Kovács kisasszony, ahogy utasítása volt, a szomszédos utczában megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a császári rezidencziába.

A császárhoz azonban nehéz ily késő délután bejutni. Ő Felsége ilyenkor vagy odakünn sétált polgári ruhában a glacison s minden ismerősével szóba állott, sokszor ismeretlenekkel is, vagy a parkban pepecselt a növények közt és akkor senkivel se állt szóba, a főkertésznét kivéve – (de nem akarok a rossz nyelvek után indulni), vagy pedig bent volt a laboratoriumában, ahol némileg ő is foglalkozott annak a kornak a divatja szerint az alkhimiával, melynek végső czélja az aranycsinálás volt. De sajnos, ő se találta ki a nyitját, megmaradt az aranycsinálás régi methodusánál, mely az alattvalók zsebén sarkallik.

A görebeket, lombikokat pedig használta holmi apró dologra, mert aki egyszer a vegyészetet megkóstolta, el nem szokhatik többé attól, mint a korhely az alkoholtól. E pillanatban is, mikor Kovács kisasszony droskeja begördült a Burg udvarába, laboratoriumában volt elvonulva az uralkodó, egy uj parfüm kitalálásán kísérletezve. Rózsából és kendermagból kellett volna kifőzni az uj illatszert. Keményen meghagyta a szolgálattevő kamarásnak, gróf Daunnak:

– Ne engedjen háborgatni, csak ha a leányom találna jönni.

Ő reá gondolt, éppen neki akarta kitalálni az uj illatszert. Az a vágy hevítette, hogy egy kis forradalmat csinál az asszonyok közt. (Oly epidémia volt a forradalom-csinálás, hogy még ő is gusztust kapott rá.) Pokolban fogant ötlet, hogy a királykisasszonynak olyan külön illata legyen – amihez más Éva leánya hozzá nem juthat. Hogy micsoda revoluczió lesz ebből az udvari dámák közt, azt csak a jó Isten tudhatná.

A koktumok éppen javában rotyogtak a «szentély»-ben, mikor az intézeti növendék váratlanul megjelent az előszobában, ahol a kamarás őrködött.

Ez pedig nem volt valami könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb lehetett a tevének a tű fokán átbújni, mint a Schweizer Hofba jutni, a laboratoriumhoz vezető előszobába a közönséges halandónak, mert a bécsi udvar, mióta a franczia Lajosok eltüntek őseikhez, a legfényesebb volt Európában. Tömérdek lovagok és szolgálattevő méltóságok nyüzsögtek minden zugban, zsandárok, testőrök, alabárdosok álltak az ajtóknál s mindenkinek volt valami látszólagos feladata s ezt mind azon a boldogtalanon kellett végigcsinálni, aki a császár színe elé kívánkozott.

Hanem ennek a fényes udvarnak megvolt aztán az a jó oldala is, hogy mindent tudott, sőt valamivel többet a mindennél. A titok ebben a légkörben nem tudott megélni egy óráig se. Az intézeti növendékről is mindenki hallott már egyet-mást, hiszen karácsonykor fogadni szokta a császár, a fiú-testvérével együtt. Ezer verzió keringett erről. Pletykák, legendák. Valóságos csemege a boudoirokban. Öreg főherczegnők élvezettel majszolják, de a fiatalok se jobbak.

És most megjelenik a szép, fiatal növendék, mintha a napsugár osonna végig a méltóságteljes, komor, ódon folyosókon. Egy kicsit izgatott, sápadt; beszédes, tiszta őzike-szemeiben aggodalom ül.

– Ő felségével kell beszélnem, azonnal, azonnal, – lihegi azoknak, akikkel találkozik. – Hol van, merre van ő felsége?

Oh, az udvari orrok! Azok a pompás szimatok! Aki sohase látta is, rögtön kitalálja, ki lehet a leányka.

Vajjon mit akar a császárnál a kicsike? Hogy ilyen későn jön! Ebben valami rendkívüli esemény rejlik. Valami történt vagy történni készül valami. Hm, jó volna kihámozni. Az udvari portentumok kapnak utána, mint a macska a pehely után, ha egérszíne van. Mert csodálatos, hogy itt, ahol az igazi események születnek, csak a nem igazi események a becsesek, a kicsiségek, a semmik.

A bakfisch megjelenik a Burgban és mindenki azt mondja kapunál, ajtónál, előszobákban, hogy most lehetetlen a császárral beszélni, de azért beljebb ereszti, hogy hátha talán egy följebbvaló közeg kivételt tesz.

Csak egy piczinyt segíti a dolgát mindenki, ameddig a felelősség nem nagyon nyomja, de a felelősség annyi ember közt oszlik meg, hogy a császárt akár el lehetne lopni is, anélkül, hogy az őrizet hiányossága megállapítható legyen.

– Próbálja meg, kisasszony, talán a főudvarmesternél. A főudvarmester is kegyes ebben az esetben.

– Ő felsége nem fogad ilyenkor, azonban meg lehetne próbálni a szolgálattevő kamarásnál, ha talán ő…

Így jut be a kisasszony Pontiustól Pilátushoz, Pilátustól a szolgálattevő kamaráshoz, aki unalmában éppen az ablaknál állt s nézte a napot, amint bíborvörösen leszállt nyugaton, nézte pedig olyan közömbös, unott szemekkel, ahogy egy kamarás nézhet egy égitestet, melyről tudja, hogy nem folyik benne kék vér. Egyszerre azonban szoknyasuhogás támadt a háta mögött. Ah, szoknyasuhogás! Műértő fül millióféle zsongás-bongás, hullámzás közül felismeri ezt a sziszegő zörejt, minden hangok közül a legszebbet.

A kamarás megfordult s a csodálkozástól szinte leszegződött, oly szép volt a kis leány üdeségével és bájos félénkségével, mint egy szarvas, amelyik rohan, rohan s egy tisztáson szemben találja magát egy vadászszal. A leszálló nap ragyogó aranyát keresztül lövelve az ablak üvegén, éppen oda tűzött az arczára s gloriolát font a feje körül.

– Mit parancsol? – dadogta a kamarás zavartan.

– Ő felségével kell beszélnem tüstént, tüstént. Kérem, uram…

– Bocsánat, de Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be.

– Oh, uram, az én dolgom kivételes és Ő felsége is meg fogja önnek bocsátani. Kérem, esedezem, uram…

Gyönyörű szemeit ráemelte szeliden, kérőn és mégis félig parancsolón. Mintha símogatná, mintha melegítené, mintha átgyúrná az a bársonyos tekintet. A kamarás érezte, hogy nem tud ellentállni.

– De hát ki ön, és mit akar?

– Valakinek az elfogatásáról van szó, uram, aki…

– Elfogatásról? Az semmi. Az nem főbenjáró dolog. Hadd üljön veszteg, akit befogtak. Pihen egy kicsit, ennyi az egész. Csak a kivégzések képezhetnének kivételt. Bocsánat, asszonyom, de…

– Nem vagyok asszony – vágott közbe a leány elpirulva. (Pedig tetszett neki, hogy asszonynak gondolja a csinos, nyalka kamarás.) – Hanem ami az elfogatást illeti, legyen szabad megjegyezni, hogy a császárnak is kedves az, akit elfogtak.

– A császárnak is? Tehát még másnak is? – enyelgett a kamarás.

A leány arcza kigyúlt erre, mint a hamu alatti tűz, ha megfújják.

– Bejelent ön, vagy nem? – kérdé aztán bátran, szinte daczosan a kamarás szeme közé tekintve.

– Nem lehet. Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se bocsássak hozzá, csak ha a leánya jönne.

– Nos hát, én az vagyok! – mondá a bakfisch büszkén. – Engem Ő felsége leányának fogadott és ő neveltet madame Szilvássynál.

A kamarás meghajtotta magát.

– Valamit hallottam erről, kisasszony, és szolgálatára állok.

– Tehát mégis be fog jelenteni, úgy-e?

– Azt még nem tudom. Minden attól függ…

A kamarás eltűnt a laboratoriumba vezető ajtón át s kis vártatva megjelent maga a császár is a teremben szürke blúzban, zöld ernyővel a homlokán.

– Ah, kedves kicsike, – kiáltá jóságosan – ön van itt? Nos hát, történt valami?

A leány eléje járult, meghajolt féltérdben és megcsókolta a császár kezét, mire az megsimogatta a haját – amennyi a kalap alól kimaradt.

– Nézze csak, kedves Daun gróf, intézkedjék, hogy a czukrász egy csomag édességet készítsen össze a kis vendégünknek, amit majd magával vigyen.

A kamarás távozott s a császár megismételte a kérdést.

– Történt önnel valami, kedvesem? Ne reszkessen úgy, ne féljen tőlem, szóljon bátran.

– Felséges császár, – kiáltott fel végre, mintha a melengető szavakra, mint a befagyott forrás, csak most törne ki a hangja – Akli Miklóst elfogták.

A császár csodálkozva mereszté rá a tekintetét.

– Elfogták? Aklit? A mi Aklinkat? De hiszen az lehetetlen. Ki fogta volna el? Hiszen nincs itt ellenség.

– Már pedig elfogták, felséges uram. Két polgári ruhába öltözött rendőr vitte a börtönbe a Stadtparkból, ahol együtt beszélgettünk s engem ő arra kért utolsó szavával, hogy siessek ide s mindezt megjelentsem felségednek.

– De hisz ön álmokat mesél, kis barátnőm. Bécsben végre is én uralkodom és nem tudok a dologról semmit.

– Vágassa ki felséged a nyelvemet, ha nem szóltam igazat.

– No, majd bolond vagyok, hogy a maga kis nyelvecskéjét kivágassam! Inkább megengedem, hogy valami félreértés történt, de csillapodjék, még ma szabad lesz ő, és estére elmeséli nekem az élményeit, sőt holnap elküldöm az intézetbe is.

A császár csengetett, mire egy kakastollas kalpagú tiszt jelent meg az ajtóban, szalutálva.

– Küldjenek rögtön Stohlen lovagért. – Majd ismét a leányhoz fordult:

– Reménylem, meg van velem elégedve? Csakhamar megtudjuk, mi történt a rossz csonttal és bizonyára nem hagyjuk egy hajaszálát se meggörbülni, – mosolygott a császár. – Hanem ezúttal már beszéljünk magáról is. Elmondta-e Akli, hogy kérő volt a háznál? Úgy bizony, nagy leány lettünk, hm…

Mire a császár pajzánul megcsipkedte az állát.

A bakfisch lesütötte a szemeit.

– Hát hozzámegyünk-e, vagy nem? Feleljen a kisasszony.

– Nem! – hebegte és eltört a mécses, fuldokló sírásra fakadt. – Nem, nem, nem. Inkább meghalok.

– Nos, én nem fogom erőltetni. A házasságok az égben köttetnek, gyermekem, s én már csak itt a földön szeretek maradni, ameddig lehet.

E pillanatban visszatért a szolgálattevő kamarás, Daun gróf.

– Ő exczellencziája, Stadion gróf kér sürgős kihallgatást – jelenté.

– Nem mondta, milyen ügyben?

– Az Akli-ügyben.

– Helyes! – kiáltott fel a császár élénken. – Tehát mégis történt valami? Mindjárt meg fogunk tudni mindent, várjon itt rám, gyermekem. Az ön őrizetére bízom Kovács kisasszonyt, Daun gróf.

A császár a szomszéd terembe távozott. Hosszan elmaradt, talán egy óráig is, a perczek lassan, kínosan teltek, a nagy bronzóra kísértetiesen ketyegett. Daun gróf százféle módon próbálta mulattatni a bakfischt, de annak a szíve-lelke tele volt szorongással, balsejtelmekkel s minduntalan megszakadt a társalgás. Idegei szinte a távollátás hatodik érzékéig feszültek meg. Látta szegény Aklit a börtönben, amint valami szalmazsákon ül és gondolkozik, fejét tenyerébe hajtva. Egy-egy ajtó nyílott valahol messze, talán a hatodik teremben. Összerezzent. Jön a császár. De a császár csak nem jött, csak nem jött. Istenem, miről beszélhet annyit a mindenható miniszterével? Hiszen olyan könnyű megmondani: «Ha elfogtátok, hát ereszszétek szabadon hamar.» Hát mégse könnyű? Hátha rossz emberek nem engedik ki a szegény Aklit a börtönből?

Felelgetett is, nem is, a kamarás bókjaira, ötleteire; másutt járt az esze, néha egy-egy naiv kérdést intézett hozzá:

– Ugy-e, hogy a császárnak senki se parancsol?

– Senki, kisasszony, csak a törvények.

– Hiszen a törvények papirosból vannak, papiroson állanak s az a papiros parancsolna a császárnak?

Kétkedően rázta a szép fejét.

De megmagyarázta a kamarás:

– A törvények azért parancsolnak neki, mert azokban benne van a népek lelkiismerete, az övével együtt.

Mindezt azonban nem értette meg a kisasszony.

– De ha a császár például azt mondja, akarom, hogy ennek vagy annak semmi bántódása ne essék, hát nem lesz, úgy-e, bántódása?

– Persze, hogy nem lesz.

– Köszönöm, uram.

Egy kicsit megnyugodott, de az óra monoton tik-takja váltig élesítette az eszét, mint mikor a fenőkő súrolja a borotvát.

– Szokott-e a császár másokra is hallgatni? – tudakozódék ujolag.

– Hogyne? Hisz azért vannak tanácsosai. Ezek az ő fülei, szemei és kezei. Ezekkel hall, ezekkel lát, ezekkel cselekszik.

– Hisz akkor ő maga akár vakon is születhetnék?

– Na, miért ne? Volt is már nem egy vak király a világon.

– Igaz, igaz, – bizonyítá a leány is – nálunk is Vak Béla, de ha a tanácsosok által lát és cselekszik, miért való hát «Isten kegyelméből?»

A kamarás vállat vont.

– Azzal bizony nem szolgálhatok.

E pillanatban hevesen megnyilt az ajtó s belépett a császár haragosan, kivörösödve. Homlokán és a szemöldökök közötti redőkön vihar ült. Egyenesen a laboratorium felé tartott, nem nézve se jobbra, se balra, már át is ment a terem azon részén, ahol a leány állt, mikor úgy látszott, mintha eszébe jutna, megállt az ajtónál és szavakat látszott keresni.

– Leányka, – szólt végre ridegen, minden nyájasság nélkül – vissza fogsz menni az intézetbe, hogy ott továbbra is szorgalmasan tanulj. Az az ember egy háládatlan gonosztevő, aki megérdemli, hogy bűnhődjék. Egy szót se halljak többé érdekében. Majd intézkedem uj gondnok iránt, aki felügyel rád és öcsédre. Daun gróf, kísérje le a kisasszonyt és adja át Kolowratnak, aki visszaviszi az intézetbe.

Ezzel bement, becsapta az ajtót maga után és – bezárkózott végképen az Akli Miklós börtöne.