Régen volt, nagyon régen, – akkor, mikor te, kedves olvasóm, meg én még fiatalok voltunk. Tündérek lakoztak még a rózsák kelyhében s éjjelenkint mákvirágok hajladoztak angyalok lába nyomán. Élt valamikor egy nagyon jó, bölcs ember. Vagyis hát élhetett volna, mert abban az időben, a melyikről beszélek, épp haldoklott. Ahogy ottan várja a halál hivó szózatát, visszapillant az életére, a mint messzire elnyulik mögötte. Hogy hemzsegett ez az élet a balgaságoktól, őrültségektől; mennyi keserü könnyet okozott sajátmagának, de meg másoknak is! Mennyivel vidámabb, szebb lett volna az élet utja, hogy bölcsebb, okosabb; ha tisztábban lát!

– Jó Isten! – sóhajtott az öreg, – élhetném csak át még egyszer az életet a mostani tapasztalataimmal.

Mikor kimondta, érezte, hogy valami Jelenlevő közeledik felé; azt hitte, az a Valaki, kire vár; felült az ágyában s elhaló hangon rebegi felé: „Kész vagyok“.

De gyöngéden fektette vissza valamely láthatatlan kéz; egy hang szólalt meg: Várj még, életet adok, nem halált osztok. Meghallgatták a kivánságodat. Átélheted az életed még egyszer; a mult tapasztalata vezetőül veled marad. Láss hozzá, hogy jól használd föl. Majd eljövök megint.

Álom telepedett a szemére; mire felébredt, kicsi gyermek volt megint; anyja karjában fekvő. Csak az agyvelejében volt meg annak az életnek a mása, mit már átélt.

Élt hát mégegyszer; szeretett, dolgozott. Másodszor feküdt már a halálos ágyán, mint elhasznált, öreg ember; mögötte elmaradt az élet. Ott állott az angyal az ágya előtt; megszólalt a hang:

– No, most hát meg vagy elégedve?

– Most meg, – felel az öreg gentleman. – Had jöjjön a halál.

– No és birtál jól élni? – kérdi az angyal.

– Istenem, – felel az öregember, – hisz a tapasztalatom csak azokra a kitaposott utakra tanitott ki, amelyeken a földi utas ismeretlen országok felé halad. Bölcs voltam és mégis csak balgaság gyümölcseit arattam. A tudás igen gyakran visszatartott a javamtól. Régi hibáimat elkerültem, hogy ujakba essem, amiket nem ismertem. Aztán uj csapásokon régi tévutakra kerültem. Ha elkerülhettem a szomoruságot, az örömöt veszitettem el. Hol boldogságot szakitottam, kitéptem avval együtt a fájdalom virágát is. Hadd menjek hát most már, hadd tanuljak ujat.

Micsoda angyal is lehetett az, hogy ilyen ajándékot ád szegény embernek; még több bajt, szomoruságot osztogat. Lehet, hogy az itéletem nem elég tárgyilagos ilyen nem mindennapi körülményekkel szemben, de ugy vélem, ha én is abban az időben élek és angyal keresne föl engem is, ajándékot osztó; kiadni akaró, amit csak a lelkem kiván, mit becsvágyam álmodott valaha, vagy más ilyesmivel akar meglepni: én ugyan nagyon röviden elbánok vele.

– „Csak szedd fel a sátorfád és vidd innen az ajándékos bugyrodat, – mondanám, (lehet, hogy kemény visszautasitás, de hát igy éreztem volna) aztán állj tovább. Nem kell nekem semmi a te boltodból. Nem kell énnékem a természetfölötti segitséged ahoz, hogy bajba keveredjek. Ami bajra, bánatra szükségem van, megkapom én azt itten lent bőviben; nincs semmi értelme a látogatásodnak. Hordd el innen a kis játékaidat – nem tudom, hogy micsodásak, de eleget tudok már ahoz, hogy ne akarjak többet tudni, – eredj velük másik bolondhoz. Nem vagyok minden lében kanál. Semmi kifogásom valami ártatlan találóskérdés-játék ellen; ha énrám magamra is kerül aztán a sor. Hanem ha fizetni énnekem kell mindig s földi boldogságom a zálog; és pedig meghosszabbitott földi lét, – biz nem játszom én akkor. Lám, a Midás király esete; szépen kibabráltatok avval is; ugy tettetek, mintha nem értenétek őt; kicsavartátok szegény öreg fickó szavait, mintha ügyvédek lettetek volna Old Bailey-ban, kik tanun akarnak kifogni! Bizony Isten, szégyelem magam miattatok és meg is mondom a véleményemet; lejöttök ide, bolondot csináltok a balgaságaitokkal a sejtelemnélküli halandókból; mintha nem volna elég bajunk itten anélkül is. Ott van az a másik eset a szegény paraszt házaspárral, akiknek megigértétek, hogy teljesititek a három kivánságát; csuf csinyt tettetek azokkal is; egy kalács lett volna a vége és még azt se kapták meg. Ugy látszik, ti ezt elmésnek találtátok. Biz Isten kár, hogy nem találtok magatoknak odafönn egyebet, a mivel az időt agyonüthetnétek. Hát hordd el csak innét ezt a fajta mannát máshová; boldogits mást vele. Nekem meg vannak a magam tündérmeséi; elolvastam én az én mitológiámat; nekem nem kell a ti malasztotok. Nem is fogok élni soha vele. Ha malasztra lesz szükségem, megelégszem majd avval a rendes adaggal, amit idelenn szoktak osztogatni. Tudod, mit gondolok; olyan hamisitott márka; manna, mit semmi emberi teremtmény mannának nem nevezne, ha csak nem mondják neki, hogy az; olyan, ami nem hasonlit semmi mannához; senkise érzi annak, hisz a valóságban nem is manna. Csak olyan manna, amire más gondolja azt, hogy áldás, mi pedig nem azt tartjuk róla. Hát megvan ennek az áldásnak is a hátránya, de a tieteknél azért mégis csak jobb, mindenesetre hamarabb tul esünk az ilyenen. Nekem nem kell semmi áron a ti malasztotok, mannátok. Ha itthagyod valamelyiket, egyszerüen utánadvágom.“

Biztos vagyok benne, ilyenféle hangnemben válaszoltam volna annak az angyalnak: érzem, nekem jót tett volna. Már ki kell valakinek mondni a véleményét, mert amig ezek a tündérek, angyalok igy bolonditanak bennünket, senkinek egy nyugodt pillanata sincs. Alig mertük a gyerekeket kiereszteni az ajtón. Sohse tudta az ember, hogy micsoda rossz, mondvacsinált ügyes tréfával akarja kijátszani odaki valami ilyesféle tündér őket. Szegény gyerek nem tudja és azt hiszi, olyat kinálnak neki, amit érdemes elfogadni. Csak azon csodálkozom, hogy valamelyik ilyen angyalt nem hengergették már meg kátrányban és tollban.

Nem tudom, a Hamupipőke szerencséje is olyan kielégitő volt-e, mint a hogy velünk elhitetni akarták. A piszkos konyha, nyomoru kamra után micsoda gyönyörüség volt a palota – az első évben; tán az első kettőben. Hát a herceg! Milyen szerelmes, milyen gáláns, be gyöngéd – az első évben; tán az első kettőben. Hát aztán? Istenem, herceg volt; nagy udvartartás közepette nőtt fel; annak a légköre házias erények kifejlesztésére nem alkalmas; a nőcske pedig – Hamupipőke volt. Még maga a házasság is kicsit elhamarkodott. Istenem jó, szerető kis asszonyka; de talán mégiscsak tulságosan a perc befolyása alatt cselekedtünk, fenséges hercegem. Bájos, édes kicsi lába volt; a szivünkbe táncolta bele magát. Mint ragyogott, imbolygott azokban a kis tündér-papucsokban. Olyan volt azon az estén a gőgös udvari hölgyek között, mint liliom a tulipánok közt. Oly édes volt: olyan friss, olyan más, mint azok, kiket nagyon jól ismertünk. S ő is milyen boldognak tetszett, mikor remegő kis kezét a miénkbe tette. Micsoda lehetőségek azok mögött a lesütött szempillák mögött. Olyan szerelmes hangulatban voltunk mi magunk is azon az estén; muzsikát éreztünk a lábunkban: a szemünket betöltötte a fény. Hogy még jobban ingereljen, a kicsike olyan gyorsan és hirtelen tünik el, mint ahogy jött. Ki lehet? Honnan jön? Micsoda titok veszi körül? Drága álom csak; kisértő szellem, kit nem látunk soha többé; sose ragadhatjuk többé vágyó karjainkba? Örökké éhes maradjon a szivünk; csak emléke kisértsen? Dehogy! Hisz testet öltött alak ő; és asszony! Itt a drága kis papucsa; csókra teremtve. S olyan kicsi, hogy a férfi a mellénye alatt viselheti. Volt asszonynak valaha – de még tán tündérnek, angyalnak is – ilyen drága kis lába? Keresd át az egész királyságot; fel kell lelned! Az istenek meghallgatták az imádságukat; lám, itt maradt a kezünkben a rejtély kulcsa. „Még ha nem is egészen olyan lesz, mint a minőnek láttuk. Még ha nem is olyan rangbeli, hogy majd beleillik a királyi házunkba?“ Lord kancellár, vén mormogó, eredj a fenébe! Vak! Asszony, kinek ilyen papucsa van, lehet-e egyéb, mint legmagasabb rangbéli? Egyszerü hercegek vagyunk mi csak; még felettünk is annyira áll, mint amennyivel az ég csillagai fényesebbek, mint a te öreg szemeid. Hallottad a parancsot; keresd, kutasd át az egész országot; kelettől nyugatig, északtól délig. Meglásd, hogy felleled, mert rosszul jársz máskép. Még ha a disznópásztor lánya is, királynőnkké tesszük meg – ha elfogad bennünket és királyságunkat.

Istenem, nem volt valami bölcs üzlet; magától értetődik, bizony nem. Dehát fiatalok voltunk, és a hercegek is csak emberek. Szegény gyerek; hisz mit tehetett a neveléséről, vagyis inkább annak hiányáról. Szegényke, még csoda, hogy nem lett tudatlanabb, mint a milyen. Hisz hogy bántak vele? Mennyire elhanyagolták, hogy megdolgoztatták? Konyhában, szolgálók és csirkék közt töltött élet nem segiti elő a szellemi müvelődést. Ki tehet hát róla, ha a kicsike félénk és valamelyest korlátolt; mi bizony nem tehetünk róla, nagylelkü, jószivü hercegek. Meg olyan érzelmes kis nő. Hát a családja elég nehéz ügy, az igaz; hisz a papa nem épp a legrosszabb fajtából való, bár prózai kicsit, ha házi dolgokról van szó. Kicsit a flaskót is jobban szereti a kelleténél. A mama, meg az a két csuf, rossznevelésü lány; ezek igazán csak baj a kastélyban. De hát mit tehetünk? már a rokonaink; éreztetik is velünk kellőképp. Istenem, hisz tudtuk előre; rosszabbul is elsülhetett volna. És aztán az asszonyka legalább – hálistennek – nem féltékeny.

Eljön hát az este, mikor szegény kis Hamupipőke egyedül ül a szép kastély termében. Az udvarlók hazamentek szép kocsijukon. A lord kancellár már ajánlotta magát. Az aranybotos, meg a sok inas már lefeküdtek. Az udvarhölgyek „Jó éjt“ mondottak és eltüntek az ajtaik mögött; nevetgéltek, suttogtak egymás között. Tizenkettőt üt az óra; aztán egyet, kettőt; még mindig nem hallatszanak a lépcsőn ismerős léptek. Valamikor mindjárt azután hangzottak, hogy az udvarhölgyek „jóéjt“ mondtak; akkor azok se nevetgéltek, suttogtak még ilyen csunyán.

Végre nyilik az ajtó és megjelenik a herceg; nem örül tulságosan annak, hogy még ébren találja Hamupipőkét. – „Ejnye; ugy sajnálom, hogy elkéstem, angyalom; – államügyek tartottak vissza. A külügy nagyon bonyolult, kedvesem. Ebben a percben hagytam ott a tanácstermet.“

S szegény kis Hamupipőke, mig a herceg alszik, kisirja szegény, szomoru kis szivét a gyönyörü, királyi vánkoson. Királyi csipke veszi körül és a királyi ház nevének kezdőbetüi a párnákon. „Ugyan minek is vett feleségül? Sokkal boldogabb maradtam volna a konyhában. Sokszor féltem ugyan, de hisz mindig ott volt a kedves, derék öreg macska; néha meg, ha anya és a lányok nem voltak odahaza, apám sokszor felkuszott a konyhalépcsőn és bevitt a szobába; olyan jól mulattunk olyankor; csupa hurkát ettünk vacsorára. Szegény öreg apus; alig is látom mostanság. Meg aztán ha elkészültem a munkámmal, milyen kedves volt, ott ülni a tüz előtt; álmodhattam azokról a nagyszerü dolgokról, mik majd egyszer történnek velem. Minden álmomban hercegnővé lettem; palotában laktam mindig; hanem egész más volt, nem ilyen. Ó, mint utálom ezt a nyomorult palotát, hol valamennyien rajtam vigyorognak; tudom, hogy vigyorognak, akárhogy hajlonganak is; akármilyen udvariasnak is tettetik magukat. Én nem vagyok olyan okos, helyes, mint ők. Utálom ezeket a szemtelenpofáju asszonyokat, kik mindig körülöttem vannak. Az a legrosszabb egy ilyen palotában; akárki bejöhet és vigyoroghat. Ó, utálok mindent és mindenkit. Kedves jó nagymama; gyere értem; vigyél el innen. Vigyél vissza az én jó régi konyhámba. Add vissza régi, elnyütt ruhám. Hadd táncoljak megint a piszkavassal; hadd legyek boldog megint; hadd álmodjak.“

Szegény kis Hamupipőke; talán jobb, ha a nagyanya kevésbbé igyekszik a javadra; valami derék földbirtokoshoz mentél volna feleségül. Az sohse látta volna, hogy nem vagy pompás, ragyogó; szeretett volna, csak azért, mert kedves vagy, meg csinos. Királyságod csak majorság lett volna. Ott a házi kötelességeket, miket olyan nehezen tanultál meg, legalább jól felhasználhatod. Ragyogtál volna ahelyett, hogy elhomályositsanak; apus esténként ellátogatott volna hozzátok, hogy elszivja a pipáját s szabaduljon a házi ügyes-bajos dolgától; igazi királyné vagy akkor.

Csakhogy, édesem, tudod, akkor se lettél volna elégedett. No igen-igen, a mostani tapasztalatoddal! Most már tudod, hogy királynéknak, szegény kis szolgálóknak egyaránt megvannak a maguk bajai; de e tapasztalat nélkül? A tükörbe pillantottál volna, ha egyedül vagy; csinos kezeid, lábaid szemlélted volna. Csinos arcod rögtön árnyék vonja be. „Hát igen;“ mondogattad volna magadnak, „John aranyos ember; derék fiu és én igazán nagyon szeretem. Persze, persze. Csakhogy“ – s régi álmok elevenednének meg, melyeket ott álmodtál, az alacsony boltozatu konyhában, a pislákoló tüz előtt; – elégedetlen lennél, a milyen elégedetlen most vagy, csak épp másfélekép. Biz az lennél, Hamupipőke, bár határozottan rázod aranyfürtös fejed. Meg is mondom néked, mért. Mert asszony vagy, azért s valamennyiünk közös sorsa, – asszonyé, emberé, – hogy mindig azt akarjuk, az kell, a mi nincs, ha pedig megvan, rájövünk, hogy nem ez az, a mi kellett volna. Ez az élet törvénye, kedvesem. Hát azt véled, amikor ott feküdtél a konyhában a földön és könnyeid a hamuba folytak, hogy te vagy az egyedüli asszony, kinek a könnyei a földet áztatják abban a percben? Édes hercegnőm, ha látatlanul csuszhatnál keresztül a városon és betekintenél az elfüggönyözött ablakon, rájönnél, hogy az egész nagy világ se egyéb, mint siró gyerekekkel teli, nagy gyerekszoba s senki, aki megvigasztalja őket. Eltörött a baba; ha megnyomjuk, nem gagyogja már édesen a kérdésünkre: – Szeretlek; csókolj meg; – néma a dob, a dobverő; nincs már fülsiketitő lárma a gyerektanyán. A teáscsésze-skatulyára keményen ráléptünk; nincs több vig uzsona a háromlábu teásasztalka mellett. Nem fujja már a nagy trombita azt a nótát, a mit ugy szerettünk hallani; a gyerek-ágyu felpukkant és megégette az ujjunkat. Sohse busulj, kicsi ember, kicsi asszony; majd holnap megpróbáljuk összeragasztani.

S aztán meg látod, édes Hamupipőke, gyönyörü palotában lakol mégis; van ékszered, gyönyörü ruháid, meg – No csak hadd; ne haragudj én rám. Hát nem álmodtál ezekről a dolgokról csakugy, mint a szerelemről? No lásd; hát legyél becsületes. Hisz mindig hercegről volt szó, nem igaz? Vagy hát legalább is kitünő partieról; csinos, elegáns fiuról, ki olyan előkelően hajlodozott feléd a vöröslő parázsról. Sohse volt az a nemes ifju kereskedelmi utazó, sohse müvelt hivatalnok, ki három fontot keresett hetenkint. – Pedig hát vannak egész bájos kereskedelmi utazók, nem igaz? Vannak igen kellemes hivatalnokok, nagyon szerény jövedelmekkel. Értelmes embernek, asszonynak, kik egyebet az egymás szerelménél nem akarnak, teljesen elegendők. Ugyan miért is volt mégis mindig csak herceg, Hamupipőke? A palotának, libériás szolgáknak, ékszernek és pompás öltönynek semmi része se volt az álomban?

Csak emberi voltál, Hamupipőke, ez az egész. A szokott padlás-szobácskában didergő müvész, amint Hirről álmodik! Azt hiszed, nem ugy véli, hogy eljön a Hir szerelmes karjaiba, ahogyan Jupiter jött Danaehez? Hát azt hiszed, ő nem álmodik jó ebédekről és vastag szivarokról, szőrmegallérról és brilliánstüről? S mindezeket megvásárolhatja, ha csak szerelmes karjai nem hiába epedik a Hir látogatását?

Valamelyik kép nagyon divatos mostanság. Sok kirakat-ablakban láthatod a városban, Hamupipőke. A cime: „A szerelem álma“, szép fiatal lánykát ábrázol; kicsit rendetlen ágyban alszik. Az alvó szempontjából azt reméli a néző, mivel némileg fedetlen, hogy az éjjel igen meleg és hogy nincs a szobában légvonat. Az égből hatalmas napsugár-létra vezet a szoba közepére; ezen a létrán egymás hegyin-hátán szép kövér kis Cupido-k, angyalkák; valamennyinél valamely szerelmi zálog. A kis koboldok ketteje ékszeres tarsoly tartalmát üriti a padlóra. Másik négy óvatosan gyönyörü ruhát emel (konfekciósmunka; igy hivják, azt hiszem) kicsit kivágott, de az uszály pótolja, a mi egyebütt hiányzik. Mások kalapos-skatulyákat cepelnek, mikből divatos, igéző kalapkák kandikálnak ki. Egyesek – alighanem áruházakat jelképeznek – egész selymeket huznak maguk után. A cipészek Cupidói se hiányzanak; bájos cipellőket lóbálnak. Vannak harisnyák, harisnyakötők; még kevésbbé megnevezhető árukról se feledkeztek meg. Tükrök; tizenkétgombos keztyük, illatszeres üvegcsék és zsebkendők; hajtük és gyönyörüszép napernyők; a Szerelem istene teletöltötte velük küldöncei karjait. Praktikus, modern Szerelem-istene; halad az időkkel. Érzi az ember, mennyire más ez a modern Szerelem temploma; maga a szerelem istene ugyan járatos lehet a bevásárlásokban; Venus, az anyja, a kosztüm-osztályon gyakorol alighanem felügyeletet. Olympiai Whiteley ez a modern Eroos; nem felejt el semmit; im ott látom a kép hátterén valamelyik kis Cupido-t, a mint zsinóron kövér szivet rángat.

Birnál jótanácsot adni, Hamupipőke, annak az alvó gyermeknek? Azt mondanád: – Ébredj csak az ilyenféle álomból. Egész zálogház összes kincsei se tesznek boldoggá. Álmodj szerelemről, ha ugy tetszik; az szép, bölcs álom: még ha örökké álom marad is. Ezek a gyöngyök, divatkelmék – hát te, annyi évszázad örökösnője, – még mindig olyan gyengeszivü vagy, mint valami szegény kis vad leány? Alig lennél több, mint az őskori majom? Aranyad eladod az első alkusznak, ki ilyen áruval kecsegtet? Tán azt hiszed, Burlington Arcade a menyország kapuja?

Az ám; én, könyvek irója, beszélhetnék igy magam is a fiatal gyerkőcnek, ki megunta a magas széket a hivatalban; irodalmi karriérről álmodik; hirhez, vagyonhoz vezetőről. „Azt hiszed, gyerek, hogy azon az uton hamarabb eléred a boldogságot, mint a másikon? Azt hiszed, hetilapokban leadott párbeszédeiddel nagyon meg leszel elégedve, ha az első tucaton tuladtál!? Ugy véled, az áradozó nőszemélynek, aki elolvasta valamennyi könyved és nem érti, hogy lehet ilyen okos valaki, valamin nagyon örülni fogsz a tizedik találkozás után? Azt hiszed, az ujság mindig teli lesz géniuszod bámulatával? Oldalakat ir megvesztegető külső megjelenésedről „Kiválóságaink“ rovat alatt? Nem emlékszel a kedvezőtlen birálatokra? kesernyés mondatokra? Örökös félelemre! nehogy centiméternyire is eltérj a lanyha pocsolyától, a mit „közizlés“-nek hivnak. Mihez egész életedben ragaszkodnod kell? Ragaszkodnod biz éppugy, mint minden bünösnek unalmas taposómalmához? Hát azt hiszed, ott nem küzködsz majd egyéb reménnyel, vággyal, csak hogy ki ne dőlj? Inkább alkoss otthont, gyerek, az asszonynak, aki szeret; gyüjts egy-két barátot magad köré; dolgozz, gondolkozz; alkoss; boldog lész akkor. Kerüld el a vásárt, a melyiket jobb hijján „Müvészet világá“-nak hivnak. Hadd küzdjön annak minden bohóca, tekergője egymással a tömeg rivalgásáért, garasáért. Ne törődj zajával, ágyuival, olcsó láng az. Jer velem; a nyári éjjel ott illatozik a domb másik oldalán; csönddel, csillaggal teli.“

Te, Hamupipőke, meg én, gyakorlott népség vagyunk; jótanácsokat tudunk adni; de mit gondolsz, meghallgatnak?

Azt mondanák:

– Ó; az én hercegem nem olyan ám, mint a tiéd. Az bizony szeretne engem örökké; különben is rendkivül alkalmas vagyok arra, hogy palotában éljek. Van hozzá képességem; ösztönöm. Egész biztos, hogy hercegnőnek születtem. Köszönöm jóakaratu tanácsod, Hamupipőke; hanem tudod, mi kettőnk közt némely különbség van ám.

Ilyen választ kapnál, Hamupipőke; Én hozzám meg igy szólna fiatal barátom: – Igaz; hisz megértem én az ön ellenszenvét az irodalmi pályával szemben az önét megértem; csakhogy, lám, nem egészen egyforma a két eset. Én tudniillik nem találnék annyi nehézséget, ha fenn akarnám tartani a poziciómat. Én ugyan nem félnék attól, hogy elolvassam, a mit a kritika énrólam tart. Hát persze; mig felfelé igyekszik az ember, addig rengeteg nehézséggel találkozik; de odafönn a tetőfokon van hely elég. Hát köszönöm a jótanácsot; Isten vele.

Meg aztán, édes Hamupipőkém, nem is éreznők át olyan teljes mértékben magunk se a jótanácsunk helyes voltát. Ismerjük már pályánk valamennyi giz-gazát; hiányzana az, akármennyire ismerjük is hiu természetét. Ismered a palotát, Hamupipőke, a kis aranykoronával együtt; én meg ismerem jól a kikiáltó-sipkámat; ismerem a nevetést, a mi onnan felel a nagy tömegből, ha a csöngettyümet rázom. Kell nekünk mindez. Ez az egész, mit ég, föld adhat. Vigasztalja a szivet, lelket, és hát büszkék is vagyunk, sokat akarunk; nem hagyjuk magunkat elküldeni üres kézzel. Adjatok csak meg mindent; majd elégedettek leszünk. Mert látod, Hamupipőke, neked mégis meg voltak a szép napjaid. Van némely szegény kutya, kinek nem voltak még soha ilyenek se. Ne bosszankodj. Legalább ismerted a boldogságot. Paradicsom volt a palota addig a néhány hónapig; téged fontak át a herceg karjai; ajkai a te ajkadon; ezt el nem vehetik tőled az istenek se.

Nem tarthat örökké a kalács, ha olyan mohón esünk neki. Eljön a nap, mikor – éhesen – az utolsó morzsát is felcsipkedjük. Ott ülünk az üres asztalra meredve; nincs már ünnep Hamupipőke; csak a bőjtöléstől való félelem.

Naiv mese; szegényes kis vallomás, mit az emberiség saját magának tesz, mikor utvezető erkölcsül feltalálja Hamupipőke meséjét: – Légy csak jó, kislány. Légy türelmes, bármilyen rossz a sorsod. Légy kedves, szives, ugy viseld kemény kereszted, – majd eljön a nap; feleségül vesz a herceg és lesz kocsid, paripád. Légy derék, erős kisfiu. Dolgozz, ahogy csak birsz és várj türelemmel; Isten segitségével gazdag leszel majd nagyon; visszatérsz London városába; aztán feleségül veszed a gazdád leányát.

Ha akarnánk, kedves olvasóm, te, meg én, a valóságnak jobban megfelelő leckére tanithatnánk a gyerekeket. Tudjuk, de mennyire tudjuk, hogy valamennyi erények utja se vezet gazdasághoz; sőt inkább ellenkezőleg; másképp hogy magyarázhatók meg csekély jövedelmeink? De mit gondolsz; helyes dolog volna-e, ha ugy egyszerüen megmondanók nekik az igazat? Hogy a becsületesség a legdrágább luxus, amiben csak ember pompázhat, – hogy az erény, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, rendesen külvárosi szomoru, kicsi házhoz vezet. Az is lehet, hogy nagyon bölcs a világ; hogy igy van jól berendezve.

Ismerek egy igen intelligens, egészen fiatal hölgyet. Tud irni, olvasni; mindenben igen ügyes; de különösen jól vitatkozik. Olybá veszem, mint az általános, közepes emberiséget a Sors-sal szemben; az alábbi beszélgetést hallgattam ki a multkor közte és egy idősebb nő közt, a ki elég kedves, hogy őt néha a világ bölcsességeire kioktassa:

– Máma reggel jó voltam; nem igaz, dada?

– Elég jó voltál; – nem voltál rossz hozzád képest.

– Hát mit gondolsz; elvisz a papa máma este a cirkuszba?

– Elvisz, ha jó maradsz. Ha délután nem leszel rossz.

Szünet.

– Hétfőn jó voltam; emlékszel rá, dada.

– Hétfőn elég jó voltál.

– Azt mondtad, dada, hogy nagyon jó voltam.

– No, jó; hát nem voltál rossz.

– És ugy volt, hogy elmegyek a Báb-szinházba és mégse vittek el.

– No, igen; mert a nénéd véletlenül épp akkor jött föl; aztán a papád nem birt ülőhelyet szerezni. Szegény nénike; egyáltalán nem ment volna szinházba, ha csak akkor nem.

– Ó, szegény, nem mehetett volna?

– Nem bizony.

Ujabb szünet.

– Gondolod, ma is feljön hirtelen?

– Ó dehogy; nem hinném, hogy feljönne, minek jönne fel?

– Én is azt hiszem, hogy nem jön. Tudod ugy szeretnék máma este a szinházba menni. Mert látod, dada, ha ma se mennék, elmenne már tőle a kedvem egészen.

Hát talán bölcs dolog a világtól, hogy szinházat igér nekünk. Hiszünk is benne eleinte. Csakhogy később, attól félek, valamennyiünknek elmegy a kedve.