Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját, amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el teljesen a hatását.

Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű, vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát, meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így rövidítette a gyermekleányka az Akli papa szót, lett belőle Klipa, a második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet, hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát (mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem veheti többé tőlük.

Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.

A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:

– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd mulassanak szegények.

Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen? Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.

Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra! Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi elé siet?

Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller, Meyer, Prohaszka, Wodka.

De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök, rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok, kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a czinikus Szepessy István.

Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés. A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»

És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő kifeszített hálójában akadt meg.

A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.

A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t gyakoroltatva velök üres óráikban:

Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében, azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!

Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a nemesi czímerek…

Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik. Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik. Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert még akkor nem halt volt meg.

Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm, érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát, tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva. Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó tanügyi állatok, mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal, milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy legalább cziczkóró.

Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.

Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok Szent András majmát játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták spártai szerdáknak. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon, elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem. A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.

Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája, Frakáti (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva jött jelenteni a madamenak:

– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.

Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét kezdte igazgatni.

– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.

– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.

A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.

– Nem mondta az illető, mit akar?

– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.

– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.

– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.

– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti, hát majd meglátjuk.

S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas, kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek matronai egyszerűségben.

Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem ismerte föl a jöttet.

– Ki van odakünn? – kérdé.

– Akli Miklós.

– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a kisasszony kimenője.

– Még ma óhajtanék vele beszélni.

– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.

– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.

– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. – Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos volta… hisz tetszik tudni.

– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.

– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?

– De jobb volna.

A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő fát vitt a kezében:

– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!

– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. – Búzavirág kerestetik.

A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával) egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró, tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak, szivecském, mutasd csak!

Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.

– Hajíts le egyet, Búzavirág!

– De megengedi-e a madame?

– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.

– De megengedi-e a madáranya?

– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!

A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől, éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott, világított a zöld lombok közt.

– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a tojásnak?

Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…

Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág? Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt van. Ereszkedj le iziben.

Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott, szétjátszott bárány.

– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója van veled.

– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?

– Kívül van a kapun.

A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről átkiáltott Aklinak:

– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.

Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla. Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.

Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»

Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta a kapu kis ajtaját Frakáti.

– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos hódolattal.

Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a kedélyes beköszöntésre.

– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.

– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!

– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová menjünk?

– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.

– Mit nevez maga alkalmas helynek?

– Én az olyat, ahol fagylalt van.

– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.

– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet fagylalt.

– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.

Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak, hogy hajtson a Stadtparkba.

Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt, mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.

Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva, hogy szeriszáma nincs. Az Amor rovás-írása a legegyszerűbb; mindenki látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis külön titok minden betűje.

– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen járnak.

Leültek egy padra egymás mellé.

– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva fölszaladni az átellenes fára.

Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.

– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.

– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!

S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:

– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.

– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.

– Önnek egy titka van, kisasszony.

Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.

A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett, mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.

– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.

– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…

– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.

– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.

A leány vállat vont.

– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.

Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.

– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit, és ez elég… éppen elég, és…

Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett egykedvűséggel folytatá:

– És hát mikor történt ez?

– Most a télen.

– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…

– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.

A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez, hozzálátott a kötelességéhez.

– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.

– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.

– Dehogy. Ő.

– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.

– Dehogy. Ő maga.

– Ő maga? Hogyan?

– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle hallatára is.

De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.

– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.

– De becsületemre mondom, hogy ott volt.

– Hát ki vitte volna oda?

– Magától jött és olyan lármát csapott…

– A lekváros bödön?

– Miféle lekváros bödön?

– Hát amiről én beszélek.

– Nem értem – motyogta Akli zavartan.

– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?

– Persze, nem.

– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam, hogy elmondtam.

Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan fenyegette meg Aklit az öklivel.

– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!

(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi történetét.)

Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel kenegették volna a száját.

– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy, úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?

– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.

– De ha nagyon, nagyon kérem.

– Akkor se.

– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.

Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a szemével.

(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)

– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.

Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt, aztán elnevette magát.

– No adja hát ide, maga kiváncsi!

– No hát itt van, maga paskorta.

– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném, ha azt valaha idegen ember megtudná.

– Nem szólok senkinek.

– Lelkére mondja?

– Lelkemre.

– Van is magának lelke!

– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.

– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.

– Csupa fül vagyok.

– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.

– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk, kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.

– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok szégyenletemben.

Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült, zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt ki, hogy kész komédia volt az is.

Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör, amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra. Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy talán az egerek eszik.

Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.

– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.

– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.

– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy gavallér.

– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.

– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…

– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.

– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt, azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?

– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.

S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.

– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül akarja. Hát már most feleljen.

Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.

– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?

– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg egyszerre dühösen Aklit.

– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem lehet zsákban árulni, mint macskát.

– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?

És most már zápor módjára omlottak a könyei.

Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió, minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.

– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?

– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.

– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.

– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.

– Mondta? Mikor?

– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom, tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.

– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.

– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…

– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a császárnak?

– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…

– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.

A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően, álmatagon babrálta.

– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.

– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?

A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.

– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem, soha sem találta volna fel.

A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.

Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének. Az égi tűznek nincsen füstje.

E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag kellemetlenül érintette őket.

Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után kérdezősködött.

Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt hozzá az egyik úr:

– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el csellel; ön foglyunk.

– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én Akli Miklós vagyok.

– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.

Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén elfogatandó.»

Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről, vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…

Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.

– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.

Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.

– És micsoda alapon mernek engem elfogni?

Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.

– De én protestálok.

– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.

Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.

– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.

– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk, uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.

Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány lépésnyire a padtól megálltak.

Akli a következőket mondá magyarul:

– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól van. Akar-e valamit tenni értem?

– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a világ legvidámabb tréfájáról volna szó.

– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál és mondja el neki, mi történt velem.

Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat így tettetni.

– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott megriadt szíve a rémülettől.)

Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.

– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen tudja…

A leány behunyta szemeit.

– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.

– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.

– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, – tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?

– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…

– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.

A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott a kocsisra:

– Vissza az intézethez!

Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész, valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!

– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én reám nézve. Majd meglátják…

Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.

Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.

– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje, uram?

– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.

– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.

– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru ember.

– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám, hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit akar.

– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.

Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül szólt közbe:

– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!

A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival, vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.

Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.

Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergehn.»

– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.

– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És megint úrféle?

– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.

– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.

– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? – ellenveté Schmidt apó.

– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt az épület balszárnyából a jobbszárnyába.

A két detektiv összenézett.

– Mit csináljunk hát vele?

– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba, vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.

– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!

Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel, mely csak úgy bugyborékolt benne.

– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem kérdezem, mit csinált. Itt van és punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektiv, a Roszlov, a muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember, Schmidt apó ide teremti, ami kellemességet Bécs nyujthat. Azaz, hogy a sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megenni való falatot említene.) Es giebt nur a’ Wien. A szabadság, mondják és örökre hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképen a szabadság? A’ kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast. Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.

Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odanyujtotta a vén fecsegő markába.

– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.

– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért fogtak el.

– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt haragította ön meg. A mi jó Ferenczünket. Ah, milyen áldott ember!

– Ösmeri?

– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben, uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: «Der Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag».3) Hja bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.

– Mit ér, ha még se tudja, hogy miért fogtak el?

Schmidt apó fitymálva intett a kezével.

– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld, und nur fidel. De már most tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr, és mondhatom, víg spéczi lehet a maga nemében, aki derekasan be volt csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a murik, a ramasurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa. Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi czellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot. Megyés püspökeink nincsenek. Az ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase tudhatni, mit ad a jó Isten.

Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.

– Köszönöm, nem kivánom.

– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel, uram!

Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban és Akli rab lett.

Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai néhány szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon; ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegü ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent, ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fürészelnének valahol. De hát az is falláczia volt. A legutolsó pricsen egy férfi aludt és hortyogott.

Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre felriadt az alvó.

– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan s egy nagy fej látszott megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegződött Akli felé.

– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni, de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.

– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vaczokról. – Mit látnak szemeim! Akli úr?

Akli szinte hátra tántorodott a meglepetéstől.

– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!

– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott Szepessy, mert ő volt.

– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.

– Akkor aztán hogyan jut ide?

– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.

– Behozták? Önt? Miért?

– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?

– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva, kimentem a Práterbe és ott megebédeltem a «Blauer Elephant»-nál. Rossz kedvem is volt, czigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A czigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának, odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg a száz forintért?

– Lássa-lássa, ezt mind a czinikus öltözködési módja teszi.

– Ejh, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kiváncsi vagyok, hogy miképp került ide.

– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonynyal, egyszer csak elém áll két titkos rendőr és…

– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?

– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.

Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.

– Nem akar? Mi?

– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek, – csittította Akli – nem arravaló az még.

– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek, nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a nagyapám. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.