Az Euston-pályaudvar perronján jártam valamelyik késő téli este; a watfordi utolsó vonatra vártam. Egy embert pillantottam meg; automatikus gépezet előtt káromkodott. Kétszer az öklét rázta felé. Minden percben vártam: most csap le rá. Természettől fogva kiváncsi vagyok; közelebb léptem. Szerettem volna hallani, mit beszél. Csakhogy hallotta a közeledő lépéseimet; felém fordult. – Maga volt itten az előbb? – kérdi.

– Hol? – kérdem. Ugy öt perc óta róhattam már a perront.

– Ott ni, ahol most áll; – mondja gorombán. – Mit gondol, mit értek az alatt, hogy „itt“? A tulsó oldalt? – Nagyon ingerültnek látszott.

– Nincs kizárva, hogy vándorlásaim alkalmával ezt a helyet is érintettem, ha ezt érti alatta, – felelek. Válogatott udvariassággal beszéltem; gorombaságát akartam ellensulyozni.

– Ugy értem, – felel – maga az az ember, aki két perccel előbb szólt hozzám?

– Én nem az vagyok; – mondom. – Jó éjszakát.

– Biztos benne? – makacskodik.

– Az ember nem egykönnyen felejti el, ha önhöz szólt, – válaszolok.

Igazán sértő volt a hangja. – Bocsánatot kérek; – morog. – Ugy néztem, az az ember, aki itten egy-két perccel előbb beszélt hozzám.

Meglágyultam; ő volt egyedül a perronon; még negyedóráig várnom kellett. – Nem a’; egész biztosan nem én voltam, – felelek hát jókedvüen, kevesebb sulyt helyezvén a nyelvtanra. – Mért; mit akart vele?

– Mit akartam; – felel. – Egy pennyt dobtam ebbe a vacakba itten, – szemmelláthatólag szükségét érezte, hogy könnyitsen magán; – egy skatulya gyufa köllött volna. Nem birt ebből kijönni semmi; hát jól megráztam a szerkezetet; káromkodtam, ahogy az ember szokta; akkor erre jön itten egy ember; olyasféle nagyságu, mint ön, és – – biztos, hogy nem ön volt?

– Egész biztos; – feleltem megint nyelvtani szabály nélkül; – megmondanám, ha én lettem volna. Hát mit csinált?

– Nohát látta, hogy mit csinálok; vagy eltalálta. Aszongya: Utálatos dolog az ilyen masina; érteni kell hozzá. – Aszondom: „Az kell hozzá, hogy az ember felnyalábolja és a tengerbe vágja; más nem köll hozzá. – Mer egész oda voltam, nem volt egy szál gyufám; aztán sokat szoktam használni. – Aszongya: „Megakad néha; olyankor uj pennyt kell beledobni; az első penny sulya nem mindig elég. A második penny meglazitja a csavart és magától kiesik; akkor az ember visszakapja az elsőt, meg a gyufát. Sokszor nekem jól sikerült igy.“ – Nagyon buta magyarázatnak tünt, de ugy beszélt, mintha automatagép mellett nőtt volna föl; hát elég bolond voltam, hogy ráhallgattam. Dobok bele megint valamit; ugy tudtam, másik pennyt. De épp most veszem észre, hogy két shillinges volt. Hanem annak a bolondnak bizonyos mértékig igaza van; kaptam valamit ebből a vacakból. Ezt ni.

Felém tartja; rápillantok. Egy csomag Everton-mézeskalács.

– Két shilling, egy penny; – mondja keserün. – Eladom egy harmadáért annak, amibe nekem került.

– Rossz gépbe dobta a pénzét; – vélem.

– Hát majd jóba! – felel kicsit ingerülten; ugy tetszett, nem valami kellemes ember: akárki más lett volna ott, akivel beszélhetek, rögtön otthagyom. – Nem azt bánom, hogy a pénzt vesztettem el; az bosszant annyira, hogy ezt a komisz vakarcsot kaptam helyette. Ha azt a félbolondot megtalálnám, majd lecsusztatnám a torkán.

A perron végéig haladtunk csöndben egymás mellett.

– Vannak ilyenek; – tör ki belőle, amint megfordulunk; – van ilyen népség, amelyik jótanácsot szeret adni. Biztos, hogy hat hónapot kapok egyszer egy ilyen miatt; mindig attól félek, az lesz belőle. Emlékszem; volt egyszer egy ponnym. (Valami kisbirtokos lehetett; paraszti szólással élt.) Kitünő egy welszki pony volt; soha egészségesebb dögöt annál nem láttam. Egész télen füre küldtem; kora tavaszszal egy nap gondolom: megpróbálom, nyereg alá veszem. Üzleti dolgom volt Amershamben. Kocsi elé fogom; megindulunk; az egész ut épp tiz kilométer. Kicsit makrancoskodott; ugyan sokszor rá kellett volna vernem, mig a városba értünk; elég vad volt.

A vendéglő kapujában egy ember áll. Aszongya: – Jó pony ez a pony.

– No hát olyan közepes; – mondok.

– Nem jó, hogy az ember tulságosan befogja őket, mig fiatalok; – mondja.

Aszondom: – Tiz kilométert tett; de segitettem magam is. Biztos lehet benne, derekasabban kifáradtam a dögnél.

Bementem; elvégeztem a dolgomat, mikor kijövök, az ember ott áll még mindig. – Felfelé mén a dombon? – kérdi tőlem.

Valahogy kezdettől fogva nem pászolt nekem az az ember. – Tudja, – mondok, – a domb másik oldalára akarok kerülközni; hacsak valami pátensa nincsen, aki ugy is keresztülvisz rajt’ hogy fölfelé nem kék haladni, akkor biz én felfelé mék.

Aszongya: – Fogadja meg a tanácsom; adjon neki egy pint öreg ale-t (sörfajta) mielőtt nekiindul.

– Öreg ale; – mondok; – hisz bornemissza ez.

– Sohse törődjék maga avval; – ugymond; – adjon csak neki egy pint öreg ale-t. Ismerem én a ponykat; ez itten jó fajta, de még nincs belovagolva. Egy pint öreg ale, aztán ugy fölviszi a domboldalra, mint valami hintó-paripa; se magának, se őneki meg nem árt.

– Nem tudom, hogy van az ezekkel. Az ember később azt kérdi magától, mért nem csapta rá neki a kalapját a szemire; mért nem lökte oda fejjel a legközelebbi lófogatnak. De mikor arról van szó, hát mégis rájuk hallgat az ember. Kihozok egy pint öreg ale-t. Féltucat kölyök állt ott körül; persze nagy volt a röhögés.

– Rossz utra vezeti, Jim bácsi; – mondja az egyik. – Kártyajátékra is rákap majd; bankot rabol ki; megöli az anyját. Mindig a vége annak, pohár ale-el kezdi valaki.

– Igy nem issza meg; – mondja a másik. – Teli vályut kéne elibe állitani.

– Lesz-e szivar utána szegénynek? – kérdi a harmadik.

– Csésze kávé és darab vajaskenyér nagyon jót tenne neki; nincs valami meleg máma; elbirná; – igy a negyedik.

Már akkor a fenébe szerettem volna vágni a löttyöt, vagy hogy megiszom magam; tisztára való marhaságnak látszott, hogy négyéves ponynak ale-t adjon az ember; de mihelyt a koldusfajta megérezte az ale szagát, előrenyujtja ám a nyakát és fölszippantja, mintha igaz keresztény ember lett volna; én nosza bele a kocsiba; oszt rajta; azok még meg is tapsoltak. A dombra elég jól érkeztünk föl. Akkor a szesz müködni kezdett a fejibe. Egyszernél többször szállitottam haza részeg embert; van annál jobb mulatság is. Láttam részeg asszonyt; az még attul is rosszabb. De részeg welszi ponyval ebben az életben nem akarok több dolgot. Négy lába van; annyira hát vitte, hogy a lábán maradjon állva, de hogy irányozódjék, ahhoz már nem értett; hogy pedig legalább én tegyem azt helyette; aztat nem akarta. Egyszer az ut baloldalán bumfordáltunk, aztán a jobbon. Ha egyik oldalon se voltunk; akkor ott álltunk keresztbe az ut közepén. Bicikli cseng a hátam mögött; de nem merem a fejem megforditani. Annyit birtam csak, hogy odakiáltok az embernek, hogy maradjon ott, ahol van.

– Át akarok menni; – kiált, mihelyt elég közel van.

– No hát nem lehet; – kiáltok vissza.

– Már mér ne lehetne? – igy. Hát magának mennyi kell az országutból?

– Az egész kell, meg azontul is egy darab; – mondok; – ez olyan fuvar; meg utba se jőjjön senki.

Félmértföldnyire követett; mindig káromkodott mögöttem; valahányszor ugy vélte, hogy lehetséges: elémbe akart kerülni. De a pony kicsit mindig tulontul szilaj volt neki. Azt hitte volna az ember, akarattal teszi a dög.

– Magának nem szabadna még hajtani! – ordit. Igaza is volt; nem is szabadott. Ugyis ugy éreztem magam, mintha agyonvertek volna.

– Mit gondol maga, hogy kicsoda maga? – kérdi. – Könnyü lovassági futár maga? – (Igen közönséges fickó volt.) Ugyan ki küldi épp magát a rüsztongjáér’?

A végin egész megvaditott. – Minek beszél hozzám? – kiáltok vissza. – Jöjjön ide, osztán szidja a ponyt, ha szidni akar valakit. Van énnekem vesződségem vele elég; nem kell hozzá a maga dupla-csöngettyüje. Menjen a fenébe; még jobban megvaditja.

– Hát mi baja annak a lónak? – orditja messziről.

– Nem látja? – felelek. – Részeg.

– Istenem; ostoba felelet volt, az má igaz; de sokszor hangzik ostobán az igazság.

– Hát hogy egyikük részeg, az nyilvánvaló; – aszongya. – Két pintért odajövök, aztán kisegitem a kocsiból.

Bár engedtem volna; sokat adok érte, ha kikerülök abból a jármüből. Csakhogy nem maradt rá ideje. Mert abban a pillanatban a pony hirtelen nagyot rándul; azt hiszem, kicsit szorosra volt fogva. Ugatást, káromkodást hallok; abban a minutumban tetőtől-talpig fröcsköl valaki pocsolyavizzel. Egy ember érkezett velem szembe; aludt egy kocsirakomány Windsor-szivattyu fölött a bakon. Borzasztó dolog, hogy az ilyenek a bakon mindig alusznak; hogy nem történik több szerencsétlenség. Nem hinném, hogy tudta volna, mi történt vele. Jómagam nem tekinthettem körül, hogy megnézzem, mi van ővele, csak azt láttam, hogy felugrott. A domboldalon lefelé, rendőr kiáltott rám, hogy álljak meg. Hallom, mint ordit, hogy őrült gyorsan hajtok. Cheshamtől félmértföldnyire innen leányiskola jött velünk szembe; a lányok kettesével haladtak; ezt gondolom ugy hivják „krokodil“; no fogadjunk, hogy azok a lányok még mindig arról a napról beszélnek. Jó órájába belekerült az öregasszonynak, hogy ujra összeszedje őket.

Cheshamben épp állt a piac; ugy rémlik, soha népesebb piac nem volt Cheshamben se azelőtt, se azután. Átrohantunk a városon harminc kilométer óránkinti sebességgel. Sohse láttam még Cheshamt ilyen élénknek; – álmos fészek különben. Egy kilométernyire a városon kivül megpillantom a High Wycombe kocsijáratot. Nem valami nagyon törődtem vele; tul voltam akkor már azon, hogy sokat törődjem azzal, mi történik velem; inkább csak kiváncsi voltam. A fogat előtt egy tucat yardra a pony megáll; engem levet az ülésről a kocsi végibe. Nem birtam felkelni, mert az ülés a fejem fölé került. Semmi egyebet nem láttam az égnél; alkalmilag itt-ott a pony fejét, mikor a hátsó lábain állt. De hallottam, hogy mit mond a fogat kocsisa; ugy véltem, bajba került ő is.

– Vigye azt a nyavalyás szerzetet el onnan az utból; – üvölt. – Ha kis esze van, láthatja pedig, hogy milyen tehetetlen vagyok. Hallom, mint dobog a paripája; ilyenek ezek a lovak; ha egy bolondot látnak, bolondok akarnak lenni valamennyien.

– Vigye haza az ilyet, oszt kösse az istállóba; – rikolt a vezető.

– Aztán valami öregasszony hisztérikus görcsöket kapott és röhögni kezdett, akár egy hiéna. Ez megint talpraugrasztotta a ponyt; aztán, amennyire a felhők járásából irányozni tudtam magam, ujra négy kilométert tettünk meg. Akkor gondolta; átugrik egy kapun s ugy vélvén, hogy a kocsi akadályozza, kezdte darabokra zuzni. Sohse hittem volna azelőtt, hogy kocsit ennyi darabra lehessen szétverni, ha nem látom akkor. Mikor aztán mindentől megszabadult, kivéve egy félkereket és a rudat, ujra nekirugaszkodott. Én ott maradtam a romok közt. Örültem, hogy megnyughatok kicsit. Késő délután visszajött; jó volt, hogy a rákövetkező héten a vásáron egy ötfontos bankóért eladhattam; belekerült másik tizbe, mig összeszedtem magam.

Mind e mai napig kacagnak rajtam a pony miatt; a helyi mértékletességi egyesület példaképp állitott. Ez van abból, ha az ember követi a jó tanácsot.

Rokonszenveztem vele. Sokat szenvedek magam is tőlük. Van egy barátom, amolyan City-ember; itt-ott, elvétve szoktunk találkozni. Leghőbb vágya az életben, hogy az én szerencsémet megalapozza. Threadneedle-streeten megfog a kabátgombomnál fogva. – Épp magával akartam találkozni! – aszongya; – valami jó üzletet tudok. Kis szindikátust tervezünk. – Örökösen „tervez“ valami szindikátust, minden száz fontra, amit befizethetsz, ezret kapsz vissza. Ha belemegyek valamennyi szindikátus-tervbe, számitásom szerint ma kétmillióötszázezer fontom volna. Csakhogy nem mentem bele a kis szindikátustervekbe. Csak egyszer mentem bele; pár évvel ezelőtt; mikor még fiatal voltam. Még most is benne vagyok; a barátom meg van róla győződve, hogy ha kitartok, az ezresek nem maradnak el. De miután a készpénzt mindenek fölött becsülöm, igen szivesen lemondok várandóságomról, bármely tisztességes személy javára, jókora engedménynyel; készpénzfizetés mellett. Másik barátomnak van egy barátja, ki „otthon“ van lóversenyügyekben. Ugy hiszem, ilyenféle barátja majdnem mindenkinek van. Verseny előtt nagyon népszerü; verseny után végtelenül népszerütlen. Harmadik jóltevőm a különlegességek rajongója. Egyszer valami csomagot hoz nekem; olyan ember modorában nyomja a kezembe, mint ki mostan minden világi bajtól megszabadit.

– Mi ez? – kérdem.

– Nyissa fel; nézze meg; – felel szinpadi lendülettel.

Kinyitom, megnézem; nem lettem tőle okosabb.

– Tea; – magyaráz.

– Hm; – mondok – azon tünődtem, kinézhet-e igy dohány.

– No igen; – folytatja; – nem éppen tea ez; ez a teának egy bizonyos fajtája. Egy csészével megiszik belőle – egyetlen csészével és soha többé nem kiván a világon semmiféle teát.

Igaza volt; megkóstoltam egy csészényit. Mikor megittam, ugy éreztem, hogy nincs kedvem semmiféle teához a nagyvilágon. Ugy éreztem, hogy egyáltalán nincs kedvem semmihez se, csak ahhoz, hogy sértetlenül, békésen és nyugodtan halhassak meg tőle. Egy héttel utóbb meglátogat.

– Emlékszik a teára, amit adtam? – kérdi.

– Határozottan; – felelek; – még most is a szájamban érzem az izét.

– Izlett?

– Nagyon kellemetlen volt akkor, de most már elmult.

Gondolkodóba esett. – Teljesen igaza volt; – mondja végre; dohány volt tényleg; egész különleges dohány; egyenesen nekem küldték Indiából.

– Nem mondhatnám, hogy izlett; – feleltem.

– Borzasztó butaság volt tőlem; – folytatja – ugylátszik, összekevertem a csomagokat.

– Ó; történnek véletlenek; – felelek; – máskor majd nem fordul elő ilyesmi, egész biztos vagyok benne. Legalább énvelem szemben nem.

Jótanácsot tudunk adni valamennyien. Egyszer egy öreg urat szolgáltam fiatal koromban, kinek az volt a hivatása, hogy törvényes dolgokban jótanácsokat osztogasson; tudott is adni kitünőeket. Legtöbb emberrel egyetemben, kik ismerik a törvényt, nem igen tisztelte őket. Hallottam egyszer, amint egy jövendőbeli felperest kioktatott:

– Kedves uram; ha valami gazember megállit az utcán és az órámat, pénzemet kéri tőlem; megtagadnám tőle. Ha erre azt mondja: „Akkor nyers erőszakkal veszem el, – bár öregember vagyok, mégis csak azt felelem: – Lássuk. – De ha azt mondaná: „Jó; akkor majd lefolytatom ön ellen az eljárást a legfelsőbb biróság előtt s kényszeriteni fogják, hogy adja ide“, – rögtön kiveszem a zsebemből, a kezébe nyomom s megkérem, hogy ne beszéljünk a dologról többet. Akkor is ugy tartanám, hogy elég olcsón szabadultam.

Mégis törvény elé ment az öreg gentleman a szomszédja ellen egy döglött papagály miatt, ami hatost nem ért s ha száz fontjába nem került az eset, akkor semmibe.

– Tudom, hogy bolond vagyok; – vallja be. – Nincs semmi valóságos bizonyitékom arra, hogy az ő macskájuk volt; de fizetnie kell, amért vén fülesbagoly ügyvédbojtárnak nevezett; vesszek el, ha nem.

Mindnyájan tudjuk, milyennek kellene lenni a puddingnak. Mi magunk nem birnánk megcsinálni; nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy biráljuk a szakácsnét. Ugy tetszik, mintha az is a mi dolgunk lenne, hogy biráljunk sok egyéb mindenfélét, amit megbirálni pedig nem a mi dolgunk. Csupa kritikusok vagyunk manapság. Nekem megvan a magam véleménye rólatok, kedves olvasóim; nektek valószinüleg szintén megvan rólam a magatok véleménye. Nem kutatom; a magam részéről jobb szeretem azokat az embereket, kik a véleményüket rólam a hátam mögött mondják ki. Emlékszem, mikor vidéki fölolvasó köruton itt-ott a hall épitkezési módja arra kényszeritett, hogy a hallgatósággal együtt távozzam. Hányszor hallottam ilyenkor, hogy előttem-mögöttem menő odasugott a társaságnak: „Vigyázz; épp itt van mögöttünk, előttünk“. Mindig hálás voltam a suttogónak.

Valamelyik müvész-klubban egyszer kávét ittam egy regényiróval; szélesvállu, atléta-formáju ember. Egyik társtag csatlakozott hozzánk; azt mondja a regényirónak: „Épp befejeztem a legutóbb megjelent könyvének olvasását; elmondom róla őszintén véleményemet.“ A regényiró gyorsan felel: – Figyelmeztetem szép szóval előre… ha megteszi, beverem a fejét. – Elmaradt az őszinte vélemény.

Szabad időnk legnagyobb részét egymásra való acsarkodással töltjük. Igazán csoda, hogy – amilyen magasratartott orral járkálunk ebben a világban – nem haladunk valamennyien egész külön utakon. A Nagytömeg acsarkodik az Osztályokra. Az osztályerkölcsök rettenetesek. Ha az osztályok beleegyeznének legalább abba, hogy mint egy test, leckéket vennének valamely tömegtanácstól viselkedés szempontjából; mennyivel jobb volna az nekik. Csak az osztályok elhanyagolnák kicsit a saját érdekeiket; alárendelnék magukat a Nagytömeg tapasztalatainak; sokkal jobban meg volna velük elégedve a Nagytömeg.

Az Osztályuralom haragszik a Nagytömegre. Bár a Nagytömeg elfogadná jótanácsaikat; csak takarékoskodni tudnának az emberek a heti tiz shilinggel; lennének valamennyien bornemisszák, vagy innának bordói bort; ha a lányok mind házialkalmazottakká válnának évi öt fontért s nem költenék a pénzüket tollakra; ha a férfiak meg birnának elégedni avval, hogy napi tizennégy órát dolgozzanak s karban énekelnék „Isten áldja az urat, meg az egész familiáját“; ha megelégednének rendes foglalkozásukkal – de jól, de könnyen menne minden – az Osztályuralomnak.

Az Uj Nőnemzedék ráförmed a Régire; a Régi Asszony haragszik az ujra. A templom nem ismeri el a szinházat; a szinpad nevetségessé teszi a szenteskedést; – füzfapoéta dörög a világ ellen; a világ kikacagja a füzfapoétát.

A férfi birálja az asszonyt. A nőkkel általában nem vagyunk megelégedve. Hibáikat vitatjuk; jótanácsot adunk nekik. Bár angol feleségek ugy öltöznének, mint a franciák; beszélnének, csacsognának, mint az amerikaiak; bár ugy főznének, mint a német asszonyok! Istenem csak a nők birnának épp olyanok lenni, amilyenekre nekünk szükségünk van – türelmesek, végtelenül szorgalmasak; csillogó szellemességüek és kimerültségig háziasak; varázslatosak; irányozhatók; kevésbbé gyanakodók; – mennyivel jobb volna nekik – nekünk is. Olyan makacsul igyekszünk, hogy tanitsuk őket, de nem akarnak ránk hallgatni. Ahelyett, hogy bölcs tanácsainkra ügyelnének, az unalmas teremtések avval töltik az idejüket, hogy bennünket biráljanak. Népszerü mulatság; nagyon el van terjedve az ilyenféle iskola-játszás. Elég hozzá a küszöb lépcsője, egy füzfavessző, meg hat gyerek. A legnehezebb aztán a hat gyerek a dologban. Mindenik tanitómester akar lenni; folyton felugrálnak, hogy no most rajtuk a sor.

Néha az asszony akarja a kezébe venni a botot; ő térdelteti le a férfit. Van egy-két kis mondanivalója. A nagyságos ur egyáltalán nem az az ember, akivel meg volna elégedve. Vesse le magáról sok-sok hamis természetes vágyát és tulajdonságait majd aztán; ha megtette, ő veszi a kezébe és csinál belőle – nem férfit; annál sokkalta magasabbrendü lényt.

Ez a mienk volna mindenféle világok között a legkellemesebb világ, ha mindenki követné a mi tanácsainkat. De vajjon Jeruzsálem csakugyan az a gyönyörü tartomány lett volna-e, amilyennek hiresztelik, ha ahelyett, hogy a saját portájával törődik, valamennyi polgára kiáll az országutra s más országbelieknek leckét ád a haladásból?

Ujabban biráljuk már magát az Alkotót. Rosszul van csinálva a világ; rosszak vagyunk magunk is. Csak megfogadta volna a tanácsunkat abban az első hat napban!

Mért érzem magam ugy, mintha agybafőbe vertek volna; mintha minden tagom ólomból lenne? Mért undorodom a szalonna szagától; mért érzem egyszerre, hogy senki sem törődik velem a világon? Azért, mert a pezsgőt, az osztrigát nem jól készitették.

Mért veszekszik örökösen Edwin és Angelina? Azért, mert Edwin gyöngéd, finom, magasröptü szellem; melyet ellentmondás meg nem törhet; mig Angelina – szegény gyerek – épp ellenkező tulajdonságokkal van megverve.

Az a nagyszerü Mr. Jones mért jutott majdnem koldusbotra? Mr Jonesnak ezer font évi jövedelme volt; az is banknál letétbe helyezve. De közbejött valami gonosz vállalat-inditványozó (minek engednek ilyesmit történni?) és elmondta Mr Jónes-nak, hogy lehetne az összeggel még száz percentet nyerni; aszongya fektesse bele a pénzét valami olyasmibe, mivel Mr Jones polgártársait megcsalnák.

A terv persze nem sikerül; a becsapott népek fellázadnak, ellentmondásba keveredvén a tervezettel, Mr Jones-sal és vállalkozó társaival. Mért is enged az Ég ilyesmiket történni?

Mért szökik meg Mrs Brown – otthagyva férjet, gyerekeket – az uj doktor urral? Valami tanácstalan Alkotó Mrs Brownba és az uj orvosba erős, nem illő érzelmeket plántált. Se Mrs Brownt, se az uj orvost nem lehet kárhozatatni érte. Ha valamely emberi lény felelősségre vonható, az kizárólag Mrs Brown nagyapja lehet, vagy az uj doktor ur egy régi őse.

Legyünk csak egyszer a menyországban, majd azt is megbiráljuk. Nem hinném, hogy valamelyikünk is meg lesz elégedve az ottani berendezésekkel; borzasztó kritikus népséggé fejlődtünk.

Egy nagyon öntelt fiatalemberről azt mondtam egyszer, hogy ugy fest, mintha azt vélné, hogy a Mindenható ezt a világot azért alkotta, mert kiváncsi volt, hogy mit fog ő majd szólni hozzá. Öntudatosan vagy öntudatlanul, legtöbben magunk is ilyenfélekép gondolkodunk. Mostanság kölcsönös csiszolási igyekezetek korszakát éljük – gyönyörü eszme; mindenkinek az a dolga, hogy tökéletesebbé tegyen másokat; amatőr parlamentek, irodalmi körök, játékklubok mind ezen igyekeznek.

A premier kritikák ugylátszik, ujabban kihalófélben vannak; a dráma tanulmányozói arra a meggyőződésre jutottak, hogy szindarabokat nem érdemes birálni. Az én fiatalkoromban nagyon komolyan vetettük rá magunkat a müfajra. Elmentünk a darabba – nem avval az önző vággyal, hogy az esténket kellemesen eltöltsük – inkább a nemes céllal, hogy emeljük a szinpad szinvonalát. Lehet, hogy jót cselekedtünk, – lehet, hogy szükség volt ránk – higyjük igy. Az bizonyos, hogy a régi dőreségek, lehetetlenségek nagy része eltünt a szinpadról; lehet, erős, nyers kritikánk siettette az üdvös változást. Sokszor használ valamely balgaság ellen ügyetlen orvosság is.

Akkortájt a drámairónak számolni kellett a hallgatóságával. A kakasülő és a karzat közönségének olyasmi tetszett, ami manapság már nem tetszik. Emlékszem egy rettenetesen vérfagyasztó darabra – ugy hiszem az Old Queens szinházban történt. A szerző a hősnővel szükségtelenül hosszu beszédeket mondatott el. Valahányszor a nő a szinpadon megjelent, méter hosszu beszédeket eresztett; nem birt egész csekélyke dolgot se elvégezni – teszem föl olyasmit, hogy a Gonosz szellemet átkozza – negyven soron alul. Mikor a hős megkérdezte, hogy szereti-e, felállt és olyan beszédet vágott ki, ami husz percet vett igénybe; órán néztük. Az ember megijedt, ha csak kinyitotta a száját. A harmadik jelenetben valaki megragadja és egy kunyhóba rejti el. Ugy általábanvéve nem volt csinos férfiu, de éreztük, hogy ez az az ember, kit a helyzet megkiván; az egész közönség viharosan tapsolt is neki. Avval hizelegtünk magunknak, hogy az est hátralevő részére megszabadultunk a hősnőtől. Aztán valami bolond börtönőr járt arra; a nő addig könyörgött neki a vasrácson keresztül, hogy engedje ki pár percre, mig a börtönőr – jó, derék, de lágyszivü férfiu – gondolkodóba esett.

– Ki ne eressze! – kiáltott egy komoly dráma-tanulmányozó a karzatról; – nincs semmi baja. Csak hadd maradjon ott.

A vén bolond nem hallgatta meg a tanácsunkat; ő sajátmaga vitatta meg magában az ügyet. – Nem olyan nagy kérés; – jegyezte meg – és boldoggá teszem vele a nőt.

– Igen és velünk mi lesz? – felel ugyanaz a hang a karzatról. – Maga nem ismeri őtet. Maga csak most jött; mi már egész este hallgatjuk őtet. Most csöndben van; hagyjon maga békit neki.

– Ó engedjen ki, bár percre csak! – könyörgött a szegény nő. – Valamit mondani akarok gyermekemnek!

– Irja föl egy darab papirra és nyujtsa keresztül az ablakon – ajánlotta egy hang a kakasülőről. – Majd teszünk róla, hogy megkapja.

– Ragadjak el anyát haldokló gyermekétől? – töprengett a lágyszivü börtönőr. – Embertelenség lenne.

– Nem a’; – makacskodott a karzatróli hang; – ebben az esetben nem lenne embertelenség. Szegény gyerek a sok beszédbe betegedett bele.

A börtönőr nem engedte meg, hogy mi irányitsuk. Kinyitotta az ajtót az egész szinház átkozódása mellett. A nő aztán beszélt gyermekéhez mintegy öt percig; hát ezen idő letelte után a szegény csakugyan meghalt!

– Ó, meghalt, odavan! – kiált a szerencsétlen szülő.

– Szerencsétlen fráter! – hangzott a rokonszenv nélküli felelet mindennünen.

Néha a hallgatóság birálata megjegyzésekben nyilvánul; a megjegyzést egyik szinházlátogató teszi a másiknak. Valamelyik este szindarabot hallgattunk végig, hol a cselekmény rovására szükségtelenül hosszu párbeszédek történtek; a párbeszédek pedig nem igen voltak mulattatók. Hirtelen, a szinpadról hallatszó fárasztó beszéd közepette stentori suttogás:

– Jim!

– Halló?!

– Kelts föl, ha kezdődik.

Erős horkolás a folytatás. Aztán a másik beszélő hangja:

A barátja, mintha felébredt volna.

– He? No? Történt valami?

– Mindenesetre féltizenkettőkor felkeltselek, he?

– Igen fiacskám, köszönöm. – A biráló megint alszik.

Bizony; akkortájt még érdekeltek bennünket a darabok. Vajjon élvezem-e valamikor megint a britt drámát ugy, ahogy akkor birtam élvezni? Élvezek-e még vacsorát annyira, amennyire a hagymáskolbász vacsorákat élveztem, miket az Old Albionnál keserü sörrel öblitettünk le? Sok-sok vacsorát ettem azóta végig szinház után; sokszor, ha adakozó hangulatu barátok voltak a vendéglátók, drága, kitünő vacsorák kerültek. A szakács Párisból jött; a képe ott volt látható a képes ujságokban – százakkal fizethették a müvészetét; mégis, valami rosszizü van müvészetében. Vagy hiányzik belőle valamelyes illat, valamelyik lé.

A természetnek megvannak a saját pénznemei; csakis olyan pénzzel lehet neki fizetni. És az ő boltjában mindent magadnak kell fizetned. Még meg nem keresett tőkéd, örökölt birtokod, szerencséd, vagyonod mind nem számit; nem törvényes pénz az ő fizető-asztalán.

Szeretnéd, ha jó étvágyad lenne. A természet nagyon szivesen ellát vele. – Hogyne uram; mond – igen kitünő cikkeim vannak raktáron. Pompás, valódi éhség, szomjuság áll rendelkezésemre; örömmel járul minden velük étkezés elé. Mohón, örömmel fog majd enni; felfrissülve, megifjodva, jókedvüen kel majd fel az asztaltól.

– Nohát épp ezt akarom; – mondja boldogan az inyenc. – Halljuk az árat.

– Az ára, – felel Mrs Természet – egész napi erős munka.

A vevőnek hosszura nyulik az ábrázata; idegesen babrál nehéz erszényével.

– Nem fizethetek pénzzel? – kérdi. – Dolgozni nem szeretek, de gazdag ember vagyok; tarthatok francia szakácsokat; óbort vásárolhatok.

Természetanyó a fejét rázza.

– Nem vehetem el a csekkjeit; izom, ideg az én váltópénzem. Ezekért olyan étvággyal szolgálok, amelynek erejével egy üveg sör, meg egy rostélyos jobban izlik, mint akármelyik remekbe főzött ebéd, mit francia szakács fabrikál. Még azt is mondhatom, hogy banketté válik egy darab kenyér, meg sajt; csak épp az én pénzemmel kell fizetnie; nem dolgozom az önével.

Jön a Dilettáns; izlés kellene müvészetben, irodalomban; a Természet még avval is szolgálhat.

– Igaz örömöt adhatok mindezek iránt a dolgok iránt; – felel. – A muzsika szárny lesz; felröpit a világ taposómalma fölé. Müvészettel felérsz az Igazság ormára. Az irodalom derüs berkeiben ugy andaloghatsz, mint csöndes vizek partján.

– Az ára? – kiált a megörvendeztett vevő.

– Ezek kicsit drága portékák; – felel a Természet. – Egész életet kérek érte, mit egyszerüen éltél le. Távol kell állnod minden világi siker megkivánásától. Olyan életet akarok, melyből kiégett a szenvedély; olyan életet, minek alá van vetve az étvágy.

– Téved, kedves hölgyem; – felel a dilettáns. – Vannak nekem jóizlésü barátaim; olyan emberek, kik nem fizettek ilyen árakat. Teli a házuk gyönyörü képekkel; csakugy dül a „nocturne“; a „symphonia“; – a könyvespolcaik görnyednek a sok uj kiadástól. Mégis pompás, gazdag, válogatott életet élnek; gazdagok, divatosak. Sokat fáradnak azon, hogy sok pénzt keressenek; a társaság a menyországuk. Hát én nem lehetek olyan, mint azok?

– Majomfogásokban nem dolgozom; – mond hidegen a természet; – eme barátaid nagyszerü pompája csupa póz; nagyságuk a perc divatja; a beszédjük papagály-kereplés. Ilyen pompát vásárolhatsz; még pedig elég olcsón, de nagyobb gyönyörüséget okozna még az is, hogy golyókat gyüjtenél; több igaz örömed volna benne. Az én portékám másmilyen. Félek; csak egymás idejét pazaroljuk.

Jön a fiu; pirulva kér szerelmet; a természet öreg anyai szive kitárul elébe; olyan portéka, mit szivesen ád el; szereti azokat, kik ilyet jönnek vásárolni. Áthajol a vásáros-asztalon; mosolyog, kijelenti, hogy épp az van neki, ami kell; a fiu remeg az izgalomtól; ő is megkérdi az árat.

– Hát nem olcsó; – mondja a természet, de a hangja nem bátortalanitó; – az a legdrágább az egész boltomban.

– Gazdag vagyok; – felel a legény. – Az apám keményen dolgozott, sokat megtakaritott; rámhagyta az egész vagyonát. Vannak gyáraim, raktáraim – földem, marhám – minden értelmes árat hajlandó vagyok megadni.

De a Természet – az arca szigorubbá válik – kezét a karjára fekteti.

– Az erszényed tedd félre, fiu; – mondja. – Nem értelmes az áram; aranyban nem dolgozom. Van sok utca, sok bolt; ott mindenütt elfogadják a bankóidat. De ha elfogadod öregasszony tanácsát: nem mégy oda. Amit ott kapsz, szomoruságot, bajt hoz rád. Elég olcsó; de mint minden olcsó dolog, nem érdemes megvenni. Nem is veszi senki, csak a bolond.

– Hát akkor mi annak az ára, mit ön ad el? – kérdi a fiu.

– Önzetlenség, gyöngédség, erő, – felel az öreg hölgy; – mindannak szeretete, mit jónak tartanak; minden rossznak gyülölete – bátorság, rokonszenv, önbecsülés – ilyesmiért lehet a szerelmet nálam vásárolni. Tedd csak félre a bankóidat, fiam; jó lesz másra; az én állványaimról olyanért nem kapsz árut.

– Hát csak annyit érek, mint a szegény ember? – kérdi a legény.

– Én nem ismerek szegénységet, gazdagságot, ugy, ahogy te értelmezed, – felel a Természet. – Én itt valóságot valóságért adok el. Te kincseimet kéred – én viszonzásul agyad, szived veszem – a tiédet, fiam; nem az apádét; senki másét.

– Hát honnan szerzem meg azt a váltságdijat? – vitatkozik a fiu.

– Menj ki a világba, – felel a hölgy; – dolgozz, szenvedj, segits. Jőjj vissza, ha megkerested a béred; aztán a szerint csinálunk majd üzletet, amennyit magaddal hoztál.

Olyan egyenlőtlenül van-e megosztva a földi gazdagság, mint hisszük? Tán a sors nem a legnagyobb szocialista? Ki a szegény, ki a gazdag ember? Tudjuk-e? Még maga az illető se tudja tán. Nem árnyért küzdünk? s kisiklik közben a valóság? Vedd könnyen az életet; hisz melyik volt a legboldogabb ember: a gazdag Salamon, vagy a szegény Sokrates? Ugy tetszik, Salamonnak megvolt majdnem mindene, amit a legtöbb ember kiván – némely dolgokból talán tulontul sok is a kényelme rovására. Sokratesnek kevese volt azonkivül, mit magában hordott, de az aztán sok volt. A mi fokozataink szerint Salamonnak kellett volna lennie a legboldogabb embernek, ki valaha élt; Sokratesnek pedig a legboldogtalanabbnak. De igy volt?

Vagy vegyük az életet legalacsonyabb oldaláról: hol egyedüli cél az élvezet, öröm. Lord Tom Noddy, ezer istállójában, annyival jobban mulat, annyival vigabb tán, mint Arry a kakasülőn? Ha tiz shillingbe kerülne egy üveg sör és a pezsgőt négy pence-ért mérnék, mit gondolsz, melyikre vágynánk? Ha valamennyi West End Club-nak tekepályája volna és billiárdot csak East End-ben szabadna játszani, melyik játékot választaná ön, Mylord? Berkeley-Square levegőjét szini annyival több boldogság-e, mint Seven-Dial-ban venni lélegzetet? Én Seven-Dial levegőjét pikánsnak találom; Berkeley-Square levegőjéből hiányzik az ilyesmi. Hát akkora a különbség lószőr és szalma között, ha fáradt vagy? A boldogság annyival nagyobb, ahánnyal több szobád van? Lady Ermintrude ajkai annyival édesebbek, mint Alley Sallyéi? Ugyan mi az élet sikere?