Zuzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az Akli szabadulását Pozsonyba. A fogház-igazgató maga jelent meg a czellában és tudtára adta, hogy szabad és a király azt rendeli, jelentkezzék nála minél előbb.

Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja, hogy ma van karácsony, ma volt a «Búzavirág» a császárnál. A szabadság magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból kezdődőt…

Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utczákon nem járt senki. Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy utczanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb, papirlámpáikkal.

A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az «Arany bárány» kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös pohár és a zöldes boros palaczk.

A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.

Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája; most végtelenül szomorú hely, ahová csak azok lépnek be, akiket sehol se várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.

Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg sem emelint.

– Mi tetszik?

– Egy itcze bor és valami harapni való.

– Az úr talán idegen?

– Bécsi ember vagyok.

– És alkalmasint itt rekedt?

– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt indulni, ha alkalmatosság volna.

– Hm, – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét – mit adjak az úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát egy óra mulva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak, tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.

– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült. Éhes vagyok, mint a farkas.

Az öreg ember kimegy a konyhára, azután nagy röstelkedve csoszogott elő.

– Bizony nincs semmi. Inzurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jőjjön velem, a lányom szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.

Akli habozni látszott.

– A vőm kocsit is tart, hátha bevihetné vacsora után Bécsbe – mondá rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos metéltet.

– Köszönöm a szíves ajánlatát, – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi kilátásaitól – és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…

– No, csak az kellene még, – szabódott a korcsmáros – ha én hozok valakit.

– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily esetben megmondani a nevét.

– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?

– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.

– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomba őrlünk, ahogy látom.

Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a belső helyiségbe: «Gyere ki, ragyabunkó», mire egy tömzsi, ragyás legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:

– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilenczig a kimérés okáért, ha netalán borért küldenének a «házaink», ámbár, aki már eddig be nem szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon, kilenczkor bezárod a korcsmát és eljösz a kulcscsal Zsuzsáékhoz.

Ezzel karanfogta Aklit és elvezette az utcza végére, ifjabb Tóth Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain és egy unokának (malacznak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőczén túl, le egész a diókig és almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: «Jaj Istenem, ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.»

Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az apja ölében.

– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.

Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöczi aranyat. Nézi a kis leányt, a Katót, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban is aranypénz csillámlik. Megijedt az asszony az aranyoktól, szinte belesápadt. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszaladt az ágyas szobából és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.

– Miféle embert hozott maga ide, édes apám? – kérdé rejtélyes suttogással.

– Mért kérdezed? – hökkent meg az öreg.

– Mert szegény embernek mondta.

– Hát aztán?

– Egy-egy aranyat csempészett be a gyerekek kezecskéibe.

– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a vacsorát.

– Hát már most mitévők legyünk?

– Visszacsempészszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek vagyunk. Add ide azt a két aranyat!

Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár bort s a koczintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha roppantani akarna rajta, miközben becsusztatta a két aranyat a zsebébe.

A vendég visszaszállt poharával a ház népére, igérvén, hogy sohase felejti el a szíves vendéglátást s felkérte, hogy ha valamelyikük valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.

– Nagy város az arra, – felelte a gazda – és hát nem igen megyünk mi Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.

– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidencziában, a vártától, vagy akárkitől.

– Macska legyek, – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér – ha nem egészen úgy fest a dolog, mint a czinkotai kántor históriája.

Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöcscse (a csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig. Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inzurgensek rohanták meg, alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat kértek, ahol át akarnak öltözni.

Akli csodálkozva kérdezte:

– Hát folyik még a háború Napoleonnal, hogy még mindig szerepelnek az inzurgensek?

– Dehogy folyik, dehogy, – jegyzi meg Gelencsér – hiszen veje lesz a császárnak.

– Igaz volna?

– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.

– Hallottam valamit s éppen azért nem értem, micsoda inzurgensekről van itt most szó.

Az öreg Gelencsér vállat vont.

– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik inzurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van, délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak. Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi közöm hozzá?

Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a teljesen megfejthetetlen problemákkal tesz az ember s miután az öreg Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakuk kiáltásai egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.

– Igaz, – szólt az öreg, a dörgést megértvén, – megigértem, fiam, kedves vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.

– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra Szepessy báró.

– Úgy? Sebaj. Már most aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.

– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.

– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.

– Örömest megadnám a kettőst vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?

– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.

– Fizetnék én akár tizenötöt is.

– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy Kirnerékhez, vagy átellenben Feldmayerékhez, azok is szoktak fuvarozni, kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.

Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó város virágzása tetőpontján állt. A diétai követek és azok családjai, cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egy pár év előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is, aki pedig nem volt úr, az úgy se lehetett diétai követ. A szegény emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi – csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves, barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!

A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép s mire egy-két pohár bort ujra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.

– No, mit mond Kirner?

– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe, Szepessy István báró.

– Furcsa, – szólt Gelencsér – Feldmayeréknél persze nem voltál?

– De voltam ott is.

– Nos?

– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.

– Vagyis?

– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.

– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?

– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling külvárosi czukor-fabrikába.

– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész! Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.

Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.

– Hogyan? A különcz báró Szepessyről van szó?

– Ismeri?

– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?

– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az őszszel nagy fénynyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.

Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.

– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova küldlek.

De a ragyabunkó nem hagyta magát.

– Már pedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.

– Ki mondta neked?

– Feldmayer Francziska.

– Úgy? Ő vele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró emberei?

– Hogy igenis az ő emberei.

– Az meglehet, – mondta Gelencsér elgondolkozva – mert Szepessy a volt csallóközi inzurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gunyába, hogy munkát vállaljanak a meidlingi czukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó. Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a nevem.

– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arczába.

Tóth Mátyás szólt közbe:

– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret kivánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.

– Karabélylyal a ködmön alatt.

Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga se tudta megindokolni miért, mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se, mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan páratlanul fest így embrióban és a kiváncsiság méltán ülhetne tűkön (ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort állana a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kiváncsiság és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.

Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, a lelke egy sejtett, láthatatlan hinárban akadt meg és vergődik.

Az első perczben a gondviselés kezét látta működni, hogy a részletek tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni, intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy különös virágja, mely egy fél perczíg nyílik a férfiszívben, aztán elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság!

Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a laiblizsebből most is Ferencz császárt, mint annak előtte, mikor még mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondana a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül átöltöztetett inzurgensekkel, hát ne engedje! A perszonális legfeljebb a szeme közé nevetne: «Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.»

Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás felé.

– Ha így áll a dolog, kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten, föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuczkó s aztán reggel hátha engem is fölvennének szekerükre a munkások.

Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.

– Ami a kuczkót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani, kivált, ha valami titkos járatban vannak.

– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve és igen háládatos volnék, ha valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.

– Egy kis ravaszsággal, hm, – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó szemekkel – hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!

– Úgy, hogy egy kis hadi fortélylyal. Fortély ellen fortélyt…

– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?

Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki a dolog és hogy szeretne világosabban látni.

– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér diplomácziai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is borítana magára.

– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.

– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.

– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.

– Hát én a Ferencz császár embere vagyok, – szólt Akli, – az ő mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.

– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a székét.

– Hét vagy nyolcz esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem s mondhatom, megnyertem a császár bizalmát.

Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:

– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?

De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.

Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a rezidencziába s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja feleségül venni.

Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle szemlátomást az ő uj barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy savanyúan, mintha mondanák: Beh rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel! Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán s még majd felőlünk is rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az ilyesmi bizony nem hoz az «Arany bárány»-ra semmi ragyogást.

Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellő közepén elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkénytelenül közbe szólt:

– No, hála Istennek!

Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeczi pipájából a füstöt fölfelé.

Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.

– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem, Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsujhelyre? Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurczolták? Furcsa puska. (Ez volt a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon? No hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta, mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.

– Úgy látom én, nagy kurucz kegyelmed, Gelencsér uram.

– Az öreg apám a kuruczságban sántult meg, hanem nekem még mind a két lábam jó.

– Hát már most aztán mindent elmondtam; – végzé be Akli – az a sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral s azért szeretnék a népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az s esetleg megakadályozzam. Ebben segíthetnének engemet.

– De hátha példának okáért olyat tesz, – veté ellene Gelencsér, – ami az ínye szerint való?

– Akkor abban elősegíteném.

– Ha például Ferencz király ellen tervezne valamit? – firtatta Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne a bosszúállás, mi? Mit tenne ez esetben az úr?

Habozott egy perczig, vajjon nem jobb volna-e azt mondani a vén rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az ellenkezővel végkép eljátszsza a bizalmát, de aztán mégis csak arra határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a derék öreg embert.

– Megakadályoznám, – felelte – mert a király kenyerét ettem és szeretem a személyét.

– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arcza kiderült. – Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.

Aminek a pecsétjeül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy szinte kiserkedt a vér a körmei alól.

– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.

– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát nyalják, de viszont soha se állanék azok közé, akik ellene törnek. Ezektől is húzódozom, mert mégis csak a mi királyunk, földi előljárónk s becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferencz királyt, olyan fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja. Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd utána járok a dolognak s megcsinálom, amit a czirkumstancziákból lehet. Egy szót se többet. Értem én a csiziót!

De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél czélt érni Gelencsér uram, a maga eszével akarta megitélni, lehető-e, valószínű-e?

– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is Bécsbe megy. Ma a «Bárány»-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a mészáros öcscséhez ment, aki a Három tigris-utczában lakik; most éjféli misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.

– Okos ember?

– Okos.

– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.

– Azt majd meglássuk.

– Talán beszédes ember?

– Inkább hallgat.

– Az már nagy baj…

– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem hallgat.

Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyujtott faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva Gelencsérnek:

– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.

– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.

Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha ő akarja, rálehel a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri, mint a mángorló sulyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.

Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.

Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.

– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.

– Nem jön el?

– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta, beküldte egy vén asszonytól a ködmönét és a karabélyát.

– Hát most már mit csinálunk?

Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.

– Én húsz «vitéz»-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell beszállítanom, – mondá – hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.

(Hm, tehát húsz «vitéz»-re szerződött, gondolta Akli; vitézekről van szó és nem munkásokról.)

– Hol veszünk tehát még egy vitézt?

– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.

– Van elég ember Pozsonyban.

– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő? A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?

A házigazda hangja most vegyült be.

– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről való nemes ember, ő, azt hiszem, vállalkoznék, ha jól megfizetnék.

– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt hangú. – Hol az a ficzkó?

– Itt alszik nálam.

– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljen vele, Tóth Mátyás uram.

Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az elmult este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja és íme a gondviselés teljesen felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a kedvéért.

Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves vendégének a hajnali álmát, de hát valami olyas történt…

– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve. – Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemes urat, megalkuszom vele.

– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanut fogjon Bori uram.

– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolcz évig az udvarnál.

Kis vártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliáth termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.

– Nemes Bori Pál vagyok, – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját kevélyen összeütve – volt inzurrekcziós hadnagy és pátyi komposszesszor.

– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.

– Igen elterjedt család.

– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.

– És nevezetes család – bókolt a pátyi óriás, méregetve a legénykét, aki most felült a párnák között.

– Kivált az étvágyáról – tréfálkozott Akli.

– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a czímerére, fiatal ember – szólt az óriás kedvetlenül.

– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy a Farkas ne hivalkodjék.

Ez már tetszett a pátyi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a Farkasok ivadékát.

– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának, – hárítá el szerényen a Boriak fölényét – egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mihály uramnak volt egy nagy gombkötő üzlete a főtéren.)

– Igen, mondott valamit.

– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.

– Sejtem egy kicsit.

– Nemes emberhez való munka, parolámra mondhatom.

– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen fajta dolog, egy nemes ember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak nem gondolhatom, hogy a czukor-fábrikába állnánk be munkásoknak.

Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevér-szárny; édesdeden nevetett.

– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki kérdezné. Mert van benne valami igaz. Czukorról van szó. Isten úgy segéljen, czukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a fekete odvas fogait). Sőt még a czukornál is édesebbről.

– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én dolgom?

– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállna, ha pedig nem állna ellen, hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.

– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?

– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyban nem kezdünk, hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell. Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörüséges paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak, csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát van ott sok, már pedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez az egész. Csapjon fel, uramöcsém.

Aklit az izzadtság verte ki a rémülettől.

– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd észrevévén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a rendőrség és becsuknak, elitélnek leányrablásért.

Eközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.

A rekedt óriás nevetett.

– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket gyönyörüen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén, hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg és a rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az utczák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk s úgy elviszszük onnan azt a kis fehér cselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem erről, mert az éjféli mise miatt tele vannak az utczák éjjel járó-kelő sokasággal s a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek s Isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának, de ami a mai estét illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utczákon, nem kell tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.

Akli még habozott egy perczig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltünő jó kedvvel kóválygott kezével Bori uram elébe nyujtott tenyere fölött, éppen mint a kánya, mikor le akar csapni.

– És mi lesz a fizetség? – kérdé kiváncsian, mintha éppen csak ettől tenné még függővé.

– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség, – szólt hánya-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott vitézkötést – és minden korcsmában megállás Bécsig. Elég? Mi?

Akli szótlanul nyujtotta oda kezét.

– Aranyban? – tudakolá.

– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli kezét. – Van honnan, hála Istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat a zsebéből és oda nyujtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.

– Itt van ő most? – kérdé Akli.

– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi leszünk az utolsók, a sereghajtók. De már most upre pupos, az én parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia, hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem? No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd más gunyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.

– Értem.

– Egy óra mulva indulunk.

– Helyes. Én készen vagyok.

Bori uram személyesen hozott be egy darócz nadrágot, egy tüszőt, egy pár nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.

– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!

Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arczczal. Izgatottan kapott halántékához: Istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel. Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul megszakadt s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van Isten? – kiáltá, amint látta, hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…

Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen dühében sírt, megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lőjje-e magát főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.

– Bújj be! – dörmögé keserűen.

Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett, rejtélyes ábrázattal.

– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz a szeme könnyezik. Mi történt azóta?

– Beszerződtem én is a «vitézek» közé – mondá sötéten Akli.

– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az urat pótinzurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját suttogóra lassítva – és a dolog általában véve nem érdemel valami különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi merényletről szó, se Napoleon, se Ferencz császár ellen. Egy kis bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja, milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se aggódjék.

– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt, ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit említettem.

Az apó arcza megfelhősödött.

– Tyűh, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa puska! Hát mit csináljunk?

– Egyet lehetne.

– Mi az?

– Akar-e segíteni?

– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.

Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.

– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak; egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba és ott törik-szakad, átadja még ma Ő felségének. Mit gondol?

Gelencsér gondolkozott.

– Legjobb volna, ha saját maga vinné el azt a levelet, mert hol vegyek én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.

– Nem, nem, – ellenveté Akli – nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele. Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha máskép nem, a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztolylyal tudok bánni, de lovon sohase ültem.

– Akkor hát írja meg azt a levelet.

– Van-e valami megbízható embere?

– Majd elviszi a ragyabunkó.

– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis tintát és papirt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.

Gelencsér tintát, papirt hozott s gyorsan vetette rá a betüket Akli:

«Tudassa kérem sürgősen Ő felségével, hogy Szepessy báró parasztruhába öltöztetett inzurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal elhurczolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja Ő felségének egy hódoló szolgája, aki szintén közte van az inzurgenseknek.»

Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak, Cito, citissime.

– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá, mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen, siessen, az Istenért!

Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.

– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve? Ejnye, milliom ördög adta!

No most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy percz alatt olyan parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.