Darabka törött üveg. Alakjáról, szinéről itélve, boldogabb időkben, olcsó illatszeres-üvegcse lehetett. Egymagában feküdt ott a füvön; kora reggeli nap tüzött rá; igazán jól festett. Megfogta a szemet.

A madár megforgatta a fejét; jobbszemével kacsintott rá. Aztán a másik oldalra billegett; a balszemét is rászánta. Mindkét látóalkalmatosság előtt egyformán kivánatosnak látszott.

Hogy fiatal, tapasztalatlan kis állat volt, az természetes. Idősebb madár másodszor rá se pillant ilyesmire. Azt hinné az ember, hogy az ösztöne ennek is azt sugta, hogy törött üveg nem való madárfészekbe. Csak a csillogás-villogás vonzotta tulontul. Hajlottam a gyanura, hogy visszamenő családfájában történhetett valamikor „mésalliance“; vagy tán annál is rosszabb; – tán szarka került bele? Hisz az ember ismeri a szarka jellemét, vagyis inkább a szarka jellemtelenségét. Valami olyasmi történhetett; de nem akarok ilyen kényes ponton haladni tovább. Csak elfogadható magyarázatát akarom adni a ténynek.

Közelebb ugrált. Édes illuzió és a rikoltó szivárványdarab; gyönyörü látomány, mely eltünik, ha közeledünk hozzá, mint annyi sok minden, mi el nem érhető, mi érthetetlen a kis varju életében. Egy ugrással előrejön és a csőrét odakoppintja az üveghez. Nem; ez valóság – olyan gyönyörü zöld üvegdarab, a milyet fiatal házas varju megkivánhat; csak el kell venni. Mennyire tetszene ő neki. Jóindulatu madárka volt; farkának fölfelé kunkorodása már magában komoly, bár esetleg hiányos vezetésre valló iparkodást mutat.

Felforditja az üvegdarabot. Undoritó egy dolog cipelésre; megannyi éles sarok. De végre mégis erősen a csőre közé kapta; aztán usgye, – nehogy más madár beleszóljon az üzletbe – messzire röppent vele.

Egyik fáról éber figyelemmel kisérte az eseményeket egy másik varju. Odahivta az arraröpülő harmadikat. Bár a nyelvet nem birom kellőképpen, mégis könnyü volt a társalgás menetét követnem; egész világos az:

– Izachár!

– Halló!

– Mit gondolsz? Zebulán talált egy darab törött üveget. Ki akarja tömni vele a fészkét.

– Csak nem tán!

– Isten ugyse! Csak nézz oda. Ahol van ni; a csőribe tartja.

– No, az Istenfáját!

Mindketten kacajban törnek ki.

De Zebulán nem ügyel rájuk. Ha hallotta volna is, az egész dialógust féltékenység rovására irja. Egyenesen a fája felé röppen. Ahogy a balarcomat szorosan az ablaküveghez nyomom, követni birom. Ott lenn a Paddock-parton épitkezik; csak mult évben kezdték ott a munkálatokat, de gyorsan haladnak. Szerettem volna látni, mit szól hozzá a felesége.

Eleinte nem szólt semmit. A madárka óvatosan letette a félig kész fészek peremére az üveget; a nőcske fölüti a fejét és rápillant.

Aztán az urára pillant. Ugy körülbelül egy percig egyik se szól. Vettem észre, hogy a helyzet feszült kezd lenni. Mikor a nőcske végre kinyitotta a csőrét, mély hangot hallatott; valamelyes rezignált fáradság volt kivehető belőle.

– Mi ez? – kérdi.

Férjuramat átjárta a hidegség ilyetén fogadtatásra. Mint mondtam, tapasztalatlan fiatal varju. Ez biztosan az első felesége; kicsit talán fél tőle.

– No; nem tudom éppen biztosan, hogy minek hijják, – felel.

– Oh; hm.

– Nem én. De csinos, mi? – teszi hozzá. Forgatja, hogy a nap fénye rásüssön. Az tény, maga is belátja, hogy árnyékban sokat veszit a szépségéből.

– Oh igen; nagyon csinos; – a felelet. – Tán megmondanád, hogy mit akarsz kezdeni vele.

– Hát persze, ez nem galyacska; – pedzi a him.

– Azt látom.

– Nem az. De látod, a fészek eddig majdnem csupa ág-bog; hát gondoltam…

– No, ugyan hát mit gondoltál.

– Hát azt gondoltam, – hacsak nem tartod kicsit rikitónak – valahol ezt is befalazhatjuk.

A nőcske kirobban:

– Ejha; csakugyan? Fényes gondolat. Nahát elsőrendü bolondhoz mentem feleségül én is, már az igaz. Bizony isten ahoz mentem én. Husz percig voltál oda, aztán hazahozol most nekem egy nyolcsarku törött üvegdarabot, amiről azt hiszed, hogy „beledolgozhatjuk“ a fészekbe. Azt persze nem bánnád, ha egy hónapig azon ülnék; hát mit bánnád te. Gondolod: szép ágy lesz ez a gyerekeknek, majd ráfekhetnek. Tán bizony, ha ujra lemész és nagyon igyekszel, találsz egy csomó különböző gombostüt is, he? Merthogy azok is igen csinosan vennék ki magukat, ha valahová „beledolgoznók“ őket; nem gondolod? – No; takarodj előlem. Majd megcsinálom a fészket magam. – Mindig nagyon röviden elbánt vele.

Felkapta a szemét sértő tárgyat – jó nehéz darab üveg volt – s egész erejével kilökte a fára. Hallottam, mint ütötte át az uborkaültetvény üvegtetejét. Ezen a héten ez a hetedik üvegcserép, a mit bevernek az ültetvény fölött. Leggonoszabb ott fönn a fán az a fészekrakó pár. Épitési terveik a legkülönlegesebbek; soha ilyesmiről még nem hallottam. Tizszer annyi anyagot összegyüjtenek, mint a mennyit fel birnának dolgozni; azt hinné az ember, várat akarnak épiteni; hogy kiadó szobákat készitenek a többi varjaknak. Aztán a mi nem köll, azt ujra lecsapkodják. Ha mi ilyenfélekép épitkeznénk? Ha emberi férj, feleség nekiállana, hogy maga felépiti a házát, mondjuk a Picadilly Circuson; a férj egész nap téglát hord fel a létrán, az asszony rakja őket; a férj nem kérdené soha, hogy hány kell neki; hogy nem gondolja-e, miszerint eleget adogatott már föl. Csak adogatná végnélküli mennyiségben; elhozná valamennyi téglát, mit valahol csak talál. Aztán ha eljönne az este s ugy látnák, hogy van már vagy husz kocsirakomány tégla ott köröskörül, a mit fel se használhatnak, elkezdenék a téglákat Waterloo–Place felé hajigálni. Jó kis bajba keverednének; valaki felelősségre vonná őket. Pedig lám, azok a madarak éppigy cselekszenek, és senki egy szóval se bántja őket. Ugylátszik, elnökük van. Ott él egyedül a jegenyefán, a melyik a reggeliző szoba ablakából nyilik. Szeretném tudni, mitől jó. Én igazán mindent megtettem irányában. Köveket dobáltam rá; a természet törvényei alapján, földre pottyantak és még több ültetvény-cserepet törtek be. Revolvert sütöttem el rá; hanem ezek a madarak ebbeli ténykedésemet olybá vették, mint könnyelmüséget; tán összetévesztettek a pusztabeli arabussal, ki, a mint értesültem, ilyenképen fejezi ki magát legmélyebb izgalmai percében. Egyszerüen biztos távolságra kerültek, hogy onnan figyeljenek; persze ugyancsak ügyetlen játékosnak néznek, amennyiben minden lövésnél elmulasztottam a hozzávaló táncot, diadalorditást, mit az arab csinál. Énnekem az ellen kifogásom nincsen, hogy ottan fészket épitsenek, ha csak észszerüen épitkeznének. Szeretném, ha volna valakim, a ki beszélne hozzájuk, s a kire hallgatnának.

Hallod őket este, a mint megbeszélik a nagy anyagmennyiség munkarendjét.

– Ugyan ne dolgozz többet máma; – mondja a him, a mint az utolsó teherrel felkerül; – majd kifáradsz.

– Igaz; kicsit már oda is vagyok, – felel a párja. Kilibben a fészekből és kiegyenesiti a hátát.

– Biztosan rém éhes is vagy; – felel az ura rokonszenvesen. – Én legalább az vagyok. Kicsit kaparunk odalenn, aztán vissza.

– Hát mi lesz most evvel a rengeteg anyaggal? – kérdi a nőcske, tollászkodva. – Jobb volna, ha nem hagynánk igy szerte; olyan rendetlenül.

– Ó; az hamar eltünik majd onnan; – igy a másik. – Perc alatt lerugom én az egészet.

Hogy segitsen, gallyat ragad a nőcske; majdnem elejti. A him előrebilleg és elragadja tőle.

– Ugyan ne használd eztet, – kiabál; – ez egy ritka példány; nem látod? Idenézz; ezt az öregember orrára ejtem.

Ugy is tesz. Hogy a kertész mit szól hozzá, azt a képzeletre bizom.

A mi a felépités munkáját illeti, a varjucsalád az állatvilágban intelligencia tekintetében legközelebb áll az emberhez, Ha az ember bizonyos emberi családok némely tagjának bizonyos intelligenciájáról beszél, dolgom szokott lenni velük, ezt elhiszem. Hogy pedig a varjak beszélnek, azt biztosan tudom. Senki se figyelheti a fészküket félóráig anélkül, hogy rá ne jönne. Hogy a beszéd mindig bölcs, okos, azt nem vagyok képes meghatározni; de hogy sok, az áll. Egy ismerős fiatal francia, ki azért jött Angliába, hogy a nyelvet tanulmányozza, azt mondta, hogy az első londoni társaságban töltött este után az az impressziója támadt, hogy papagályházba került. Később, mikor lassan-lassan érteni kezdte a nyelvet, hamar felismerte a közepes londoni társalgás szikrázó és mélységes mivoltát; de mikor még nem értette, papagálylármának vélte. Ha varjutanya zaját hallgatja az ember, hasonló érzése támad. Előttünk nincs jelentősége a társalgásnak; maguk a csókák biztosan ugy irnák le, hogy brilliáns.

Van valahol egy ismerős mizantrop, ki majdnem soha társaságba nem mén. Valamelyik nap vitatkoztam vele a kérdésről. – Minek mennék? – kérdi; ismerek, mondjuk egy tucat asszonyt, meg embert, kikkel örömest társalgok; vannak saját eszméik, miket nem félnek a nyelvükre venni. Ilyenekkel dörgölni össze az agyvelőnket ritka, pompás dolog és hálát adok az istennek a barátságukért; de elég is nekem annyi a szabad időmre. Minek énnekem több? Mi az a „társaság“; a miről annyit beszéltek valamennyien? Kipróbáltam; nem találtam kielégitőnek. Ha felbontjuk az elemeire, mi az egész tulajdonképen? Van pár személy, kit felületesen ismerek; kik engem is egész felületesen ismernek; meghivnak egy ugynevezett „otthon“-ba. Itt az este; elvégeztem a napi munkám; megebédeltem. Szinházba voltam, vagy koncerten – vagy egy-két derüs órát töltöttem valamelyik barátommal. Jobban szeretnék lefeküdni, mint akármiegyebet. De hát összeszedem magam, felöltözöm és elmegyek oda. Mialatt a hallban kalapom, felöltőm teszem le, bejön egy ember, kivel pár órával ezelőtt a klubban találkoztam. Olyan ember, a kiről nem vagyok valami magas véleménynyel; ő alighanem hasonlóképp vélekedik énfelőlem. Nincs egy közös gondolatunk; de mert beszélni kell, kijelentem előtte, hogy meleg az este. Talán tényleg meleg, talán nem; ő mindenesetre helyesli, a mit mondtam. Megkérdem tőle, mén-e az ascoti versenyekre. Nem törődöm vele egy hajszálnyit se, hogy mén-e, vagy nem. Azt mondja, nem tudja; megkérdi, mit tartok a Passion Flower esélyéről az ezer guineás futamban. Tudom, hogy a véleményemnek egy rézkrajcár értéket se tulajdonit, – bolond volna, ha tenné, – de nekem össze kell szednem az eszemet, hogy felelhessek neki; mintha az utolsó ingét tenné fel a tanácsomra. Elérjük az első emeletet és örülünk, hogy megszabadulunk egymástól. Megpillantom a háziasszonyt. Fáradtnak, roszkedvünek látszik; sokkal boldogabb volna az ágyban, csakhogy nem tudja. Édesen mosolyog, pedig világos, hogy halvány sejtelme sincs arról, hogy ki vagyok; várja, hogy az inas megsugja. Annak én suttogom oda. Talán megérti, talán nem; lényegtelen. Kétszáznegyven vendéget hivtak; hetvenötöt körülbelül ismernek látásból, ami a többit illeti, akármilyen véletlen jöttment, – ki mint a szinházi hirdetőoszlopon áll – ugy öltözik, viselkedik, mint gentlemanhoz illik, – éppugy beléphetne, mint én. Sokszor csodálkozva kérdem magamtól, hogy a népek egyáltalán minek nyomatnak meghivó-kártyákat; kinn a kapu előtt egy szendvicses ember éppugy megtenné. „Itten lakik Lady Tompkins; délután háromtól hétig fogad ma; tea, zene.“ „Urak, hölgyek bemehetnek, ha beküldik névjegyeiket. Délutáni öltözék nélkülözhetetlen.“ A tömeg a fő; a mi az egyedet illeti, ugyan mondja meg, mi a különbség társadalmi szempontból egyik feketefrakkos, fehérnyakkendős ur, meg a másik közt?

– Emlékszem; egyszer egy Lancaster-Gate-i házba voltam hivatalos. Valamelyik picnicen volt szerencsém az urnőhöz. Ugyanabban a zöld ruhában és zöld napernyővel megismertem volna másodszor is. Más ruhába öltözve, ugy véltem, nem igen. A kocsisom az átellenes házba vitt. Ott szintén nagyban állt a vendéglátás. Nem volt egyikünkre nézve se fontos a csere. Az urnő – nem tudom a nevét – kijelentette, hogy nagyon kedves, hogy eljöttem. Aztán valami gyarmati kormányzó mellé helyezett (én nem értettem az ő nevét, ő se az enyémet, ebben nem volt semmi különös, mert a háziasszonyom se tudta egyiket se.) Azt suttogta, hogy ez az ur nagyon messziről jön, azt nem tudta, honnan és kizárólag azért, hogy velem megismerkedjék. Csak ugy az estély vége felé, véletlenül, vettem észre a tévedésemet; ugy véltem, azonban már késő, hogy felfedezzem. Találkoztam pár emberrel, kiket jól ismertem, némi vacsorát ettem végig velük; aztán haza. Másnap délután találkozom az igazi vendéghivó hölgygyel. Az szépen megköszönte, hogy drága estémet feláldoztam az ő, meg a barátai kedvéért; aszongya, tudja, milyen ritkán járok vendégségbe. Annál jobban értékeli szeretetreméltóságomat. Azt is mondja, hogy a braziliai miniszter felesége mondta, miszerint én vagyok a legokosabb ember, kivel világéletében találkozott. Sokszor gondolok rá; szeretnék találkozni avval a jó emberrel, akárki is légyen, szeretném megköszönni a jó véleményt.

– Vagy mondjuk, hogy az inas érthetően adja le a nevemet; a ház urnője megismer. Mosolyog; azt mondja, félt, hogy nem jövök. Elhiteti velem, hogy a többi vendég valamennyi csak zöld levél a vendégkoszoruban; a virág én vagyok. Köszönetképp mosolygok; magamban azon tünődöm, hogy festek, ha mosolygok. Ahoz még sohse volt bátorságom, hogy belemosolygjak a tükörbe a képmásomra. Csak a többi ember társaságbeli mosolyát látom, az meg nem igen győz meg. Végre olyasvalamit mormogok, hogy hogyan is feledhettem volna el ezt az estét; a magam részéről most én akarom elhitetni vele, hogy hetek óta készülök rá. Vannak emberek, akik cikkáznak ilyesféle alkalmakkor; de csak kevés van belőlük és önhittség nélkül mondom: nem számitom magam az átlag-férfiaknál nagyobb bolondnak. Mivelhogy tehát egyebet mondani nem tudok, neki is elmondom, hogy az este meleg. Mosolyog; mintha valami rejtett szellemesség lenne ebbeli megjegyzésemben; én aztán ellépek; szégyelem magam. Ha ugy kell csevegned, mint valami hülyének, mikor tényleg az vagy, nem egész kényelmetlen dolog; de ha hülyéket kell mondanod, mikor elég eszed van ahhoz, hogy ezt belásd, az aztán kinos. Elbujok a tömegben; véletlenül találkozom egy hölgygyel, kinek három héttel ezelőtt bemutattak valami képkiállitáson. A nevünket nem tudjuk, de miután mindketten egyedül vagyunk, társalogni kezdünk. Ugy szokták. Ha a nők mindennapi fajtájához tartozik, megkérdi, gyakran járok-e Johnsonékhoz. Mondok: nem. Ott állunk darabig szótlanul; nem tudjuk, mit mondjunk. Megkérdi, voltam-e Thompsonéknál tegnapelőtt. Megint azt mondom: nem. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy nem voltam Thompsonéknál. Azonvaló igyekezetemben, hogy én is mondjak hasonlót, hogy kibéküljek vele, megkérdem, megy-e kedden Brownékhoz. (Brownék nincsenek; hát csakis azt mondhatja, hogy: Nem.) Nem megy; és a hangjában van valami olyas, mintha Brownékon társaságbeli szégyenfolt lebegne. Leadom véleményemet Barnum cirkuszáról; megkérdem, szokott-e oda járni. A véleményem pont olyan, mint másoké, kik odajárnak.

– Vagy, ha a szerencse ellenem fordul, ugynevezett „jukker“ nő kerül elém, szellemes; a társalgása csupa szikra, megvető guny mindenkinek a rovására, akit ismer; gunykacaj azok rovására, a kiket nem. Ugy érzem, sokkal tökéletesebb asszonyszemélyt birnék összeállitani sajátmagam egy üveg ecetből és egy csomó gombostüből; mégis rendesen jó tiz percet vesz igénybe, mig az ember szabadul tőle.

– Ha véletlenül mégis husból, vérből való emberre, asszonyra akadna valaki ilyen gyülekezetben, hát értelmes társalgásnak se helye, se ideje nincs ottan. A mi az árnyékalakokat illeti, melyik értelmes ember pazarolná agyának legparányibb celláját ilyenekre? Egyszer Tennysont vitatták meg, mint szociális problémát. Valamelyik véghetetlenül tompaelméjü és hülye fráter – a legostobább, kivel életemben találkoztam, – azt beszélte, miképp ült Tennyson mellett egyszer egy ebédnél. „Nem találtam egy csöppet se érdekes embernek.“ Közölte velünk bizalmasan; – nem tudott mondani semmit se – igazán semmit a világon.“ Szeretném dr. Samuel Johnsont feltámasztani egy estére; behelyeznék valamelyikébe az önök „társaság“-ainak.

Elismert mizantrop ez a barátom; hisz mondtam; de az ember nem állithatja, hogy ne volna valamelyes igaza. Van valami titok a társaságnak társaság utáni vágyakozásában. Valamelyik este Berkeley-Square egyik házában kerestem azt az utat, a mi a vacsorához teritett étterembe vezet. Előttem egy darabbal izzadt, fáradt hölgy ugyanilyen cél felé törtetett.

– Ugyan kérlek; – mondja társának – mondd meg, minek jövünk mink ilyen helyekre. Minek tolongunk, akár valami vasárnap délutáni bucsusok, tizennyolc penny értékü táplálékért?

Azért jövünk ide, – felel a férfi, kit filozófusnak ismertem föl, – hogy elmondhassuk, hogy itt voltunk.

A…-val talákoztam minap este; kértem, ebédeljen nálam hétfőn. Nem tudom, minek kérem A.-t, hogy ebédeljen nálam, de ugy körülbelül egyszer minden hónapban megteszem. Nem érdekes ember.

– Nem lehet; – azt mondja; – B.-ékhez kell mennem; – gyalázatos dolog; borzasztó unalmas szokott ott lenni.

– Mért megy? – kérdem.

– Igazán nem tudom; – felel.

Kicsit később B.-vel találkozom; megkér, ebédelnék nála hétfőn.

– Nem lehet; felelek; páran eljönnek hozzánk hétfőn este. Olyan kötelesség-este; hisz tudja.

– Bár le lehetne mondani akkor az egészet, – felel. – Nem lesz ott senki, akivel beszélhetnék. A.-ék ugyan eljönnek, de azok halálra untatnak.

– Minek hivta meg őket? – kérdém.

– Szavamra; igazán nem tudom; – a felelet.

Térjünk vissza a varjakhoz. Társadalmi ösztöneikről beszéltünk. Páran – köz-agglegények, ugy hiszem – klubot alapitottak. Már egy hónapja igyekszem megérteni, hogy mit csinálnak. Most már tudom: hát Clubot.

A klubháznak – természetes – a hálószobám ablaka mellett legközelebb álló fát választották. Jól tudom, hogy jutott eszükbe; hisz az én hibám; nem gondoltam rá. Ugy két hónappal ezelőtt magános varju – tán emésztési zavarok kinozták, vagy valamely szerencsétlen házasság bántotta – elmélkedési szempontokból ezt a fát választotta. Felébresztett: mérges lettem. Kinyitottam az ablakot és üres szódavizes-üveget vágtam felé. Persze nem érte; és mert más hirtelen nem akadt kezemügyébe, mit hozzávágjak, rákiáltottam, gondolván, hogy megijed, oszt elrepül. Nem vett ezekről tudomást; tovább beszélgetett sajátmagában. Hangosabbat kiáltottam; felébresztettem a saját kutyámat. A kutya eszeveszetten ugatott; ugy félmértföldnyire felébresztett minden élő lelket. Csolnakkampóval mentem le – ez akadt véletlenül a kezembe – hogy megszeliditsem. Két órával később a kimerültségtől megint elaludtam. A varju akkor még mindig elmélkedett.

Másnap éjjel ott volt megint. Ugy hiszem, a madárban volt némely humor-érzék. De miután én attól féltem, hogy a tegnapi eset megismétlődik, előrelátóbb voltam s pár kavicsot készenlétben tartottam. Jó szélesre kitártam az ablakot és a kavicsokat egymásután vágtam a fába. Mikor aztán az ablakot becsuktam, közelebb billent; hangosabban krákogott, mint valaha. Ugy hiszem azt akarta, hogy több köveket vágjak hozzá; játéknak vette az egész folyamatot. Harmadik éjjel, miután nem hallottam, kezdtem magamnak hizelegni, hogy szemtelensége dacára megfélemlitettem. Jobban kellett volna ismernem a varjakat.

Hogyan történt, hogy klubot alapitottak. Igy lehetett:

– Hol válasszunk helyet a klubháznak? – kérdi a titkár, mikor már a többi pontokat megvitatták. Egyik ezt a fát, másik amazt ajánlotta. Akkor felszólalt az én saját külön varjam:

– Majd én megmondom, hová, mondja; – oda ni a jegenyefára, az oszloppal szembe. Megmondom, mért! Virradat előtt egy órával rendesen egy ember lép az ablakhoz; a legkülönösebben van öltözve, mit valaha láttatok. Megmondom nektek, hogy mihez hasonlitott – azokhoz a kis szobrokhoz, mikkel az emberek a bevetett mezőket ékitik. Hát kinyitja az ablakot és mindenféle tárgyakat dobál az ablak előtti térre; aztán táncol, énekel. Igazán nagyon érdekes; a jegenyefáról mindent pompásan lehet látni.

Igy alapitották – biztosan tudom hogy igy, – ép azon a fán a klubot, a melyikre a hálószobám ablaka nyilik. Meg volt az elégtételem, hogy megtagadtam tőlük a remélt kiállitást; avval a reménységgel vigasztalom magam, hogy elégedetlenségüknek a tanácsosztóval szemben adtak kifejezést.

A varjak klubja, meg a miénk közt van külömbség. A miénkben a tiszteletreméltó tagok jókor megjelennek; észszerü korai órában mennek is; a varjakéban ezt a szabályt nem veszik figyelembe. Őrült spanyoloknak biztosan nagyon tetszett volna a klub; az ő izlésük szerint való. Reggel félháromkor nyilik; a kik elsőnek érkeznek, a legmegvetettebb klubtagok. Varju országban a kikent-kifent, selyemfiuk, gigerlik, jó pubik, palik nagyon korán kelnek föl és délután fekszenek le. Virradat felé idősebb, rendesebb tagok érkeznek némely értelmes beszélgetésre vágyva; mindjárt tekintélyesebbé válik a klub. A fa ugy hat körül záródik. Az első két órában nem valami szép dolgok történnek. A sorrend rendesen küzdelemmel kezdődik. Ha nem találkozik két gentleman ki harcraszáll egymással, hogy a többieket mulattassa, a legközelebbi teendő, mi a hangzavart fenntartani van hivatva, a karénekbe-kapás. Nem vigasztalás énnekem, ha azt mondják, hogy a varjak nem tudnak énekelni. Én nagyon jól tudom, hogy mit tudnak, anélkül, hogy a természetrajzkönyvet segitségül hinám. Csak a varju nem tudja; ő azt hiszi, tud; eszerint aztán teszi is. Megkritizálhatod az éneklését; nevezheted, a hogy akarod, de el nem állithatod: én legalább igy tapasztaltam. Az is biztos, hogy olyan nótát választanak, a mihez kar kell. Ugy a vége felé karénekké válik az egész, hacsak a szólista nem egész különlegesen erős madár, ki nem enged a jussából.

Az elnök nem tud a klubról semmit. Az ugy hét felé kel föl – három órával azután, hogy a többiek befejezték a reggelijüket; aztán ide-oda röppen; az a rögeszméje, hogy ő kelti fel az egész kolóniát; hájfejü öreg bolond. Soha még ilyen silány elnökről nem hallottam. Akármilyen délamerikai köztársaság különb sikert bir ilyesmiben felmutatni. Maguk a varjak, a családos többség, családapák, tiszteletreméltó fészektulajdonosok éppugy fel vannak ellene háborodva, mint jómagam. Mindenünnen hallom a panaszokat.

Amint ott támaszkodik az ember a koratavaszi hideg délutánban a kapukerités mellett és hallja recsegő lármájukat, elmélkedni kell rajtuk. Tán igy krákognak:

„A föld megint zölddé válik; a szerelem megint a szivünkbe száll öreg, józan varjaknak, nekünk. Oh Madame; milyen feketén ragyognak a tollai; milyen mélyen csillognak kerek barna szemei. Jőjjön; üljön ide az oldalunk mellé; elmondunk egy történetkét; olyat, a milyet varju sohase mondott még. Fészekről szól a mese; a fészek ott van egy magas fa legtetején; legjobb nyugati szélben imbolyognak az ágak. Kivül kemény, de belül lágy, puha; a kis zöld tojások olyan biztosan elfekszenek benn. S ott ül a fészekben drága hölgyünk; édesen krákog, örömében vijjog; hisz látja messziről a varjat, kit legjobban szeret a világon. Oh; el volt messzire, keletre, nyugatra; ott a zsákmány; csupa kukac, hernyó; s önnek hozta mindet.

– Öreg, nagyon vén varjak vagyunk – és sokan vagyunk, nagyon vén varjuk. A fehér tollak beleszövődtek mellünkön a feketékbe. Láttuk, mint nőttek körülöttünk a nagy mezők kopár földből; láttuk, mint hullottak, haltak el a nagy fák. De minden évszakkal eljönnek hozzánk ifju gondolataink. Ujra házasodunk; épitünk, gyüjtünk ujra, ugy, hogy vén, öreg szivünk megint felujjongjon ujszülötteink vékony rikoltásán.“

Természet anyónak egyetlen gondja van csak: a gyermekek. Ugy beszélünk a szerelemről, mint az élet uráról; pedig csak a minisztere. Regényeink befejeződnek, hol a természet regéje kezdődik. A dráma, mire függönyt boritunk, az ő játékának a prológusa csak. Az őskori Hölgy hogy kacagna, ha gyermekei kereplését hallaná: „Ostobaság a házasság? Érdemes ezt az életet végigélni? Az Uj Nő a Régi ellen.“ Ilyenfélekép csevegnek az Atlanti óceán habjai, hogy keletre, nyugatra folyjanak-e?

A mindenség törvénye az anyaság. Az ember kötelessége az, hogy anya legyen. Dolgozzunk… minek; a gyermekekért – az asszony otthon, az ember a köznek. A nemzet gondoskodik a gyermek jövőjéről; mért? Hisz államférfiai, katonái, kereskedői, munkásai, mindaz ősök köré gyülnek majd. Mit törődünk annyit a jövővel? A haza fiainak vérét áldozza a földnek, hogy az uj nemzedék dusan arasson majdan. Bolond Balga Péter – zavaros agya őrült álmokkal teli – véres kézzel söpör végig a világon, hogy vérét áldozza a Szabadságért, Egyenlőségért, Testvériségért. Nem fogja látni soha – hacsak látomásképp nem – azt az uj világot, minek épitőanyagul csontjait áldozza föl. – Még az ő pörgettyüszerü, szóktól felkorbácsolt agyveleje is jól tudja ezt. De a gyermek! annak szebb, édesebb legyen az élete. A paraszt odahagyja a tüzhelyt, hogy elhulljon a csatamezőn. Mit bánja ő – porszem az emberi homoktengerben – hogy Oroszország győzedelmeskedjék a Keleten, hogy Németország egyesüljön, hogy uj tájakon lobogjon az angol lobogó? Az apai örökség majd nagyobbá válik, mind több lesz a fiaknak. Hazafiság! Mi egyéb, mint népek anyai ösztöne?

Tegyük fel, hogy dekrétum készült a Menyországban: Több generáció nem lesz már; evvel az élettel végződik a világ. Hiszitek, hogy csak mozditjuk is akkor a kezünket? A hajók ottrothadnának a kikötőkben; a gabona ott rothadna a földben. Festenénk képeket, irnánk könyveket, csinálnánk zenét, ha meggátolna bennünket valami benső, hidegen csuszó-mászó érzés: az eljövendő örök csönd? Gondoljátok el, milyen szemmel tekintene egymásra férj és feleség. Gondoljatok az udvarlóra – a Szerelem forrása kiapad; állóviz pocsolya marad a szeretet.

És milyen kevéssé látjuk életünknek ezt az alapját. Ha sehol egyebütt, ebben rejlik örökkévalóságunk. Az Én ne haljon meg soha – mert másképp, kezdettől végig, az emberi fajta az istenek muló szeszélyes játéka lenne csak; elsöprik az egészet, ha beleuntak. Uj kisérletbe kezdenek. A vonásaim – nem vitatjuk a müvészi értéket – ne tünjenek el soha; változón, javitva, de lényegében ugyanaz – folytatódjanak mind nagyobb körzetben az Idők végéig. Vérmérsékletem – a jó, a rossz, mi bennem van; – hadd növekedjék minden esztendővel; mind tágabb tere legyen; forrjon egybe, változzék. Gyermekeimben, azok gyermekeiben létezem tovább; örültök, hogy halott részeiből jó tüz kél majd, de szelleme, élete, lénye ott maradt az erdőben ezer fiatal fácska alakjában. Nem hal meg a fa; változik.

A férfiak, nők, kik mellettem haladnak el az utcán – hivatalába siet az egyik, klubjába a másik, szerelméhez a harmadik – ezek az eljövendő világ anyja valamennyi.

Ez a fickó, ki áruval, értékekkel kereskedik – csal, hazudik, becsap valamennyiünket – mért? Kövesd csak a villanegyedben levő pompás lakására – mit találsz ott? Apa; gyerekek a térdein; meséket mond, bábut igér nekik. Aggodalmas, nehéz az élete – mire törekszik? Hogy ezeknek a gyermekeknek meglegyenek azok a dolgai, miket jónak gondol részükre. Még büneink is – erényeinkkel együtt – ebből az egyetlen gyökérből fakadnak: Anyaság. Egyetlen magja, veteménye a Mindenségnek. A planéták csak a nap gyermekei – a hold a föld magzata; kő az ő kövéből, vas a vasából. Mi képezi mindnyájunk nagy központját – szerves, szervetlen életét egyaránt, ha van szervetlen is? – Nem egyetlen ködös alakzat az egész nagy mindenség – Anyaság; minden teret betöltő?

A mayfairbeli gazdag anya, amint terveket sző: gazdag vőt keres! Nem valami gyönyörködtető látvány. Pillanatra azonban más tekintettel mérjük. Minő fáradt lehet! Ma este ez már a harmadik „szereplés“-e; szegény, fáradt arcáról folyik a festék. Társaságbéli fölöttesei, fölebbvalói féltucatszor rápiritottak, helyére intették ma este; valamelyik hercegnő nyiltan megsértette; türelmes mosollyal viseli el. Szánalomraméltó igyekezet az övé; az, hogy gyermeke pénzhez, vagyonhoz menjen nőül; kocsija legyen, meg sok cselédje; Park Lane-en lakjék, gyémántokat hordjon; a neve ott álljon a társaság közlönyeiben. Bármennyibe is kerüljön őneki, a leánya élvezze mindezeket a dolgokat. Hisz mennyivel könnyebben lefekhetnénk aludni; hadd menjen az a lány valami gazdag kereskedelmi utazóhoz férjhez. Olvasóm; még ennek is igazságot kell szolgáltatnunk. Kemény tervkovácsolási munkája csak az Anyaság formavesztett gyümölcse.

Anyaság! Az istenek hangversenyének karmestere – vadság, kegyetlenség az egyik pólusa, – gyöngédség, önfeláldozás a másik.

A karvaly küzködik a tyukkal; élelmet keres ivadékainak – a tyuk övéit védelmezi életével. A pók kiszivja a legyet, hogy táplálja ezernyi nemzedékét; macska az egeret kinozza, hogy még lüktető husából kicsinyeit táplálhassa; ember embert tesz tönkre a gyermekért. Tán ha a világ tobzódását, lármáját megértjük egészen, nemcsak részeiben, megtudjuk, hogy harmonia ez; valamennyi hamis hang, minden ütem egyetlen közös eszmébe hullott: az Anyaságéba.