Valami öreg elangolosodott franciával találkoztam ezelőtt gyakran, ujságirói pályám elején. Volt egy elmélete az ember jövőjéről; sokkal több anyagot meritettem azóta belőle, mint akkor hittem. Derüsnézésü, mohó, kiváncsi emberke volt az öreg. Az ember érezte, hogy nem keres itt lent földi Paradicsomot. Mi többiek menyországunkat vágyaink köviből épitjük fel; az öreg, vörösszakálu északi harcos ellenséget keres, kivel megvivhasson; serleget, mit kiürithessen; a müvészlelkü görög szobrok lelkes seregét, a vörös indián boldog vadászmezőket; háremet a török; Uj Jeruzsálemet a zsidó, hol az utcák arannyal volnának kövezve; mások izlésük szerinti menyországot épitenek a szerint, amilyen a képzelőtehetségük.

Kevés dologtól rettegtem gyerekkoromban jobban, mint a Menyországtól, már ahogy a körülöttem élő derék népek festették le előttem. Azt mondták, ha jó gyerek leszek, simára fésülöm a hajam és nem kinozom a macskát, akkor majd gyönyörü helyre kerülök, ha meghalok. Csöndben ülhetek ott egész nap és szép himnuszokat énekelhetek. (Uristen! aztán ez legyen egészséges fiugyermek jutalma azért, hogy jól viselte magát!) Nincsen ott reggeli, se vacsora – se tea, se uzsonna. Egy öreg hölgy kicsikét felvidámitott avval, hogy az egyhanguságot megtöri itt-ott csekély mennyiségü manna; de sulyosan nehezedett rám az örökös manna gondolata is. Ha feltételeztem, hogy esetleg szörbet és gyümölcs is kapható, felvilágositottak, hogy ez tévedés. Iskola, igaz, szintén nincsen, de nincs cricket és footballmező se; ugy oktattak ki, hogy nem kél majd vágy bennem, hogy megközelitsem a másik angyal „kapuját“; egyedüli boldogságom az éneklés lészen.

Mihelyt reggel felébredünk, mindjárt énekelni kezdünk? kérdeztem.

– Nem is lesz ottan reggel; – felelnek. – Nem lesz ott se reggel, se este. Egyetlen, végnélküli hosszu nappal.

– No és folytonosan énekelni fogunk? – makacskodtam.

– Igen; olyan boldogok lesztek, hogy örökösen csak énekelni akartok.

– Sohse fárad bele az ember?

– Nem; soha bele nem fárad; se álmossá, se éhessé, se szomjassá nem válik.

– No és az mindig ugy van ottan?

– Ugy ám; örökkön örökké.

– Egymillió évig?

– Egymillió évig; bizony; aztán másik millió évig; de meg azután is millió évig. Sohse lesz vége.

Még máig emlékszem azoknak az éjjeleknek agóniás félelmére, mikor ébren akartam maradni, hogy a végtelen menyországra gondolhassak, honnan semmiféle lehető szabadulás nem kinálkozott. A másik hely ugyancsak öröknek volt elmondva, másképp tán ott keresek menedéket.

Mi, felnőttek, – kiknek az agyvelejét kikezdte már a gondolkodni nem akarás lassan megszerzett szokása – nem cselekszünk helyesen, ha a gyermekeket ezekkel a rettenetes dolgokkal kinozzuk. Örökkévalóság, Menyország, Pokol, előttünk jelentés nélküli szavak. Elismételgetjük, ahogy esetleg az imáinkat morzsoljuk le, vagy tán csak disznek alkalmazzuk, öntelt nyomoruságos bünösök mi. De a mi világunkban itt van ám az „intelligens idegen“; a gyerek Előtte – kiváncsi kutató, tudnivágyó – mindez félelmetes valóság. Ha kételkedel benne, olvasóm, állj meg egyedül valamlyik éjjelen a csillagok alatt s fejtsd meg magad ezt a gondolatot: „Örökkévalóság.“ Legközelebbi tartózkodási helyed az Elmebetegek Országos Menhelye leend.

Fentemlitett francia barátom derüsebb életnézeteket vallott, az ember életének koporsó után következő részéről, mint ahogy általában szokták. Az ő hite az volt, hogy örökös változásra vagyunk kárhoztatva; örökkétartó munka lesz osztályrészünk. Átmegyünk a régibb planétákra; nagyobb napokon fogunk müködni.

De ilyen felsőbbrendü pályafutáshoz tökéletesebb lényre van szükség. Közülünk nem alkalmas egyetlen egy se; vitatta, – hogy eljövendő létet alkosson magának. Az volt az eszméje, hogy közülünk kettő, három- vagy négy – belső értékünk szerint – elvegyül, hogy uj, fontosabb lényt alkosson, magasabb lét számára alkalmasat. Hisz az ember maga, – erősitette, – különböző állatfajták keveréke. – Ön, meg én – szokta mondani, előbb az én mellemre ütve, aztán a magáéra – mibennünk meg van más minden; – a majom, a tigris, a disznó, az anyás tyuk, a pulykakas, a derék kacsa; az mind mi vagyunk, egyetlen egybe gyömöszölve. Igy a jövendő embere is sok mindenféle emberből alkotódik majd össze – bátorsága az egyiknek, bölcsesége a másiknak, jósága a harmadiknak.

– Vegyünk csak városi embert; – szokta folytatni; – vegyük például a Lord Mayort; tegyünk hozzá poétát, mondjuk Swinburne-t; keverjük össze őket vallásos rajongóval, mondjuk Booth generálissal. Akkor megkapjuk a fensőbb életre alkalmas embert.

Garibaldi és Bismarck, állitotta, kitünő keverék lett volna; egyik a másikat kiegésziti, javitja. Ha szükségesnek mutatkozik, csillapitóul egy kivonat Ibsen. Azt mondta, hogy ir politikusokat remekül lehetne keverni skót halhatatlanokkal; oxfordi tudósok kitünően mennek hölgy-irókkal. Meg volt róla győződve, hogy Tolstoj gróf, pár Gaiety-szinházbeli „Johnnie“ („keverék“-nek hittük őket akkoriban) valamely humoristával együtt – itten volt szives és engem értett – rendkivül válogatott példányt eredményezne. Erzsébet angol királyné, képzelte majd valamikor, reméljük, jó messzi jövőben – Ouidával fog alkalmasan vegyülni. Kalandos elmélet, a mint igy a saját szavaimmal adom elő, nem az ő előadásában. De olyan komolyan állitotta mindezt az öreg, hogy eszébe se jutott egyikünknek se, hogy nevessünk, ha erről csevegett. Sőt különösen erős csillagfényü éjszakákon voltak pillanatok, hogy a hivatalból hazafelé tartva, megálltunk a Waterloo hidon, élvezni az Embankment vonal varázslatos lámpasorát. Ahogy hallgattam őt, ilyenkor majdnem hittem az álmai valószinüségében.

De még ha a való világot vesszük is, sokszor csak nyereség lehet, nem veszteség, ha összekevernének közülünk féltucatot; fölforralnának, vagy aszerint bánnának velünk, a milyen a kivánt processzus. Ilyenképen lám hoznának ki belőlünk valamit.

Sohse gondoltál rá, bájos olvasónőm, hogy például micsoda remek férj válnék Tom egy bizonyos alkotóeleméből, ha hozzáadnók Harrynak, Dicknek valamely tulajdonságát? Tom mindig olyan derüs, jókedvü; de érzed, hogy az élet komoly perceiben „könnyü.“ Aranyos fickó, ha jókedvü az ember, az igaz; de nem mennél hozzá vigasztalásért, erőért, ha bánatod van; ugye nem? Nem; a szomoruság óráiban csak az jó, ha a komoly, szomoru Harry van melletted. Az „derék ember“; a Harry. Talán egészbenvéve a legtöbbet ér hármunk közül; – szolid, megbizható, hü. Milyen kár, hogy kicsit közönséges; hogy hiányzik belőle a becsvágy. A barátnőid – nem ismerik rejtett, aranyat érő jótulajdonságait – nem igen irigyelnének érte; és olyan férj, ki miatt más lány nem irigyel, – Istenem, az mégse az igazi, nem ugy van? Dick; ó, az okos, sziporkázó. Meg is csinálja majd jól a maga dolgát. Eljön a nap, meg vagy róla győződve, mikor büszke lesz az asszony, ki a nevét viselheti. De csak ne forogna mindig saját maga körül; csak lenne kicsit rokonszenvesebb.

Ennek a háromnak a vegyülete – vagyis hát inkább a három ember jótulajdonságai – a Tommy jókedve, Harry gyöngéd ereje s Dick brilliáns fensőbbsége: ez volna az ember, ki érdemes rád.

Az asszony, kire Copperfield Dávidnak volt szüksége, az Ágnes és Dóra keveréke lett volna. Igy egyiket a másik után kellett vennie; pedig ez már nem olyan kedves. Aztán igazán szerette is az a Copperfield Ágnest, Mr. Dickens, vagy csak ugy érezte, hogy szeretnie kell? Bocsásson meg, de kételyeim vannak Copperfield eme második házasságát illetőleg. Nézzük csak; szigoruan köztünk szólva, Mr. Dickens a derék Dávid, kedves egy ember! nem bosszankodott itt-ott a makulátlan Ágnesen? Remek feleség vált belőle, az biztos. Az ugyan nem rendelt hordószámra felbontatlan osztrigát. Akármelyik napon meghivhattad ebédre Traddles-t; biz Isten, Sophie és az egész „Rózsakert“ elkisérhette volna őt; Ágnest az mind készen találja. Az ebéd biztosan remekbe főtt; a kiszolgálás elsőrendü; Ágnes édes mosolya egész ebéd fölött világit. De ebéd után, mikor Dávid és Traddles ott ülnek egyedül pipázgatva – a szalónból klasszikus zene hangjai ömölnek le, magasröptü zene; Ágnes, a szent, játszik ott fönn – titokban nem pillantanak az üres székre? Nevető arcot látnak ott: göndörfürtü asszonyi fejet; egy végtelenül bolondos asszony fejét – olyan bolondos kis nő, a kiért bölcs férfiu hálát ád az Uristennek, hogy teremtette. Ugyan nem kivánjátok, bár lenne az az árnyék husból, vérből való?

Bolondos bölcsek, kik az emberi természetet akarjátok ujra mintázni! Nem látjátok, mekkora a munka, a mi gyermekivé vált kezetekbe kerül? Azt hiszitek, hogy kitünő háztartás, magasröptü társalgás az, a mi átgyurja a férfit? Dóra, a bolondos, kit a jó, okos Természet büvészmester alkotott, tudja, hogy a gyöngeség, tehetetlenség az a talizmán, mely erőt, gyöngédséget vált ki a férfiből. Ne törődjetek ti se, kis nők olyan sokat azokkal az osztrigákkal; kicsit keményrefőtt hussal. Évi husz fontért derék, jó szakácsnők gondoskodnak ilyesmiről, ha pedig itt-ott vihar ér bennünket, együtt ebédelünk valamely szerény kis vendéglőben, hol még jobban csinálják ezeket a dolgokat. A te dolgod, édes, az, hogy gyöngédségre, jóságra tanits bennünket. Csak göndöritsed a fürteid, gyermekem. Hisz olyanoktól tanuljuk a bölcsességet, mint te. Bolond bölcs népség rádförmed; bolond bölcs nép összeszedi a haszontalan lim-lomot, a semmirevaló rózsát és kihordja a kertből; a helyére egészséges, hasznos kalarábét, kelt ültet. De a nagy Kertész, ki jobban tud minden dolgokat, csacska, rövidéletü virágot is fakaszt; a bolondos, bölcs népség kérdi, mire.

Tudja, Mr Dickens, mire gondolok mindig, mikor Ágnesről van szó? Nem bánja? – Azokra az asszonyokra, kikről ugy olvas az ember. Őszintén szólva, nem hiszek bennük. Nem épp Ágnest magát gondolom. Csak a nőt, kinek ő a typusa. A hibátlan nőt, kiről annyit olvasunk. A nőknek ezer hibájuk van, de hálistennek, egy erényük is; és egy sincs köztük hibátlan.

A történetek hősnői! uristen; azok az erényeknek valóságos sárkányai. Ég óvjon bennünket, szegény férfiakat, akármilyen érdemetlenek vagyunk is, valami regénybeli hősnőtől! Csupa lélek; csupa sziv és értelem, nincs benne egy szemernyi természetes emberi, aminél meg lehetne fogni. A szépsége kábitó; aggodalmasan leirhatatlan. Honnét jön, hová mén; mért nem találkozunk soha fajtájabelivel? Jó csomó nőt ismerek; keresem köztük a mintáját; nem találom. Bájos, szép valamennyi, kit ismerek. Nem volna helyes, hölgyeim, ha mind elmondanám a tiszteletet, imádatot, amellyel önökre tekintek. Önök volnának az elsők, kik pirulva tartanák velem vissza hevemet. De még az én szemeimen át tekintve is – meg se közelitik azokat a hölgyeket, kikről olvastam. Ha népiesen szabad magam kifejeznem, egyikük se való az ő utcájukba. A szépségüket jól látom, mégse hagy el a józan eszem, – akármi hasznát is látom a józanságomnak. A társalgásuk, bevallom, meglepően okos, kellemes, néha brilliáns; tudásuk sokoldalu, sokféle; müveltségük egész „boston“-i; mégse ragyognak – nem tudom, hogy fejezzem ki magam, – olyan tizenhat telihold-erővel, mint a történetek hősnői. Önök nem akarnak meggyőzni arról – s hálás is vagyok érte – hogy önök az egyetlen asszony a világon. Önöknek – még önöknek is! – meg vannak a hangulataik, szeszélyeik; szinte azt tartom, hogy öltözékeik érdeklik önöket. Még afelől se vagyok biztos, vajjon a „sajátmaguk hajá“-ból (tudják, mit értek alatta) nem kevernek e kicsit ahhoz a hajhoz, ami a fejükön nő. Az önök vérmérsékletében van valamelyes hiuság; egy gondolatnyi önzés, egy csipetnyi lustaság. Láttam már, mikor picit oktalanok; kicsit másokra való tekintet nélkül valók; könnyedén tulzók. Nem ugy, mint a regebeli hősnő; önökben bizonyos mennyiségü emberi étvágyak és ösztönök lakoznak; – emberi csacskaságok, talán emberi hiba is akad egy vagy mondjuk, kettő… Röviden, hölgyeim, önök is valamennyien, mint mi férfiak, Ádámnak, Évának gyermekei. Ugyan mondják meg, hol találhatom meg azt a természetfölötti testvért; azt a nőt, akiről az ember olvas. Ki nem várat meg senkit, mig a kontyát tüzi fel; nem haragszik a házban mindenkire, amiért nem találja meg a saját cipőjét, sohse veszekedik a cselédekkel; sohse goromba a gyerekekkel; sohse csapkodja az ajtókat; sohse féltékeny a hugára; sohse áll a keritésnél más „unokafivér“-rel, csak az igazival.

Istenem, hol tartják őket; ezeket a csodanőket, kikről az ember olvas? Valahol ott, ahol a müvészi festmények „szép lányai“-t. Láttál, kedves olvasóm, elég ilyen szép „müvészi“ képet? Lovastul ugrat keresztül a szép hölgy hatszoros akadályon és még arra is van ráérő ideje, hogy annak a kómikus fiatalembernek a háta mögött mosolygó megjegyzést tegyen, ki fejjel áll ott a bokorban. Dieppeben viharos reggeleken gyönyörködteti a szemet. A fürdőzőnő – a ruhája finom chiffon és point-lace – soha egy tenyérnyi mozdulatot el nem hibáz. A körülötte fürdőző idősebb hölgyek mind vizesek, fáradtak. A ruhájuk hozzáragad testükhöz. Csak a festett szép lány merül a vizbe; és a hajának még egy bodra se kerül rendetlenségbe. Könnyed lábujjhegyen áll a müvészet eme szép lánya és a feje fölött tizméteres magasságba röpiti a tenniszlapdát. Ugyanez a szép lány egyenesen, erősen nyujtja előre a fejét viharban, szélben; neki sohse csurog a viz a ruhájáról; az ő lapdaverője sohse akad a sárba; magasszáru francia cipőben csinál a jégen negyvenötfokos szögeket; két keze a karmantyuban. Ő soha le nem ül nehézkesen, szétrakva a lábát; nem mondja soha: „Hhő.“ A müvészi szép lány tandemen röpül keresztül Piccadillyn a szezónban; tizennyolc mértföldet tesz óránkint. Vásár idején száguld keresztül kerékpáron a városban; tojással teli kosár van nála; mindehhez jobbra-balra mosolyog. Sohse csuszik le a keze a tartóról; sohse megy neki tehénnek. Vakitóan süt a nap, mikor halászni mén; harmatos ibolyacsokor a hajában; valahányszor könnyedén felveti a horgot, lazac csüng rajt. Croquet-et játszik az egyik kezével; és ugy fest, mintha élvezné a játékot. Pompás, derék nő; tetőtől talpig sportlady ez a müvészetben előforduló hölgy. Egyetlen dolog, ami ellene hangol, az, hogy elégedetlenné teszi az embert azokkal a lányokkal szemben, kik a képen kivül vannak; – azokkal, kik evezőscsolnakot pörgettyüvel tévesztenek össze, hogy ugy érsz partot, mintha a biszkájai öblöt szelted volna keresztül; azokkal, kik minden lehető alkalommal képen, vagy mellen teremtenek a lapdaverővel; azzal, ki nem korcsolyázik karmantyuba rakott kézzel, hanem inkább feldobja a karmantyut, kijelentvén „Na én megyek“ s gondja van rá, hogy velemenj; azzal, ki – ha lepottyant a kocsiról és vigasztalni igyekszel őt, haragosan felel, hogy a ló nagyot kanyarodott a saroknál és nem látta meg a mértföldkövet; azzal, kinek a haját a tenger viz nem teszi szebbé.

Ugy látszik, ott tartják a regények hősnőit is, ahol a „müvészi“ szép lány készül.

Szerző urak; nem fáj nektek, hogy mennyire megbántotok bennünket? Ilyen nők! Venus, Szent Cecilia és Fry Erzsébet keverékei! mint irjátok le őket izzó oldalakon keresztül? Bizony Isten nem szép tőletek, mikor jól tudjátok, – hisz tudnotok kell, – milyenek azok a nők, akikkel nekünk van dolgunk.

Nem volnánk boldogabbak, mi nők és férfiak, ha kevésbbé eszményitenők egymást? Kedves ifju hölgyem; nem lehet semmi panaszod a sors ellen. Tedd le csinos kezeid az arcodról; jőjj elő onnan az ablak mögül, hol bevilágit az alkonyat. Jack jó gyerek; olyan gyerek, amilyet érdemelsz; ne keseregj annyit. Galahad lovag – messzi országokba jár, valahol napnyugta mögött. Nagyon messze esik attól a hangos kis világtól, miben mi élünk; hol te meg én annyi sok időt töltünk csevegéssel, gagyogással; flirteléssel, finom ruhák hordásával; mulatságba járással. Aztán arra is emlékezz: agglegény volt ez a Sir Galahad; okosan is tette, mint idealista. A te Jacked bizony nem olyan rossz fajtájabeli lovag; ha lovagok azok, kik ebben a mi, idyll-nélküli világunkban járnak manapság. Van benne elég szolid becsületesség; nem pózol. Nem valami különleges lény; azt elhiszem neked; de mondd csak, kedvesem, próbálkoztál már különleges lénnyel? Igaz; nagyon elegáns a szalónban; nagyon érdekes olvasni róla a társasági hetilapokban; a legtöbb jótulajdonságát azonban ezekben találod. Fogadd meg a tanácsom; ne nézd meg nagyon közelről. Elégedj meg Jack-kel és adj hálát az Istennek, hogy nem rosszabb. Nem vagyunk szentek, mi férfiak – egyikünk se az. A szép gondolatokat, félek, kiirjuk versben és csakis ott; nem cselekedetben. A Fehér Lovag, ifju hölgyem, fehér volt a lelke s hősi a szive; életét nemes igyekezetek töltötték be; nem igen sok példányban szaladgál idelenn. Egy-kettő megkisérelte, hogy olyan legyen, de a nagyvilág – te és én – a nagyvilág belőled s belőlem áll. Ez a nagyvilág rendesen éhhalállal, számkivetéssel fizetett nekik. Nem is maradt sok belőlük; azt hiszed, jó volna ilyennek lenni a felesége? Ha talántán mégis akadna egy részedre, szeretnél két butorozott szobában lakni véle Clerkenwellben; vele halni meg szék-ágyon? Egy század mulva majd szobrot állitanak neki; téged majd ünnepelnek, mint a feleségét, ki megosztotta véle nyomorát, szenvedéseit. Véled, hogy eléggé nagy nő vagy ehhez? Ha nem, akkor köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy saját külön használatodra magunkfajta nem rendkivüli embert találtál, ki nem ért többhöz, csak ahhoz, hogy imádjon téged. Magad nem vagy rendkivüli.

S bennünk, közönséges férfiakban is van némi jó. Csak meg kell keresni; ennyi az egész. Nem vagyunk olyan közönségesek, mindennapiak, amilyennek vélsz. Még a te Jack-ed is, bár szereti a jó ebédet és társalgása a sport körül forog csupán – hisz belátom, nem érdekes, mikor ott horkol a karosszékben – de hidd el nekem, Jackban megvan minden kellék arra, hogy hőssé váljék, ha a Sors jó hozzá és kiragadja kényelméből.

Dr. Jekyll a mellénye mögött nem két „ego“, hanem három, – nemcsak Hyde, hanem azontul még valaki más is; valami nagyobb még, mint dr. Jekyll – ember, ki oly közel áll az angyalhoz, mint Hyde a démonokhoz. Ezek a jól táplált City-fiuk, ezek a Gaiety-Johnniek – hivatalnokok, gyógyszerészek – nagy tolvajok! – mindenikük mögött ott rejtőzik a hős. Ha a Fátum, a szobrász, használatbavenné vésőjét, kifaragná belőlük. Dolgunk volt itt-ott az udvar végiben; sokszor láttunk ott egy közönséges kis utcalányt, nem volt rajta semmi különös. Nem volt igen tiszta; alkalomadtán jó vastag, durvabeszédü – amolyan valóságos kis utcai veréb: vigyázni kell, nehogy a gyerekek ruhája hozzáérjen.

Egy reggel aztán a kerületi hullavizsgáló – személyére nézve nem poéta, csak épp szakértő abban, hogy költészetet fedezzen fel ott, hol rongycsomó fedi az életet – többet mond el róla. Hat shillinget keresett a kicsi hetenkint; eltartotta rajta ágyhozkötött öreg anyját és három kisebb testvérét. Háziasszony, dada, anya és kenyérkereső volt – egybekeverve. Lám: vannak a regényen kivül is hősnők.

Az együgyü Tom megnyerte a Victoria-keresztet; golyózápor elől futva menekült meg a zászlóval. Ki hitte volna az együgyü Tomról? Ugy tetszett, mintha a falusi korcsma volna álmainak netovábbja. Tomból a véletlen kiváltotta a hősi tulajdonságokat. Harryhoz nem volt ilyen jóságos a sors. Semmirevaló volt ez a Harry; ivott, verte a feleségét, azt mondják. Eltemetjük, örülünk, hogy megszabadultunk tőle; hisz ugy se volt jó semmire. De biztos az, hogy semmire?

Valljuk be, hogy bünösök vagyunk. Tudjuk jól, kik meg merjük vizsgálni saját magunkat, hogy nagyon aljas dolgokra vagyunk kaphatók; minden rosszra a nap alatt. A körülmények, véletlenek – meg az éberen vigyázó rendőr, – teszik, hogy bűnre való lehetőségeinket csak magunk ismerjük. De ha felismertük a gonoszt magunkban, ismerjük fel azt is, hogy nagyságra is képesek vagyunk. A mártirok, kik halált, kinzatást rebbenés nélkül viseltek el lelkiismeretbeli dolgok miatt, csakolyan férfiak, nők voltak, mint jó magunk. Meg voltak nekik is a rossz oldalaik. A mindennapi élet apró megpróbáltatásai elbuktatták őket, csakugy, mint bennünket. Nem voltak az emberiség csucspontja. Sok közülük talán tolvaj, gyilkos, gonoszéletü volt. De meg volt a nemesség, nagyszerüség is bennük – szunnyadt bennük, felvirradt az ő napjuk. Voltak köztük bizonyára olyan emberek, kik megcsalták szomszédaikat; hamisan árultak; férfiak, kik kegyetlenek voltak a feleségükhöz, gyermekükhöz; önző, botrányoséletü asszonyok. Könyebb időkben erényeiket talán nem ismeri fel senki; csak Alkotójuk.

Minden időben, minden századokban, amikor a sors nőt, férfit szólitott, hogy igaz férfiakká, nőkké váljanak: az emberi természet mindig megtette a magáét. Ugyan nyomoruságos banda lehetett a sok arisztokrata, kikkel a terror végzett: gyáva, önző és mohó lehetett az életük. De mégis kell, hogy valami jó lett légyen még őbennük is. Mikor azokat a csekély kis dolgokat, miket szük látkörü életükben óriási fontosságunak tartottak, elvették tőlük – mikor a valóságokkal szemtől-szembe találták magukat – akkor még belőlük is előkerülközött az igazi ember. Szegény kártyavár-gondolkodásu első Károly csupa gyöngeség, csupa balgaság: mégis, mélyen elrejtve benne, felleljük az igazi nagyurat.

Szeretem, mikor nagy emberek kicsiny voltáról hallok történeteket. Szivesen hallom, hogy Shakespeare nem vetette meg az itókát. Még a Ben Jonson barátjával elkövetett utolsó, csunya orgiában való hithez is ragaszkodom. Esetleg nem igaz a történet; de remélem, hogy az. Szivesen hallok felőle, mint gonoszról, falurosszáról; kit a helyi iskolamester kicsapott; ki ellen még a korabeli pap is prédikált. Szivesen képzelem, hogy Cromwellnek hatalmas bibircsók ékeskedett az orrán; igy jobban meg vagyok elégedve saját vonásaimmal. Jól esik hallani, hogy édességeket rakott a székekre, hogy lássa, mint rontják el ruháikat nagyszerüen öltözött hölgyek; örülök rajta, hogy dülöngött a kacajtól ez együgyü tréfán, akárcsak valami East-End Arry a vasárnap délutáni szennyesviz-fecskendőjén. Olyan szivesen olvasom, hogy Carlyle szalonnát vágott a feleségéhez s alkalomadtán apró bosszuságok miatt óriásilag nevetségessé tette magát, rendes észjárásu ember mosolygott volna olyasmin. Elgondolom azt a negyven-ötven bolond dolgot, mit én követek el hetenkint; elmondhatom magamnak olyankor: No lám, én is irodalmi ember vagyok.

Szivesen gondolok arra is, hogy még Judásban is megvoltak a nagyszerüség pillanatai; jó órái; mikor az életét szivesen adja oda Mesteréért. Elérkezett talán hozzá is – utja végén – valamely hangnak az emléke: „Megbocsáttatnak néked a te büneid“. Mert kell, hogy még Judásban is lett légyen valami jó.

Olyan az erény, mint a rejtett arany az ércben; nem igen sok van belőle; sok fáradság kell ahhoz, hogy kihozza az ember. De a természet ugylátszik, mégis érdemesnek találja, hogy ilyen nagy, ormótlan köveket alkosson, ha elrejtheti bennük drága fémjét. Tán az emberi természetben is keveset törődik az iszappal, kővel, hacsak tisztitás, surolás által előcsillog a nemes fém, ez elég arra hogy megjutalmazza nagy munkájáért, mellyel virágokat alkot. Csodálkozunk, hogy mért fárasztja magát avval, hogy a kőtömböt létrehozza. Mért nem fekhetik az arany a vizszinen; aranytömbökben. De hát titok előttünk az ő valamennyi módszere. Talán van értelme a sok kvarcnak. Tán oka van a rossznak, balgaságnak – gondtalan szem előtt láthatatlanul, ott kuszik át rajt mindenütt az erény finom szála.

Ugy ám; a kő az uralkodó elem; de ott van az arany is. Értékelni akarjuk. Nem mondhatja meg emberi nyelv, menyi rossz lakozhatik emberben. Gonoszak vagyunk a gonoszak között; egészben gonosz kis nép. De nagyok is vagyunk. Épitsed fel büneink oszlopát, mig teteje az eget veri s bosszuért kiált – mégis; nagyok vagyunk; nagyságunk, erényünk akkora, hogy a kisértés nélkül való angyal azt soha el nem érheti. Az emberi fajta irott története egyetlen hosszu vonala a kegyetlenségeknek, gonoszságoknak, elnyomatásnak. Azt hiszed, hogy a világ ma is futna még a nap körül, ha minden csak az irott történet volna? Isten megkimélte volna Sodomát, ha falai közt csak tiz igaz ember találtatik. A világot igaz emberei mentik meg. A történelem nem látja őket; az csak megtörtént dolgok leirója; ujság. Abból itélnéd az emberi életet? Akkor azt kellene hinned, hogy Hymen igazi temploma a választóbiróság; hogy az emberiség két részre oszlik: tolvajra, rendőrre, hogy minden nemes emberi gondolat mézesmadzag csak a politikus szájában. A történelem csak a pusztitó viharokat látja; az édes tüzhelyre nincs gondja. A történelem a gonoszat jegyzi fel; a türelmes szenvedést, a hősies igyekezetet, mely ujraéleszt, beköti a sebet, – oly lassan, oly csöndben, ahogy a Természet ruházza fel ujra a szenvedésverte tájat – nem látja meg. Az elnyomatás, kegyetlenség napjaiban – s nem a multé még e két fogalom, attól félünk – nagyszivü férfiak, nők éltek; szelidséggel, rokonszenvvel gyógyitották a sebeket, miken elvérzett volna a világ. A rabló pattogó lova, kardja után szamáron érkezik az irgalmas szamaritánus. A világ gonoszságának piramidja – Isten legyen velünk! – nagyon magas; majdnem eltakarja a napot. De az emberek jó tetteinek jutalma ott áll megirva a gyermekek kacajában; szerelmesek szemeinek csillogásában, ifju emberek álmaiban – s nem lesz soha a feledésé. Az üldözés lángjai hatalmas fáklyák voltak, melyek megmutatták az égnek, mekkora hősiességre képes az ember. A zsarnokság posványaiból fakad az önfeláldozás: az Igazsághoz való merészség. Kegyetlenség! miegyéb, hacsak nem a közönséges trágya, mi megtermékenyiti a földet, melyen gyöngédség, szánalom virágai nőnek? Gyülölet, harag kiált egymásra századokon keresztül; de a Szerelem a Vigasz hangja is erős; bár halk, suttogó ajak sugja a fülnek.

Sok rosszat cselekedtünk: Ég rá a tanunk; de cselekedtünk jót is. Igazságot akarunk. Az életünket adtuk barátainkért: emberben nincsen ennél nagyobb szerelem. Küzdöttünk az Igazságért. Meghaltunk érte; nemes cselekedeteket vittünk végbe; nemes életeket éltünk le; vigasztaltuk a szánalomraszorulót; segitettük a gyöngét. Tévedtünk, elbuktunk; vakságunkban sokszor kerültünk tévutra; de küzdöttünk. A derék, igaz emberek csapatának kedvéért – türelmes, szerető asszonyok miriádjai végett – annak a Jónak kedvéért, mely elrejtve él bennünk – kimélj bennünket, Uram.