– No mit tanácsol hát. Melyiket válasszam? Vegyem a vöröset? Csakhogy a vörössel nem hordhatom majd a „fantaisie“ kalapom.

– Hát tessék a szürkét venni.

– Persze, hogy a szürkét veszem. Még hozzá sokkal célszerübb is.

– Az anyaga nagyszerü.

– Én is azt hiszem. Meg, tudja, ez olyan helyes szürke. Nem olyan közönséges. Habár hát, ami azt illeti, biztos, hogy a szürke nem valami érdekes.

– Na igen; nyugodt, egyszerü dolog.

– Tudja, hogy én valami egész különöset érzek, ha pirosat látok? Kedves, meleg egy dolog a piros. Vörösben mintha mindig jó melege lenne az embernek, még ha különben fázik is. Ugy-e tudja, hogy értem?

– Van benne valami; akkor tessék a pirosat venni, asszonyom. Az még hozzá jól is áll mindenkinek; mert mégis… piros!

– Á; csak nem gondolja komolyan?

– Már tudniillik, ha jó szinben van az ember.

– Igaz, persze; a piros szinnek megvan az árnyoldala; jó szinben kell, hogy legyen hozzá az ember. Épp azért aztán ugy alapjábanvéve biztosabb a szürke.

– Hát akkor a szürkét, asszonyom.

– Igen. Azt hiszem, jobb. Nem igaz?

– Én is nagyon szivesen viselem.

– Meg tartós is. Majd diszitem izével… jaj! Csak nem vágta még le?

– Épp akarom.

– Várjon egy pillanatig. Hadd látom csak még egyszer azt a vöröset! Tudja, lelkem, az jutott hirtelenében eszembe: hogy bájos volna csincsillával.

– Avval bizony csinos volna.

– Mert csincsillám az véletlenül van.

– Persze; akkor tessék a vöröset. Mért ne venné a vöröset?

– Viselhetném ehhez a kalaphoz.

– Ehhez?

– Más nincs. Igaz; ez persze a másikhoz állna jól, a szürkéhez. Hm; ejnye; én azt hiszem, mégis csak majd a szürkét fogom venni. Hiába no; biztos, szolid szin a szürke.

– Nyolc métert tetszett mondani…

– Annyi elég lesz, mert kibővitem majd izé – hogy is hivjákkal… Egy pillanatig csak, kedvesem. Mert tudja, ha a szürkét veszem, akkor igazán nem tudom, mit hordjak majd a fekete kabátomhoz.

– Az nem illik a szürkéhez?

– Ugyan… szürke; feketéhez; hogy volna olyan csinos, mint a piroshoz?

– Akkor én a pirosat venném. Kegyed biztosan legjobban tudja.

– Hát ami azt illeti, a magam részéről én jobb szeretem a szürkét. Hanem mikor mindenfélére muszáj az embernek gondolni, meg aztán az is, hogy… Te jó Isten! csak nem ennyi az idő?

– Nem ennyi; ez tiz percet késik. A mi óráink kicsit mindig későbbre járnak.

– Nekünk meg egynegyed egykor Madame Jannawaynél kellett volna lennünk! Uristen, de soká tart ez a vásárlás! Mikor is kezdtük?…

– Lehetett ugy tizenegy.

– Féltizenegy. Most jut eszembe, hogy annyi volt, mert hisz megbeszéltük otthon, hogy pont féltizkor kezdjük. Két teljes óra késés!

– És mégse mentünk valami sokra, hm?

– Á; egyáltalán nem csináltunk semmit. Pedig mennyi dolgom volna! És Madame Jannawayhez okvetlen el muszáj mennem! Nincs ott az erszényem? Nem; hisz itt van nálam.

– Még nem határozott, asszonyom, melyiket választja. Szürke, vagy piros?

– Nem tudom, hol áll a fejem; biz Isten nem tudom, mit akarok. Egy perccel előbb már egész biztos voltam és most tessék… Megvan! Emlékszem! A piros. Csakis a piros. Vagyis hát dehogy! nem a pirosra gondoltam; a szürkét akartam mondani.

– Pedig utoljára a pirosat emlitette asszonyom; emlékszik?

– Azt… azt! hisz igaza van. Micsoda kin is a vásárlás. Tudja, hogy néha egész elvesztem az eszem?

– Ha a pirosra határozta magát…

– Arra hát: mit csináljon az ember. Mit gondol? Tudniillik azt szeretném tudni, hogy talán van valami más árnyalat ebben a vörösben… Mert ez olyan undok vörös…

A boltos figyelmezteti, hogy látta már a vöröset valamennyit. Épp ez az árnyalat, amit a többi közül kiválasztott. Ez tetszett olyan igen nagyon.

– Persze, persze! – sóhajt a hölgy olyan hangon, mint akiről levettek valamennyi földi terhet a világon. – Hisz ha mondja, akkor ugy is lesz; akkor ez az. Már én ugyse birom tovább… Egész délelőttömet elpocsékoltam miatta…

Ott kinn három elvitázhatatlan érvvel bebizonyitja saját magának, hogy nem a vöröset kellett volna választania. Négy megfelebbezhetetlen ürügyet hoz fel. Amellett, mért kellett volna mégis inkább a szürkét. Töri a fejét, vajjon visszavennék-e. Majd bemegy és megkéri a főnököt. De istenem a barátnője, aki villásreggelire várja!

– Ezért utálom a vásárlást; – állapitja meg. – Mert arra az embernek sohsincs ideje, hogy igazában gondolkodjék…

És elhatározza, hogy ebbe a boltba soha életébe be nem teszi a lábát.

Kacagunk rajt’; de hát annyival fölényesebbek vagyunk? Fensőbbséges barátom: nem álltál-e huzamos ideig ruhatárad kellős közepén határozatlanul; melyikben imponálsz majd jobban neki? Tán ebbe az egyszerü, durvaszövetü saccoba, amelyik jól domboritja ki széles, férfias vállad? Mégis nem jobb lesz-e az a testhezálló fekete? Utóvégre jobban illik komoly ember külsejéhez; aki mondjuk ugy a huszonkilencedik év táján ballag. Hanem hátha a lovaglóöltöny jobb még ennél is? Azt mondta az édes a multkor is: – ejnye, de fess legény Jones azokba a magasszáru csizmákba; jól fest rajt a breeches is. De azt a mindenségit! a lábunk talán mégis csak különb a Jones-énál! Ostoba dolog, hogy olyan bőre szabják ma a lovaglónadrágot. Ugyan mirevaló a divatnak az az irányzata, hogy mindjobban elrejteni igyekszik a férfi-lábszárt? Az asszonyok mindkevésbbé kezdik szégyelni a saját lábukat; hát a férfi mért cselekszi épp az ellenkezőjét? Mért is váltak lehetetlenekké nagyapáink selyemharisnyái, szoros térdnadrágjai? Ugy látszik, mi szerényebbek lettünk, vagy – leromlottunk és a titkolózás tanácsos.

Én például a magam részéről soha meg nem értettem, soha fel nem birtam fogni, mért szerelmesek belénk a nők. Valószinüleg igazi, mély, benső értékünk vonzza őket; alighanem rendkivüli érdemeink. Mert a külsőnk, az ugyan soha! Tán a lábtyüink, nehéz kabátjaink, mellényeink, kürtös kalapjaink? Hogyisne! – ilyen adjusztálás mellett kizárólag jellembeli erőnk lehet az, ami felkelti lelkesedésüket.

Micsoda pompás soruk lehetett elődeinknek, azt különösen akkor fedeztem fel, mikor álarcosbálon maszk voltam. Képtelen volnék megmondani, hogy mit ábrázoltam; nem is igen bánom, akármi volt, csak arra emlékszem, hogy mellben, meg ugy körülbelül azon a tájon rendkivül szük; a kalap háromszor akkora, mint kellett. Én gyermekkoromban dijat nyertem a magasabb számtani müveletekből, egyszer nyertem dijat történelemből is. Nem sokszor, de nyertem. Egyszer meg valamelyik irodalmi kritikus – már meghalt – a könyvemet dicsérte meg. Tudom, volt egynémely alkalom, mikor viselkedésem, tetteim derék emberek helyeslését, helybenhagyását vivták ki. De soha, soha ebben az életben még büszkébb nem voltam; sajátmagammal elégedettebb, mint azon az estén, mikor begomboltam az utolsó gombot. Végigszemléltem saját Énemet a tükörben. Álom volt; igazán álom. Nem az egyetlen vagyok, aki ilyesfélekép vélekedett felőlem. Biz isten ragyogó, pompás álom voltam. Piros alap; teli mindenütt aranyhimzéssel, de mindenütt, ahol aranyhimzésnek egyáltalán hely jutott. Ahol már nem volt aranyhimzésnek hely, ottan rojtok függtek; bojtok, zsinórok. Arany gombok fogtak körül, puha, arannyal áttört selyem simogatott, fölöttem fehér lószőr tollbokréta imbolygott. Nem emlékszem, hogy rendes helyére volt-e minden gombolva. Hanem valahogy mégis csak rámvettem és jó lehetett, mert jól festettem. Jól néztem ki. Sikerem óriási volt: az emberiség női felének eredeti természete ez alkalommal nyilatkozott ki előttem először teljes őszinteségében. Olyan lányok, akik eddig hidegek voltak és távoltartották magukat tőlem, most körülfogtak, hizelkedtek. Az érdeklődésemet félénken felkelteni igyekeztek. Azok a lányok, akikre rámosolyogtam, elveszitették a fejüket; kijöttek a sodrukból. Más lányok pedig, akiket elfelejtettek bemutatni, egész gonoszakká váltak és durvák lettek azokhoz, akiket bemutattak. Egyikkel egy táncközt álltam végig (a jelmezkölcsönző ugyanis figyelmeztetett, hogy leülni nem lesz jó benne) azt a szegény gyereket még ma is sajnálom. Olyan derék fiu udvarolt neki: egy gyapjunagykereskedőnek a fia; egész biztosan érzem, hogy kitünő férj vált volna belőle. De az a szerencsétlen sörösüvegnek öltözve jelent meg.

Mégis jó talán, hogy elmultak azok a régi divatok. Ha egy egész hetet töltök abban a viseletben, a természetes szerénységem adja meg az árát.

Azon csodálkozom, hogy a mi szürke napjainkban nincsenek jobban divatban az álarcosbálok. Hisz benne van a gyerekes ösztön valamennyiünkben; szeretünk „kiöltözni“; „hadd higyjék“. Unalmas, ha mindig sajátmagunk vagyunk. Valamelyik délután teázó társaságnak voltam szereplője; felvetették a kérdést: – Ha arra kerülne sor, cserélnénk-e másvalakivel? szegény ember a milliomossal; nevelőnő a hercegnővel, – de nemcsak külső viszonyokban, környezetben, hanem egészségben, vérmérsékletben is. Cserélnénk-e szivet, velőt, lelket? Ugy, hogy az eredeti énünk egyetlen részecskéje se maradna meg, csak az emlékező tehetségünk. Általánossá vált a vélemény: nem! csak az egyik hölgynek volt eltérő a nézete.

– Ő dehogyis cserélne, nem tenné meg semmiért, kedvesem! – veti ellen még annak is egy barátnője. Csak hiszi, hogy megtenné.

– Biz megtenném én; erősködik az első hölgy. – Nagyon meguntam magamat. Biz Isten még talán kegyed is lennék egy darabig változatosság okáért.

Fiatalkoromban azt a kérdést tettem fel magamnak: – Miféle emberré legyek? Ha tizenkilencéves az ember, tesz fel ilyen kérdéseket magának. Harminckilencéves korunkban sóhajtunk: Bár ne ilyen emberré alkotott volna a sors!

Akkortájt midenféle jótanácsoknak voltam szorgalmas olvasója, amikkel jóakaratulag oktatják ki a fiatalságot. Azt vettem ki belőlük, hogy egyéni választásom szerint lehetek Sir Lancelot, Herr Teuffelsdröckh, vagy akár Jágó. Hogy vigan, avagy szomoruan járjam majd az élet utját, azt fontolgattam, latolgattam. Mintákat könyvekből szedtem elő. Akkortájt népszerü volt még Byron; sokan voltunk, akik azt határoztuk el, hogy ködösek leszünk, homályos fiatal emberek; olyanok, akik megunták a világot és a magányt keresik. Elhatároztam: én ezekkel tartok.

Egy álló hónapig alig mosolyogtam s ha tettem, fáradt, keserü volt a mosoly: tört sziv takarója. Legalább ilyennek akartam. Üresfejü megfigyelőim aztán teljesen félreértettek.

– Ó, nagyon jól tudom én, hogy milyen, – mondták és rokonszenvvel pillantottak rám, – rám is gyakran rám jön. Az időjárás gyors változása, – magyarázzák és brandyt erőszakolnak belém, vagy söröket ajánlanak.

Méltán sértődik meg a fiatalember, ha titkos bubánatát hallgatás mögé akarja rejteni és közönséges népek rászólnak: – No, hogy áll a bál a nyavalyával? – vagy ha méltóságteljes fájdalmát azok, akik állitólag jobban értenek hozzá, egyszerüen ugy intézik el, hogy „Megint rágyött.“

Egyéb, gyakorlati akadályokba is ütközik az a fiatalember, aki a Byron-féle rendszert választja. Rendkivül, természetfölöttien gonosznak kell lennie. De sajnos, a való élet helytelen nyelvtan-könyvébe, ahol utolsónak áll a jövő, a mult pedig nem a „végzett mult“-ból, hanem a „jelentő mód“ jelenjéből alakul; lehetetlen ilyen rettentő gazembernek lenni mérsékelt jövedelem mellett. Még a legeslegegyszerübb leány bukása is pénzbe kerül. A szerelem utvesztőiben az ember nem kér „forma pauperis“-t, meg akkor nem is lenne a mód hamisithatatlan Byron-módszer.

„Kehelybe fuljon az emlékezet“ nem hangzik rosszul; hanem a kehelyben bizony brandynak kell lenni; igazán jó brandy pedig nem olcsó. Jó erősen kortyolni az ó tokajiból, vagy Astiból igazán poétikus ötlet; hanem ha a korty elég hosszu arra, hogy belefulladjon valami, biz az csak negyedes világos sör lehet, vagy valamelyes könnyü pálinka, meg hasonló árfolyamu keverék: igy aztán elvész a bünnek minden himpora.

Az is lehetséges – ugy gondolom, hogy szent meggyőződése élt bennem annak, hogy a Bün, még a legbájosabb is – csuf, kemény dolog. Kerüli a nappali világosságot, bár – csinositórongy és festékképp cirádája az irodalomnak. Rosszagu viselet marad azért; rátapad néha talán a jó ember testére is, ha az akarata nem elég kemény, erős; hanem kerülni kell azt minden igyekezeteddel, ha testi-lelki jóléted akarod.

Akárhogy is van, meguntam a sötét fiatalembert; még mialatt kételkedtem, uj könyvre akadtam véletlenül, Annak a hőse bolondos, jókedvü fickó; Tom Jerry unokatestvére. Verekedésekben vesz részt; szinésznőkkel flirtel; csöngetyüket szakit le és utcai lámpásokat oltogat el; rengeteg tréfát üz fegyelmetlenebb természetü éjjeli őrökkel. Mindezekért igen kedvelte őt a könyvbéli hölgy. Ugyan mért ne flirtelhetnék én is szinésznőkkel; miért ne oltogathatnám ki magam is az utcai lámpásokat? Mért ne babrálhatnák ki én is a rendőrökkel; mért ne szerethetnének engem is az asszonyok? Londonban megváltozott az élet, mióta a hős élte világát; de megmaradt sok minden és örök az asszonyi sziv. Ha párviadalokat nem is vinak többé, vannak még boxoló-versenyek Whitechapel sötét pincéiben. Kakasviadalok rég kimultak; de hát nincsenek sötét oduk odalenn a folyó mentén? husz fillérért terrierekkel küzködő patkányokat lát ott a gentleman; ott igazán sportsman-nek érzi magát. Való igaz, hogy azt a visszás tarthatatlan, el nem fojtható jókedvet, a mi a hősömet ilyen helyeken körülvette, nem sikerült fellelnem; inkább gin; dohány- és sörszag volt ott található; meg a rendőrségtől való örökös huzódozás. Lényegében mégis ugyanaz maradt s másnap eseményképen szavaival kiálthattam fel: „Mely különös lények. De mintha ördög ülne agyamon! Huj! Járom a bolondját!“

Hanem hát a rendelkezésemre álló eszközök hiányos volta megakadályozott abban, hogy legalább ezen az uton továbbhaladhassak. (Bő táplálékot nyujthat a bölcsészelmének a bevételeknek a jellemre gyakorolt ilyetén befolyása.) Még az ötödrendü „boxoló-verseny“-ek, a Rotherhithe-közi patkány vérengzések is sokba kerülnek, ha véletlenül azon uriember, vagy, ki pillanatnyilag egyetlen gallérral rendelkezik. Kifelé mégis rangjához méltóan kell megjelennie. Lámpavasra mászni, gázokat oltogatni ki, bizonnyal nem kerül semmibe, hacsak tetten nem érnek. Csakhogy hiányzik belőlük a változatosság. De meg a modern londoni lámpavas se egészen alkalmas erre a sportra. Soha életemben nem találkoztam semmivel, amibe keservesebb lett volna belekapaszkodni; amin kevesebb a „göcs“. A kapaszkodó szempontjából hátránya továbbá a dolognak a megengedett piszok-mennyiség tulságos lerakódása. Mikor körülbelül a harmadik állomásnál vagy, mind határozottabb ellenszenv támad benned a „vig derü“ iránt; árnikára, meg fürdőre vágyol.

Még a rendőrrel való tréfán se te mulatsz egyedül. Lehet különben, hogy én nem csináltam elég okosan. Most, hogy visszapillantok ez eseményekre, ugy rémlik, Covent-Garden és Great Marlborough-street környéke ilyen természetü sportra rosszul van berendezve. Ami a sisakot illeti, akármelyik kövér rendőr pompás kisérleti tárgy. Mig a fejvédőjével vesződik, a legfurcsább kérdéseket intézheted hozzá; mire a feje takaró nélkül van, már láttávolon kivül lehetsz. Hanem olyan helyen kellemes csak az ilyen játék, ahol nem áll minden négyzetméternyi területen két-három rendőr. Mert ha másik kettő is tiz perc óta figyel már téged és a fejleményeket a szomszéd sarkon, semmi igaz örömöd nem leled a helyzetben. Mihelyt Great Titchfield Street-et és Oxford-Market-et kétszer keresztülinaltad, rájösz, hogy heccet sohse jó tovább fejleszteni egy bizonyos pontnál; annál tudniillik, mikor abban a veszedelemben forog, hogy unalmassá válik. Most már hazamenni volna jó, vagy a barátaidat kellene felkeresni. A „Törvény, Rend“ ezalatt felszaporodott öt-hat főre; épp kezdenek mulatni az eseten. S mialatt Hanover-Street-et szeled, elképzeled a másnap reggeli jelenetet a biróságon; azzal vádolnak, hogy részeg voltál és rendzavarást követtél el. Hiu dolog részedről aztán, ha elmagyarázni igyekszel a birónak (később pedig a hozzátartozóidnak) hogy egyszerüen azon voltál, hogy hasonlits valakihez, aki könyvben fordul elő; az is épp ilyesféle dolgokat vitt véghez és igen kedvelték ezek miatt. Meg kell majd fizetned a köteles negyven shillingeket; mikor legközelebb Mayfieldéket akarod meglátogatni, a lányok nem lesznek odahaza és Mrs Mayfield – elsőrendü, kedves hölgy, ki anyás indulattal viseltetett irántad mindig – komolyan kiván majd beszélni veled; becsületszavad veszi, hogy ilyesmit nem teszel többet.

Hála ifjuságodnak és erős természetednek, lerázod magadról a Notting-Hill-i vizsgálat kellemetlenségeit és, hogy kelletlen találkozásokat elkerülj, Camden-Town és Islingtonon keresztül térsz vissza Bloomsburybe; alig pár órás körut.

Sportok felé hajló irányzatokat a Sors egy ujjmutatása következtében kerültem el. Egy bizonyos vasárnap reggel eredménye; jelentéktelen házacska vizcsatornájáról van szó; a Soho egyik mellékutcácskája: „Szembe szálltam a Sorssal: férfi férfi ellen.“ „Csak még innen kerüljek ki“, – gondolom, ilyesféle kitételeket használtam – akkor aztán én többet nem „sport“-olok. A Sors, ugy látszik, belement az üzletbe és én kimásztam a csávából. Igaz; komplikált dolog volt a kijutás; egy villámháritó és három gázlámpa fizette meg az árát; továbbá egy sovereign, amit a vizvezetékes embernek kellett adni száraz ulster kölcsönzéséért. Mikor végre biztonságban ültem a szobámban és leltárat vettem fel magamról – vagyis arról, ami megmaradt belőlem – csak afölött elmélkedhettem, hogy a sors ezt különbül is kicsinálhatta volna. Attól kezdve nem kelt több vágy bennem, hogy eltérjek a közfelfogástól; hajlani kezdtem az egész egyszerü élet felé.

Ennek megfelelőleg ujra valamely alakitandó jellemet kerestem; találtam is olyat, amelyik elég jól megfelelt. Azidőtájt hősként kezdett szerepelni a német professzor. Hosszu hajat viselt, különben igen rendetlen volt; hanem a szive acélból való; alkalomadtán aranyból. A könyvben leirt emberek nagyrésze nem találta volna érdekesnek; se a külsejét, se a tört angolságu társalgását, se azt, hogy mindig a halott anyját és a kis Liza hugát emlegette. De hát azoknak fogalmuk sincs a szivről. A professzor legfőbb foglalkozása egy béna kutya volt. Állatias tömeg üldözése elől mentette meg; ha nem beszélt éppen rettentő angolsággal, akkor a kutyáját becézte.

A specialitása szökött lovak megfékezése volt; meg hogy ilyen alkalmakkor megmentse a hősnő életét. A tört angol nyelv a kutyával összevetve, ellenállhatatlanná tették őt előttem.

Békés, szeretetreméltó lény volt; elhatároztam, hogy kipróbálom. Német professzorrá persze nem válhattam; hanemhát a hajamat megnöveszthettem én s az általános kijelentések dacára, hogy ne tegyem; különösen kisfiuk véleménye volt, hogy világért se. Abbeli igyekezetemet azonban, hogy béna kutyát leljek, nem koronázta siker. Seven-Dial-ban egy egyszemü pecér – mint utolsó segélyforráshoz menekültem hozzá – ajánlkozott, hogy öt shillingért megbénitja valamelyiket. Az inditványt azonban elvetettem. Egy éjjel igen csunyán festő vak dög mellett haladtam el. Nem volt béna, de erősen maródinak tetszett s mivel éreztem, hogy nem rablok meg senkit valamely értékes tulajdonától, hazacsábitottam és ápolni kezdtem. Ugy tetszik, tulontul jól ápoltam. Olyan egészséges lett a végin, hogy egyáltalában semmit se lehetett kezdeni vele. Rosszulnevelt dög volt és ahoz már tulöreg, hogy tanuljon. A szomszédság átkává vált. A sportot olyan alakban szerette, ha az csirkék megfojthatásában nyilvánult; vagy kilopkodta a nyulakat a vadkereskedő boltjából. Változatosság kedvéért macskákat nyuzott és kisgyerekeket ijesztgetett, a lábikráikba harapott. Voltak pillanatok, mikor én magam szivesen vállalkoztam arra, hogy megbénitom, ha csak meg birom fogni. Semmi hasznom se volt a vele való bajlódásból – igazán semmi. Ahelyett, hogy a népek bámultak volna, hogy visszaadtam őt az életnek, bolondnak kereszteltek és kijelentették, ha én meg nem fojtom, hát majd ők megmutatják. Egész megrontotta a jellememet – már ugy értem, annak az időszaknak általam kipróbálandó jellemét. Mert milyen nehéz aranyszivü fiatalembert ábrázolni, ha aztán nyilt utca során látják, mint vágsz köveket saját kutyád után. Pedig kő volt az egyetlen nyelv, amit megértett, csak az volt valamelyes befolyással rá.

Másrészt megvadult lovak ritka volta akadályozta meg igyekezetemet. A mi kerületünk lovai nem olyanféle lovak. Egyszer – egyetlenegyszer adódott csak alkalom ilynemü próbára. Jó alkalom volt pedig; annyiból, hogy a ló nem olyan igen nagyon vadult meg. Tényleg; nem tudom biztosan, vajjon ő maga tudatában volt-e a ténynek, hogy megvadult. Kisült később, hogy – mert az volt a szokása, hogy ottkinn várja meg a kocsist a Rózsa meg Korona előtt – ugy vélte, már kivárta a rendes időporciót és saját számlájára hazakocogott. Tehetett ugy hét mértföldet egy óra alatt; a gyeplőt kényelmesen huzta maga után. Olyan kezdő féle volt. Én hát készültem a legrosszabbra. Hanem épp a kritikus percben egész csomó hivatalos rendőr lökött félre és fékezett helyettem.

Nem volt okom szánakozni az eseten; kiderült, hogy egy kopasz kereskedelmi utazót mentettem volna csak meg; rettenetes részeg volt; égre-földre káromkodott és a levegőbe boxolt, ugy verte szét a tömeget.

Valamelyik nagyon magas lakás ablakából egyszer megfigyeltem három embert, mikor megvadult lovat akartak lefékezni. Mind a három határozott léptekkel az uttest közepe felé haladt és elfoglalta a helyét. Az ablakom tulmagasan volt ahoz, hogy az arcokat lássam; de a tartásuk hősies, halálig menő elszántságot tükrözött. Az első, mikor a ló feléje vágtatott, kitárt karral várta. Meg se mozdult addig, mig a ló ugy tizenöt méternyire nem volt. Mikor aztán az állat határozottan folytatni akarta vad vágtatását, a jó ember egyebet ugylátszik mégse tehetett, minthogy visszavonuljon a sarokkő irányába s látható szomorusággal pillantson a ló után; minthogy igy szólván magához: – Ugy, no hát jó, ha ilyen makacs vagy, akkor semmi közöm hozzád.

A második, kire igy rászakadt volna a katasztrófa, percnyi habozás nélkül egy mellékutcába fordult és eltünt. A harmadik a helyén maradt és a mikor a ló elhaladt mellette, ráugatott. Nem hallottam, mit mondott. Legkevésbbé se kételkedem, hogy kitünő tanácsot adott; de az állat nyilvánvalóan tulizgult volt ahoz, hogy odafüleljen. Később az első és a harmadik ember találkoztak és rokonszenvesen megtárgyalták az ügyet. Ugy véltem, sajnálkoztak a megvadult lovak csökönyösségén általánosságban és azt remélték, hogy nem sérült meg senki.

Nem emlékszem, milyen jellemeket alakitottam még azidőtájt. Csak azt tudom, hogy az egyik jellem, ami rengeteg bajt okozott, egyenes, tisztességes, becsületes, nyiltszivü, szókimondó fiatalemberé volt, ki mindig megmondja, amit gondol.

Csak egyetlen esetre emlékszem, mikor valakinek igaz sikere volt abban, hogy kimondta, amit gondolt. Az asztalra csapott nyitott tenyerével, ugy jelentette ki:

– Azt akarja, hogy hizelegjek, – hogy csomó hazugsággal lekenyerezzem, he? Biz olyasmit én nem teszek; biz olyat nem tesz Jim Compton. De ha érdekli az igaz véleményem, hát kimondom: az a gyerek ott a zongoránál a legcsodásabb alkotó, kit valaha hallottam. Nem mondom, hogy lángész, de hallottam én Lisztet és Metzlert és mind a félbolondokat s biz ez itten jobban tetszik nekem, Isten engem. Igenis ez a véleményem. Csak ugy beszélek, a hogy birok, és nem tehetek róla, ha tán sérti a fülit.

– Ó, milyen kellemes, – mondják a szülők, – olyan emberrel találkozni, aki nem fél kimondani a véleményét. Ugyan mért nem vagyunk valamennyien szókimondók?

Az utolsó alakitandó jellem, – ugy véltem – könnyen válhatik tökéletessé. Bámult és körülrajongott fiatalemberé volt, kinek hatalmas varázsa abból a tényből fakad, hogy mindig – sajátmaga. Mások pózoltak, szinészkedtek. Ez itten sohse igyekezett másra, minthogy a saját, egyszerü lénye legyen.

Gondoltam: leszek én is a saját, egyszerü lényem. Hanem akkor felmerült a kérdés: Milyen is a saját, egyszerü lényem?

Ezt a problémát kellett először megoldani; nem oldottam meg máig se. Mi is vagyok? előkelő ur, ki mocsoktalan lélekkel, emelt fejjel halad utján; megvet minden aljasságot és türelmetlen minden kicsinyesség iránt? Aljasan gondolkodó, kismerszü ember vagyok-e; – olyan, kit a mocsoktalan lélek és emelt fej mélyen megvet; ki ferde uton halad nyomoru vége felé; ki csóvál az erős előtt s fél minden fájdalomtól? Azonban nem akarom a füled szomoritani kedves olvasóm, nem akarom lerántani a leplet, kimondván, hogy rendesen milyen megvetendő teremtmény ez a nyomoruságos Én. Tán meg se értenél. Csak csodálkoznál ama leleplezésen, hogy az emberiségnek ilyen semmirekellő példányai a kortársaid. Legjobb, kedves uram, vagy asszonyom, ha ismeretlenek maradnak e gonoszok. Nem akarlak tudással keseriteni.

Filozófus vagyok, egyformán köszöntöm a mennydörgést s örülök a napsugárnak. Csak itt-ott, ha a dolgok nem egészen ugy mennek, mint kivánnám – ha ostoba, gonosz emberek továbbra is ostobán, gonoszul akarnak cselekedni ama látszattal, hogy engem utánoznak békémben, boldogságomban – csak ilyenkor dühöngök, csak ilyenkor háborodom még fel.

Mint Heine mondja: lovag vagyok én is; a szent Grál lovagja, az igazság bajnoka, asszonyok hódolója, férfiak tisztelője; azon igyekvő, hogy életem a nagy Hadur szolgálatának szenteljem.

S lám a másik pillanatban már az ellenség soraiban látom magam, fekete lobogó alatt küzdök. (Mennyire zavarhatja az ellenséges generálisokat az, hogy valamennyi katonájuk mindkét táborbeli szökevény.) Mi egyebek az asszonyok, mint a férfiak játékszerei! Ne egyem több édességet s ne igyam több habzó italt, mert erényes maradsz? Mi egyéb a férfi, mint éhes kutya; egymást falják a csekélyke kiszabott koncért? Fald fel a többieket; máskép téged falnak fel. Nem rakétás hazugság az Igazság?

Szeretek minden élő dolgot. Szegény nőtestvérem, ki nehéz terhet hordasz magányos utadon; fáradt arcodról lecsókolnám a könnyet: lábad körül a sötétséget szerelmemmel világitanám be. Türelmes fivérem, ki lihegsz, amint körös-körül járod a kitaposott utat, mint szegény, félvak nyomtatóló, buzditód száraz táplálék a jászolban; mellédállanék; levenném kissé a kötelet fájó válladról. Együtt taposnánk tovább; egymás felé hajtanánk a fejünket; emlékeznél s elmondanád a réteket, hol valamikor játszottál; elmondanád a gyönyörü versenyeket, mikor küzdöttél és győztél. Hát ti, kis, görcsös semmiházik, piszkos kis arcotokból csodálkozó szemetek mered elő; a karjaimba vennélek és tündérmeséket mesélnék nektek. A csodák édes országába vándorolnánk; itthagynánk egyidőre az öreg, szomoru világot; hercegekké és hercegnőkké válnátok és tudnátok, mi a szerelem.

De sokszor valami önző, mohó ember jön el s ül itt az én ruháimban. Csupa savanyu az élete; azon vesződik, hogy szerezzen több pénzt – több élelmet; több ruhát; több örömöt. Annyira el van foglalva azokkal a dolgokkal, amire szüksége van, hogy nincs ideje, hogy mások bajaival foglalkozzék. Ugy véli, ő a mindenség közepe. Ha hallod, ugy tetszik, azért teremtették és alkották meg a világot, hogy mire ő eljön, örömét lelje benne. Jobbra-balra lök; gondtalanul kapaszkodik, hogy ezer vágyát kielégitse; ha elesik, ha téved, az Eget káromolja igaztalanságáért; embert, asszonyt szidalmaz, hogy az utjába került. Ilyenkor csöppet se kedves ember. Azt állitja, hogy ő Én; hogy én érzelgős bolond vagyok; hogy elrontom dolgait. Néha-néha szabadulok tőle, de visszatér ám mindig; olykor ő szabadul meg tőlem s én leszek ő. Egész összezavar. Néha el se hiszem, hogy én vagyok – én.