklit naponkint s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek, nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában. Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó eljuthasson…

A kinyalt czifra udvaroncz-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésüt ritkán látó bozontos szakállal és hajjal. Csokoládészinü kabátot viselt, melynek az ujja csak a könyökig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a koczkás nadrág, nemcsak a rajta lévő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva. Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor körülcsavarva a nyakánál, ugy hogy az inggallérja (ha egyáltalában volt rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó benyomását tette a belépő.

– Mit akar? – kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. – Miféle skandalum ez, Grabe? Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba mindenkit föleresztenek.

A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszinü, hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.

– Bocsánat, – szólt csendesen – de nekem itt szabad bejáratom van.

– Milyen alapon? Talán hivatták? Valami mesterember?

– Nem, nem – igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. – Én császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekretum szerint szabad bejárata van az udvarnál.

Akli most még egyszer megnézte tetőtől-talpig az idegent. «Szép kis kamarás», gondolta magában, de csak ennyit mondott:

– Vajjon?

S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös ficzkót.

– Nos, hát jó, de legyen szives megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás úrnak?

– Én leánykérőben vagyok itt, uram!

– Leánykérőben?

S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.

– Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfisch egész Bécs városában.

Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb bakfisch Bécsben. Valóban mondta ezt a rongyos ember? Vagy hogy csak ő gondolkozott.

– Nos, uram, én beleszerettem ebbe a leánykába – folytatá az idegen – és feleségül veszem, punktum.

– Már mint ön? – kérdé a bolond gúnyosan.

Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.

– Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.

– Ejha! – gúnyolódék ismét a bolond.

– Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországból ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő ugy tudja. Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, ugymond, Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja, ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.

– Nos, és ön eljött?

– Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.

Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alaku velenczei tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.

– Ha minden áron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be ide.

Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.

– Talán valami kifogása van a külsőm ellen? – kérdé szelid enyelgéssel.

– Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak elképzelni, mint jövendőbelit.

Az idegen fitymálva intett kezével.

– Ah, mindig ez a sok ezer éves együgyüség a ruháról. A világ igazán semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig hányszor szedik rá vele. Egy csinos, divatos ruha harmincz forint. E harmincz forint körül forog tehát az önök emberismerete és ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harminczöt forint billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek én?

– Hm. Az én véleményem éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének. Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.

– Én báró Szepessy István vagyok.

– Ah! – kiáltott fel Akli és elsápadt. – Ön tehát az a czinikus báró, akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon, kérem, helyet, báró ur és ne vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az Isten szerelméért, miért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?

– Nem tehetem, uram, – mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon – nem tehetem, lehetetlen.

– Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.

– Még se tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez és gazdaságos, kivált utközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben vagyok, hol Gráczban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb tarka-barkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárczámat s becsületesen fizetek a kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik s míg ő aprópénzt keresgél össze-vissza a fiókokban, azalatt megjelenik a kereskedő-segéddel a policzia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjumat adtam el a zsidónak. Ugy, és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt minden bolond mondhatja, és ujra vallatnak, faggatnak, lökdösnek, taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg ujra kihoznak, hogy valljam be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.

– Hát aztán hogy szabadult ki? – kérdé Akli.

– Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A szemem közé nevetett: «Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába csukatom be vízre és kenyérre.» Nem bánom, – mondám – ha nem bizonyul igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök ur. Erre megenyhűlt a főnök és így szólt: «Hát jól van, tegyük meg a próbát, bár csak kompromittálom magamat, hogy ilyen mákvirágnak felültem, ám nevezze meg valami ismerősét, akiről gondolja, hogy elég szavahihető ember a rendőrség előtt». «Jó lesz-e gróf Széchenyi Ferencz?» kérdeztem. «Hogyne! – felelte a rendőrfőnök gúnyosan nevetve – ő exczellencziája igen jó lesz.» Erre aztán írtam egy nyitott levelet a grófnak: «Kedves barátom! A policzia elfogott, nem akarja elhinni, hogy én Szepessy vagyok. Azt hiszi, loptam a pénzemet. Gyere hát, kérlek, és szabadíts ki a vallomásoddal.» Ezt a levelet azonban nem merte a rendőrfőnök elküldeni Széchenyinek, mert hát a tapintat. Hehehe, a tapintat. Ez a rákfene többet pusztít az igazságon, mint a hazugság és gonoszság. Ej bizony, ott kellett nekem kuksolnom, míg csak a rendőrfőnök nem találkozott véletlenül valami nagy ebéden az exczellencziás úrral és ott elmondta kuriózumképpen az én hozzá intézett levelemet, mire aztán mindjárt az elbeszélésből rám ösmert Széchenyi és megjelent a policzián az agnoszkáláshoz. Persze, rögtön szabadlábra helyeztek nagy bocsánatkérések mellett. Széchenyi pedig így szólt hozzám: «Most pedig ígérd meg paroládra, édes Pistám, hogy innen egyenesen valami szabóhoz mégysz, és illő ruhába öltözködve, többé nem mutatkozol ily rongyokban, mert látod, milyen veszedelem kerekedhetik ki abból, ha az ember nem áll örökös harmóniában az állásával, a rangjával vagy tárczájával.»

– No, és mért nem fogadott szót a grófnak?

– Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärntnerstrassen egy ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem, mint azok a nyalka piperkőczök, akik a Grabenen a szoknyák után futkosnak. A finom, uj posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkczipőm kisértetiesen csikorgott a kövezeten, a keményített fehér «sapodli» kellemetlenül zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfürészelte az állkapczámat, a finom uj czilinder felülről nyomta a fejemet, azt hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna, hiszen más ember se hal bele, hanem találkozom a Matschaker-Hof kapuja mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom Szabolcsmegyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a tulsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem ösmer, pedig a mult csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk, gondoltam magamban és sietek haza a szállásomra, a «Stadt Frankfurt»-ba. Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet… olyan megszokott, ismerős arcz. Hol láttam én azt az embert? Pedig bizonyos, hogy már ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tünődve. Ő is megáll, ő is tünődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki lehet? No, mindegy, megszólítom. «Szervusz, barátja az erénynek!» Ő egy szót se szólt. Nyujtom neki a jobb kezemet, ő nyujtja a balkezét. Hohó, ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.

Akli úr elnevette magát.

– Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.

– És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! – kiáltottam fel. – Mivé lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a gondolatára, melyben forogtam. Hiszen hogy elfogott a policzia, még mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a bajom, ott rothadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és elhozattam a kopott ruháimat, az ujakat pedig odaajándékoztam neki. Ime, ezért nem öltözhetem már én másképen… az lehetetlen többé.

– Ön igazán eredeti ember, – vette át a szót Akli – s gondolkozásmódja legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?

– Miért mondja: a mi pártfogoltunkat? – vágott közbe a báró élénken.

Akli egy kicsit zavarba jött.

– Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.

– Miért mondja, hogy egyelőre?

– Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró és mindennek a végére akar járni, pedig voltaképen én rajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem felel.

– Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.

– Hogyan mondhatja ezt olyan apodikticze?

– Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.

– De hát ő? – kérdé Akli úr halkan, rekedten.

– Kicsoda?

– Hát a leány. Ő is szereti önt?

– Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami különös súlyt.

– Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!

Szepessy vállat vont.

– Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak czinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból, amiben logika van. Mit bánom én, hogyan történtek a dolgok a pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak, vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A franczia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah, itt soha se fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagu. Ön kaczag azon, hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha én meglátok egy kanárit vagy egy papagályt és megszeretem, hát egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kiváncsi volnék, ha vajjon az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Vagy egészséges elmével megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugy-e, az az érzés, ami én bennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami ő benne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igen is, valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis játszik egy kicsit a kedvencz bábujával és csak aztán hasogatja szét, hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kócz van a belsejében. Önök azonban előbb a kóczra kíváncsiak s csak azután fogadják el a játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem kívánok lánczot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a test kell.

Akli összecsapta a kezeit.

– Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve belülről, mint kívülről. S ezért a gunyájáért is megérdemelné, hogy becsukják, de nem mondom meg: hova.

– Ugy-e, a bolondok házába, hehehe? – nevetett jóízűen a báró.

– Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha én tőlem függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek, mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.

– Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt engem darálni egy félóráig?

– Hát mondtam én, hogy beszéljen?

– De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?

– Azt még ezután se szándékozom megmondani.

A különcz megütődve emelte fel a fejét.

– Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő lenni.

S kékesszürke szemei fenyegetően szegződtek Aklira.

– Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kisasszony gyámjával az adott viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom, hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.

– No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.

– Az pedig megtörténhetik s ez esetben…

– Meglövöm, mint egy kutyát! – rikácsolta a báró indulatosan és a fogai megcsikordultak. – Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr. És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez fordulni kell.

– Most még nem mondom meg – szólt Akli nyugodtan.

– Nem mondja meg?

– Nem, – felelte Akli szilárdan. – A gyám neve titok.

– Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.

Hangja reszketett a dühtől.

– Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.

Szepessy báró arczát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította el, szemei szikráztak.

– Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a pisztolylyal.

A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt rántott elő és czélba vette Aklit.

Az «udvari mulattató» megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta kapaczitálni a dühöngőt:

– Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a gyám nevét és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem lő, esetleg még segítségére lehetek.

Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé s azon gondolkozott, hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és kicsavarja kezéből a fegyvert.

– Nem, nem! – hörögte a báró, nem birván fékezni indulatát. – Engem ön nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lába kapczája az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok, vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

– Egy… kettő…

E pillanatban megmozdult a spanyolfal s kilépett egy sovány, vézna, keskeny, hosszú arczú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék kabátban, fehér mellényben.

– A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt a kezéből.

– Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime, – mondá szeliden dorgálólag I. Ferencz. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyelje magát, carissime!)

– Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

– Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

– No, úgy-e, félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arcza, mint a kréta. Írni lehetne az arczával. No, úgy-e, jó volt most a császár? Úgy-e, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a czárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferencz császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

– A fölséged szíve oroszlánszív!

A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

– Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

– Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

– De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

– Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

– Éppen kérdezni akartam.

A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelenczéjétől kért tanácsot.

– Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva, hanem hát úgy tudom, módos ember és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

– Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

– No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egy pár év előtt a franczia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. «Oh, sire, – felelte – elragadó, oly szép piczi szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.» Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

– Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egy pár tőkén. Nagy ritkaság volt ez s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

– Igaz, – szólt a császár – az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

– Majd el is hiszi az nekem!

A császár nevetett.

– Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind leczáfolom a multra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papirra e néhány szót: «Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár.»

– No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak csalfaságot, ám mutassa fel neki!