Jó emlékezőtehetségem van – és messzire nyulik vissza. Kedves olvasóm te, ki az élet kapaszkodóján odáig jutottál, hogy gondtalan ifjuság „középkoru“-nak keresztel, olyan messzire persze nem követhetsz, hogy emlékezz egy bizonyos időszaki folyóiratra, mi „Az amatőr“ néven látott napvilágot. Nemes cél felé törekedett. A függetlenség gyönyörü eszméjét kisérlette meg az emberek fejébe verni; a „segits magadon“ szép elvét vallotta. Valamelyik fejezet azt magyarázta, hogy készithet az ember virágos-vázát ausztráliai husos-fazékból; másik, hogy alkothat vaj-tubusokból zongoraszéket; harmadik kitanitott, hogyan használhatod fel a régi kalapskatulyákat zsalugáternek; vagyishát az volt a dolog lényege, hogy mindig olyanokból csinálsz valamit, a mi nem arra készült. A mi a lehetőség szerint a legkevésbbé felel meg a célnak.

Jól emlékszem, két teljes oldal annak volt szentelve, miszerint kedvet és erőt öntsön az emberekbe, hogy esernyőállványokat készitsenek régi gázcsövekből. Esernyők és kalapok elhelyezésére kevésbbé alkalmas dolgot a gázcsöveknél én elképzelni nem tudok; ha mégis akadna, biztos vagyok benne, eszébe jut a szerzőnek is és fölajánlja.

Képkeretet alkothatsz sörösüveg-dugókból. Elteszed a dugókat, képet majd találsz valahol – kész a mü. Hány sört kell általában efogyasztani ahhoz, hogy képkeret vállalkozás milyen hatással van a képkeretező testi, lelki és erkölcsi jóvoltára: avval nem törődött az Amatőr. Kiszámitottam, hogy közepes nagyságu képhez majdnem elegendő tizenhat tucat söröspalack. Hogy érdekel-e valakit még a képkeretezés, miután megivott tizenhat tucat sört; nem tudom; hogy nagyon büszke lenne aztán a képre; kérdés. Csakhogy nem ez volt a fontos.

Egyik ismerősöm, fiatal gentleman – testvérem kertészének a fia; mondaná Ollendorff apánk, – annyira vitte, hogy elegendő dugót gyüjtött nagyatyjának bekeretezésére; hanem az eredmény nem volt felbátoritó. Magának a kertésznek a felesége nem látszott elragadtatottnak.

– Mi a csoda az a sok dugó apa körül? – kérdi.

– Nem látod, – hangzik némileg sértődötten a válasz; – az a keret.

– Ó, hát mért dugók?

– A könyv azt mondta: dugók.

Az idős hölgyre nem volt hatása a magyarázatnak.

– Most valahogy sehogyse hasonlit apához; – sóhajt.

Elsőszülöttje ingerült:

– Hát akkor mihez hasonlit?

– Nem tom’. Az egész olyan most már, mintha tiszta dugó lenne.

Az idős hölgy álláspontja megfelelt a valóságnak. A müvészet némely ágai a képkeretezés ilyen módja felé hajlanak. Magam is láttam egyszer egy gyászjelentést, mit hasonló diszitmény ékitett; általánosságban a keret uralkodott annak rovására, a mit bekeretezett. Képkeretezők szerényebbje, becsületesebbje maga is beismerte volna a dolgot.

– Bizony igen csunya, ha ugy ránéz az ember, – mondta egyik, a mint a szoba közepéről méregettük. De hát legalább maga csinálta az ember.

Ugy vettem észre, hogy ez a megállapitás igen helyes; a dugókereteken kivül a világon sok minden egyébbel is kibékit bennünket az, hogy legalább magunk csináltuk.

Másik ifju barátom – ugy vettem észre, az ifjuság leginkább az a réteg, mely kedveli az amatőr jótanácsait, ugy vélem, ha az ember öregszik, kevésbbé merész, kevésbbé vállalkozó, hintaszéket csinált e könyv utmutatásai szerint söröshordóból. Minden gyakorlati szempontok szerint rossz hintaszék volt ez a hintaszék. Tulságos erőset ivelt, ugyanabban az időben tulságos sokfelé ivelt. Azt tartom, ha valaki hintaszékben ül, nem akar folytonosan hintázni. Eljön az idő, mikor azt gondolja: – No most már eleget hintáztam; most kicsit majd csöndben ülök, mert másképp baj lesz. – Ez itten a makacs hintaszékek közé tartozott; az emberiség veszedelme az ilyesmi; teher sajátmagának. Az volt a hite, hogy azért csinálták, hogy hintázzon; ha nem hintáz, időt fecsérel. Ha egyszer elkezdte, meg nem birta akadályozni az égvilágon semmi; soha senki arra nem indithatta volna, hogy a saját gazdája feje fölé kerüljön. Az volt az egyetlen, ami aztán kijózanitotta.

Látogatást tettem tehát az ifju barátomnál, az üres nappaliba vezettek. Hivogatólag integet felém a hintaszék. Hogy tudhattam volna én, hogy „amatőr“ hintaszék. Fiatal voltam én akkor; hit élt bennem az emberi természet nagyságáról s ugy képzeltem, hogy ha tudás, tapasztalat nélkül az ember valamibe a világon belefog, olyan bolond még sincs, hogy hintaszékkel kisérletezzen.

Könnyedén, gondtalanul vetettem magam tehát belé. Rögtön észre kellett hogy vegyem a mennyezetet. Ösztönszerü mozdulatot tettem előre. Eltünt az ablak és vele együtt a puskalövésnyire fekvő erdős dombhát. A szőnyeg került a szemem elé s saját cipőimet láttam, a mint eltünnek mögöttem körülbelül kétszáz mértföldnyi óránkénti sebességgel. Heves mozdulattal igyekeztem elérni őket. Ugyhiszem, tuloztam. Mert most teljes egészében láttam a szobát – négy falát, mennyezetét és padozatát. Látomásszerü volt. A falusi zongorát lábbal felfelé szemlélhettem, s megint észrevettem, mint röppennek mögém a cipőim; ezuttal a fejem fölött, fölfelé került talppal. Másik pillanatban elvesztettem a cipőim és a szőnyeget suroltam épp akkor, mikor az is a fejem fölé igyekezett. Ugyanabban a percben valaki hevesen a hátamra ütött. Ép eszem, mire visszanyertem, arra intett, hogy ez is a hintaszék lehetett. Rövid vizsgálódás ezt a feltevést valóságon alapulónak igazolta. Mert egyedül voltam még mindig s – pár perccel később – képes arra, hogy a ház asszonyát nyugalommal és méltósággal üdvözölhessem. A hintaszéket nem emlitettem. A valóság az volt, hogy óhajtottam, bár mielőtt elmegyek, ülne bele és próbálná ki másik vendég. Akarattal a legkedvezőbb, leghivogatóbb helyzetbe állitottam. Hanem ámbár képes voltam arra, hogy hallgassak, arra már képtelennek találtam magam, hogy háziasszonyommal együtt a remekmü csodálatát zengjem. Felhivta rá a figyelmem. Tapasztalataim tulságosan elkeseritettek.

– Ezt maga csinálta ám a Willie! – igy a büszke anya. No; mit szól hozzá?

– Igen szép.

– Öreg sörös hordókból csinálta! – folytatja. Ugy látszik, erre egyenesen büszke volt.

Bár elnyomni igyekeztem, kikérezkedett belőlem a szemrehányás:

– Azokból? – mondom. – Biz Isten okosabbat is csinálhatott volna belőlük.

– Hm; hogyan?

– No igen; sok mindenféle mást is csinálhatott volna velük. Például ujra sörrel töltethetette volna meg őket.

Megleptve nézett rám a vendéglátó hölgy. Ugy éreztem, magyarázattal tartozom neki.

– Mert lássa, – igyekeztem; – ez a szék nincs egész jól csinálva. A görbék nagyon rövidek; tulságosan meg vannak hajlitva; talán kegyed is látja, egyik magasabban fekszik a másiknál és az átmérője keskenyebb; a hátrész nincs szögben. Ha elfoglalják; a középsuly nem esik…

A hölgy közbevág:

– Kegyed ült már rajta; – mondá egyszerüen.

– De nem soká; – biztositottam.

Megváltozott a modora. Engesztelőbb lett.

– Ugy sajnálom, – mondja. – Mert egészen csinos.

– Az, – helyeseltem; – s épp itt nyilatkozik meg kedves fiának ügyessége. A szék megjelenésben elhárit magáról minden gyanut. Okos módon fel lehetne használni igazán humánus célra. Vannak minekünk közös ismerőseink; – neveket nem emlitek, hisz tudja, kiket gondolok, büszke, öntelt, nagyszerü személyiségek, kiken sokat javitana ez a szék. Ha én Willie vagyok, valami müvészies drapériával elrejtem a mechanizmust; rendkivül csábitó vánkoskákat helyeznék a szerszámra és felhasználnám arra, hogy szerénységet, méltóságot tanitsak az embereknek. Mert arról meg vagyok győződve, hogy nincs emberi lény, ki arról a székről felállva, éppolyan fontosnak érzi magát, mint a mikor belement. Lám a kedves fiam automatikus készüléket alkotott az emberi nagyság futólagos voltának kifejezésére. Mint erkölcsileg hatékony erő, ez a szék álruhába öltöztetett áldás lenne.

Háziasszonyom halvány mosolyra fakadt; félek inkább udvariasságból, semmint lelki gyönyörüségből.

Kicsit szigoruan itél; – mondja. – Ha meggondolja, hogy a gyerek ezelőtt a világon semmiféle hasonló dolgot nem végzett, hogy nincs semmi tudása és tapasztalata ilyesmihez, akkor igazán nem olyan rossz.

Erről az oldaláról szemlélve a dolgot, arra kényszerültem, hogy megadjam magam. Nem akartam föltárni előtte, hogy mielőtt nehéz feladatba kezd, jobb volna, ha a fiatalember tudását bővitené és tapasztalatot gyüjtene; – ez népszerütlen elmélet.

A legfőbb propagandája volt az Amatőrnek: házberendezések tojásos ládákból. Mért tojásos ládákból, azt soha meg nem értettem; de az Amatőr szerint azok a háztartás alapvető elemei. Csak elég tojásládával rendelkezzék, nincs az a fiatal házaspár, akinek gondja kell hogy legyen a berendezésére. Három tojásládából iróasztal; a negyediken rajta ülsz; a könyveid tojás-ládákban körülötted; – kész a dolgozószobád.

Ebédlő: két ládából asztal; négy láda és egy tükör darab: pohárszék; hat láda meg egy-két méter virágos kelme ügyesen összeeszkábálva a derüs pihenő sarkocska. Hogy valamiféle sarok, az kétségtelen. Mert sarkokon ülsz, sarkokba akadsz bele; akármerre fordulsz, mindenütt sarok. A „pihenő“-t tagadom. Elismerem, hogy a tojásládák hasznosak lehetnek; ha tetszik, azt is elismerem, hogy mutatósak; de hogy „derüs“-ek; nem, nem derüsek. Évekkel ezelőtt, mikor fiatalabb volt még a világ, meg mi is, egyetlen vagyonunk, mindenünk a Jövő volt. Akkor olyan háztartásokat, otthonokat alapitottunk, a milyeneket kevesebb reménnyel élő népek több, min egyszerünek jelentettek volna ki. Ott volt helye a tojásosládának, vagy hasonló iskoláju butorzatnak.

Szombattól hétfőig akkor vendég voltam, – tojásosládába akasztottam a ruháimat. Tojásosládán ültem egy másik láda előtt, a min a tea-ebéd állott. Szerettem tojásosládán… Istenem! ha csak percre ugy érezném a vérem zugását, mint akkor, ott a tojásosládán, megelégednék avval is, ha tojásosládákon ülhetnék mindaddig, mig eljön az Idő s elhantolnak a tojásosládába; láda a sirkövem is; tojásosláda. – Sok szép estét töltöttem tojásosládán; ágyba szálltam és tojásosláda volt az ágy. Megvan neki a maga jó oldala – nem tréfából mondom – de hogy „derüs pihenő helyecske“ volna, nohát erről nem lehet szó.

De kedvesen együgyüek voltak azok az otthoncsinált szobák. Régi árnyak mögül előlibennek; itt állnak a szemem előtt. Látom a csomós, sarkos, kemény diványt; olyan karosszékeket, miket a nagy Inkvizitor szerkeszthetett; pompás nappal-szék, éjjel-ágy, mi nappal nem volt szék, éjjel nem ágy. Pár kék tányér; a Wardour street vásárjain szereztük; pohárszék, mibe mindig beleütődtünk, selyemkeretü tükör; olcsó nyomatok fölött két japán legyező; pávatollal himzett zongoratakaró, az Annie testvérnénje készitette; asztalteritő; Jenny rokon remeke. Ott álmodoztunk a tojásosládákon – fiatal, müvészi izlésü urak és hölgyek – az olcsó ebédről, mit Chippendale-ben fogunk elkölteni; hanem a kávénkat tizennegyedik Lajos korabeli kávétermekben szürcsöltük s boldogok voltunk. Páran megtollasodtunk azóta, – Mr. Bumps szokta magát igy kifejezni. Ha ellátogatok hozzájuk, észre kell hogy vegyem, miszerint igazi Chippendále-székeken ülnek Sheraton-asztalok előtt és Adams-kályha melegiti őket; de jó Isten! hová lettek az álmok; hová a lelkesedés, a mi ugy lengte át a másodikemeleti odukat, mint a friss márciusi fuvallat? Tán ottmaradtak a virágos kelmével behuzott tojásosládákban, a kétkrajcáros legyezőkön. A sors olyan nyulóskezü. Ha ád, mindig el is vesz. Pár shillinget dobott nekünk, meg sok-sok reménységet. Most fontokkal fizet, de fizet aggodalmakkal, bajokkal is. Mért nem tudtuk, milyen boldogok voltunk, a tojásosláda trónjainkon?

Ugy ám Dick; te jól felküzdötted magad. Ujságot szerkesztesz. Telekürtölöd a világot mindavval, a mivel Sir Joseph Goldburg, a tulajdonos parancsára tele kell kürtölnöd. Olyan leckéket adsz föl az embereknek, miket Sir Goldburg parancsára kell megtanulniok. Azt mondják, jövő évben bárói rangot kap. Meg vagyok róla győződve, hogy megérdemelte. Lesz ott holmi kisnemesség a te számodra is, Dick.

Tom, te is célhoz értél. Abbahagytad az allegóriákat. Kérlek, melyik gazdag müvészbarát szereti, ha a saját falai emlékeztetik rá szüntelen, hogy Midás királynak szamárfülei voltak? Hogy Lázár a kapu előtt ült időtlen-időkig? Most arcképeket festesz s mindenki azt mondja, a jövő embere vagy. Az „Impresszió“ például mesés volt; az öreg Lady Jezebel olyan gyönyörü szép rajta; megszólalásig hü. Biz Isten, szép és mégis olyan jó. Bámulatraméltó a müvészeted.

Mégis, Dick, – Tom; öreg cimborák; ezer siker között nem ér-e utól olyan perc, mikor elő szeretnétek halászni a régi tojásosládákat a multból? Nem szeretnétek kibutorozni Camden Town-i régi tanyát ládával, hogy ott találjátok a fiatalságot: szerelmeinket, hitünket?

A multkor valamelyik nap egy incidens elevenitette fel bennem mindezeket a régi dolgokat. Először látogattam meg valakit; – egy müvész ismerősömet. Arra kért, keressem fel őt kis otthonában. Öreg édesapjával él. Rendkivül csodálkozásomra – azt hittem, ez az őrület rég kihalt már – a lakás félig ládákból volt felépitve. Ugynevezett „kisztni“-k; dobozok, tojásosládák. Ez a barátom megkeres husz fontot hetenkint; az öreg papa „rigolyá“-ja – igy fejezte ki magát, – hogy ezeket a rémeket gyártja. Olyan büszke rájuk, mintha diszbutor gyüjtemény volna a South-Kensington muzeumból.

Az ebédlőbe vezetett, hogy a legujabb remeket megmutassa. Uj könyvespolc. A szoba különben csinosan van berendezve; el nem képzelhető semmi az égvilágon, a mi jobban eltorzitaná, mint e remekmü. Fölösleges dolog megmagyarázni, miszerint e csoda tojásosládából alkotódott. Egy szempillantás alatt láthatta mindenki, hogy csakis és kizárólag abból lehet. Nevezetesen pedig csunyán összetákolt tojásosládákból, a miket a ládagyárnak nem szabadott volna utraengedni; szégyenfoltjai a tojásládaiparnak.

Aztán felmentünk a hálószobába. Ugy nyitotta fel az ajtaját, mint olyan ember, ki drágakövek ritka és értékes muzeumát akarja elibénktárni.

– Az öreg – mondja, – alkotott ebben a szobában mindent, de mindent, a mit lát. Beléptünk. Először a ruhaszekrényre hivta fe a figyelmem. „Majd én támogatom addig, a mig az ajtót kinyitja: ugy hiszem, kicsit egyenetlen a padló; inog, ha nem vigyáz.“ Vigyáztam, hanem ingott mégis. Addig tologattuk, simogattuk, hogy kinyilott aztán minden nagyobb szerencsétlenség nélkül. Csodálkoztam, hogy milyen gyér a ruhaszekrény tartalma. Ugy ismertem a barátom, mint a ki jól öltözködik.

– Tudja, – magyarázta, – nem igen rakhatok többet belé, csak a legszükségesebbet. Nagy darab fiu vagyok. Ha véletlenül sietek, rám döntöm az egészet. Valószinünek is látszott.

Kérdeztem, hol tartja a többi ruháját, hol öltözködik.

– Hát rendesen a fürdőszobában, – felel szerényen. – Ott tartom a legtöbb dolgomat. Persze az öreg nem tudja.

Fiókosszekrényt mutat. Egyik fiók nyitva áll.

– Eztet mindig nyitva kell hagyni, – magyarázza, – mert amire épp szükségem van, azt ebbe rakom. Nem igen nyilnak, csukódnak könnyen ezek a fiókok, vagyishát inkább elég jól zárulnak, hanem akkor megint nem nyilnak ki. Az időtől függ, ugyhiszem. Nyáron nyilnak-csukódnak egész jól; merem állitani. Reménykedő természete van a barátomnak.

Hanem a szoba büszkesége a mosdó.

– Hát erről mit tart? – kiált lelkesedve. – Igazi márvány teteje van!

Tovább nem ujjonghatott. Izgalmában rátette egyik kezét az alkalmatosságra; ennek a mozdulatnak természetes következménye lett, hogy a lap lecsuszott. Inkább véletlenül, mint akarattal, a korsót még fel birtam fogni. Felfogtam a benne levő vizet is. A mosdótál a lapjára zuhant és nem is esett nagy kár, csak bennem, meg a szappantartóban.

Nem birt szivemben csodálat kelni eme mosdó láttán, kicsit nedvesnek éreztem magam.

– De hát mit csinál, ha mosdani akar? – kérdem, minekután ketten összeállitottuk megint az egészet.

Olyan lett, mint összeesküvő, ki mély titkot készül elárulni, körül tekintett a szobában, mint a kit tetten értek; aztán, lábujjhegyre állva, az ágy mögött pohárszéket nyitott fel. Abban kicsiny mosdótál állott, mellette kicsi kanna.

– Ne szóljon az öregnek, – mondja. – Ezeket itt tartom a pohárszékben; aztán ugy mosakszom a földön.

Ez volt a legnagyobb, mit a tojásosládáknak valaha is köszönhettem. A csaló fiu, a mint titokban a padlón mosakodik az ágy mögött; remeg minden lépésnél; hisz jöhet az „öreg.“

Kiváncsi az ember, vajjon a Tizparancsolat olyan mindenható-e, mint ahogy mi jó népek hisszük. Talán a tizenegyedik többetér az egésznél: „Szeressétek egymást!“ És pedig közönséges, mindennapi, emberi, praktikus szeretettel. A többi tizet el lehetne helyezni ennek az egynek valamelyik sarkában. Az ember anarkista-érzelmü pillanataiban egyetért Louis Stevensonnal: Hogyha szeretetreméltó és jókedvü vagy, elég hit, vallás, az is ebben a hétköznapi világban. Annyira igyekszünk azon, hogy ne öljünk, ne lopjunk, meg ne kivánjuk a felebarátunk feleségét, hogy még arra sincs időnk, hogy igazságosak legyünk egymáshoz az alatt a rövid idő alatt, mig együtt vagyunk idelenn. Olyan holtbizonyosak vagyunk-e abban, hogy jelenlegi erény- és bün-listánk egyedül tökéletes? A jó, önzetlen ember becstelen-e azért, mert nem sikerül neki mindig legyőzni a természetes ösztöneit? Hát a szükszivü, savanyulelkü, ki soha nagyszerü tettet véghez nem vitt, soha nagylelkü gondolata nem támadt, szent, mert hogy nincsenek ösztönei? Tán rossz a rendszer, a zsinórmérték, a mivel gyengébb fivéreinket, nővéreinket mérjük? Ugy biráljuk őket, mint a könyveket a kritikusok; nem a jó tulajdonságaik, hanem a hibáik szerint. Szegény Dávid király! Ugyan mit tartott volna róla a Felülvizsgáló bizottság? Noé apánkat valamennyi bornemissza egyesületből kitessékelték volna; Kámot kitüntetik, ha feljelenti. Hát szent Péter! Szegény, gyönge Szentpéter; jó, hogy az apostol-kollegái, meg a Mester nem voltak olyan szigoruak az erénycsőszségében, mint a milyenek mi vagyunk ma.

Elfelejtettük már az „erény“ szó jelentőségét? Valamikor az emberben levő jótulajdonságokat hivták igy. Eltekintettek a rossztól, mi szintén szunnyadt benne, mint gaz a gabona közt. Ma nem a hős – hisz az hibával teli, – csak a szeplőtlen lovag; nem az ember, ki sok jót cselekszik, hanem az, ki hibátlannak találtatik, a modern bálványunk. A természetben előforduló legerényesebb lény – az elmélet szerint – az osztriga. Mindig odahaza van és mindig józan. Nem lármázik. Nem szolgáltat okot rendőri beavatkozásra. Nem birok elképzelni a tiz parancsolatból egyet is, a melyik ellen valaha vétett. Ő maga sohse örül; de más teremtett lénynek örömöt nem okoz.

Elképzelem az osztrigát, a mint oroszlánnak ád leckét az erényből.

– Engem nem hallasz soha, – szaval, – hogy teli üvöltöm a mezőt, vagy borzalmassá teszem az éjjelt; halálrarémitem a békés népeket. Mért nem fekszel te is le korán, mint én? Én soha az osztrigatelepet át nem szántom. Nem verekszem más osztriga-urakkal; soha nem udvarolok férjes osztriga-hölgyeknek. Soha antilópot, misszionáriust fel nem falok. Mért nem birsz élni mint jómagam, sósvizen és kukacon, vagy mi a csodán élek én? Mért nem igyekszel azon, hogy hasonlatosabb légy hozzám?

Osztrigának nincsenek kártékony szenvedélyei; azért mondjuk rá, hogy „olyan erényes, mint az osztriga.“ De nem kérdjük: Vannak jó tulajdonságai is? – Oroszlánnak sokszor olyan a viselkedése, hogy semmiféle igaz ember nem hagyhatná jóvá. Nincsenek jó tulajdonságai is? Az elhizott, elpuhult, sima „erényes“-t vajjon olyan jól fogadja-e majd Szentpéter, mint a hogy az maga reméli?

– Szent Péter majd kicsit kinyitja a kaput megnézi az emberét tetőtől talpig. Ki vagy?

– Én volnék, – felel az erényes ember olajos, elégedett mosolyával. – És eljöttem.

– Azt látom, hogy eljöttél, de mért akarsz ide bejutni? Mit csináltál a kiszabott időddel?

– Hogy mit csináltam! – felel az erényes ember. – Én nem csináltam semmit, afelől biztos lehetsz.

– Semmit!

– Semmit; épp ez az erős oldalam; épp azért is vagyok itt. Nem csináltam soha semmi rosszat.

– Mi jót tettél?

– Jót!

– Azt hát, jót! Tán nem is ismered a szó jelentőségét? Miféle teremtmény boldogabb most azáltal, hogy odalenn végigetted, végigittad mind azt a sok esztendőt? Nem csináltál semmi rosszat – semmi rosszat magadnak. Talán, ha csináltál volna, jót teszel; ez a két dolog odalenn rendesen jár karöltve, ugy emlékszem. Mi jót tettél, hogy ide akarsz belépni? Ez itten nem mumia-aszaló; itten olyan emberek, asszonyok élnek, kik odalenn jót cselekedtek. Rosszat is, sajnos, mert bünösök vannak itt, kik az igazságért küzdöttek, nem pedig azon igazak, kik elmenekültek a lelkükkel a harc elől.

Nem erről akartam beszélni, mikor az Amatőr leckéi jutottak eszembe. Bizonyos kisfiuról akartam csak megemlékezni, ki rendkivüli ügyességet fejtett ki olyan feladatok elvégzésében, miket nem róttak rá. Elmondom a történetét, mert – mint megtörtént dologban, van benne morál; a nélkül való történet balga mese csak; ut, mely nem vezet sehová! Olyan, a milyet beteg emberek tesznek gyakorlat céljából.

Láttam, hogy szed szét e kisfiu értékes ingaórákat darabokra; s mint alkot abból baba-gőzhajót. Igaz, hogy mikor az órát csinálták, nem gondoltak arra, hogy gőzhajó legyen belőle. Nem annak készült. De ha az ember mindenféle akadályt tekintetbe vesz – hogy milyen kevéssé alkalmas az ingaóra gőzhajó felszereléshez, hogy hamarosan nyélbe kell ütni az egészet, mielőtt konzervativ gondolkodásu és tudományos lelkesedés nélkül való népek közbevethetik magukat, mindehez képest elég jó volt az a gőzhajó. Egyszerü vasalódeszkából és husdarálóból – persze, ha a vasalódeszka nem kellett épp egyebütt – egész helyes mókuslyukat birt összeeszkábálni. Esernyőből és gázcsőkampóból ágyut csinált, ha nem is olyan tökéleteset, mint valami Martiny–Henry. Mindenesetre a jelenlegi viszonyok közt ilyesmi sokkal kártékonyabb. Kerti szivattyu, a tejesházból hozott mérőkanna, meg kevés drezdai porcellán-ékitmény – volt belőle a szalon kandallópárkányán bőven, – kerti szökőkutat képezett. Konyhaasztalból könyvboritékot volt képes csinálni; krinolinból karfát állitott. Meg birt akasztani valami forrást ugy, hogy minden viz a tenniszpályán folyjon keresztül. Tudta a vörös festék és az oxygén gáz készitési módját; mindenféle egyéb, a ház körül könnyen fellelhető készülék, szerszám titkát. Többek között megtanulta, hogy kell tüzijátékot csinálni; csekély jellegü kisebb robbanások után nemsokára igen jól készitette. Szeretik az emberek az olyan fiut, ki ügyes a cricketjátékban. Tiszteletben tartják, a ki ügyesen viv. Azt, aki eredményesen kibabrál a tanárral, bámulják. De az olyan fiu, ki tüzijátékot bir csinálni, fölötte áll valamennyinek. Olyan fiu ez, ki a teremtett lények felsőbb kategóriájába tartozik. November ötödike közeledett (szabadságünnep) s a lágyszivü anya engedelmével, elhatározta, hogy erejének bizonyitékát adja azon a napon. Nagy sereg ismerőst, rokont és pajtást hivott meg; egy héttel előbb a mosókonyhát tüzijátékgyárnak rendezték be. A nőnemü cselédség örökös halálfélelemben járt-kelt. Maga a ház – ha a szagot vesszük – ugy érzett, mintha a Sátán ütötte volna fel tanyáját. Negyedikén este el is készült mindennel; próbát kellett tenni, hogy bebizonyosodjék: nem lesz baj rákövetkező este. De minden rendben volt. A sugarak ég felé röppentek és csillagokká hulltak széjjel; hatalmas lámpák tüzes golyókat szórtak az éj sötétjébe; Katalin-kerekek ragyogtak, imbolyogtak és örvénylettek; ropogtak; tüzes békák robbantak. Azon az estén egy büszke, boldog fiu szenderült el; hirről álmodott. Köröskörül vakitó tüzijáték; hatalmas tömeg ünnepli. Rokonai – a legtöbbjéről tudta, hogy ugy tekintik, mint eljövendő családi bikficet – mind ott vannak, hadd tanuskodjanak most dicsősége mellett. Ott van Dickey Bowles is, ki kacagott rajta, mert nem tudott egyeneset dobni. A mézeskalácsos üzletből az a lány is ott van. Láthatja, milyen ügyes fiu ő.

Megjött az ünnepély estéje; megérkeztek vele a vendégek. Sálakba, kabátokba bugyolálva ült valamennyi a hall-ajtó előtt; – nagybácsik, unokatestvérek, nagynénik, kisfiuk, nagyfiuk; kislányok, nagylányok; komaasszonyok; összesen lehettek ott negyvenen. Várták az ünnepély kezdetét.

Hanem a tüzijáték nem ment. Hogy mért nem ment, azt én meg nem tudom magyarázni; senki a világon soha meg nem birná. A természet törvényei, arra az egyetlen éjjelre fel voltak függesztve. A rakéták leestek és kiadták a lelküket ott, a hol voltak. Semmi emberi hatalom nem volt képes a békákat ugrásra birni. A pattantyuk füstölögtek és kialudtak. A hatalmas fénycsóvák gyertyafényüre zsugorodtak. A Katalin-kerekek csupa kis forgó Szentjánosbogár. A tüzes kigyókba annyi élet nem volt, mint valami teknősbékába. A legszebb darab – hajó a tengeren – csak a vitorlahegyet meg a kapitányt mutatta; kialudt. Egy-két kis morzsa eleget tett a kötelességének; de ez is csak attól volt jó, hogy az egészet még bolondabb szinben tüntesse fel. A kislányok vihogtak, a fiuk füttyentettek; a nénik és az unokatestvérek azt mondták, hogy szép; a nagybácsik kérdezték, hogy kész-e már és vacsoráról, induló vonatokról beszéltek. A szomszédok nevetve elszéledtek, a lágyszivü anya azt mondta: „nem baj no,“ és elmagyarázta, hogy tegnap milyen jól ment minden; az okos kisfiu lemászkált a szobájába és odalenn a sötétben kizokogta magát szive szerint.

Órákkal később, mikor már elfelejtették őt, kilopódzkodott a kertbe. Leült reményeinek romjai közé és azon törte a fejét, mi okozhatta a bukást. Kutatgatva, kihuz a zsebéből egy skatulya gyufát; meggyujtja; egy rakéta végéhez tartja. Hiába igyekezett négy órával előbb meggyujtani. Sercegett pillanatig, majd egy szökéssel a levegőben termett; ezer darabra tört, fénytengerbe fuladt. Másikat próbált: aztán ujra másikat; az eredmény mindig ugyanaz. A fénypontot – hajó a tengeren – meggyujtotta ujra. Pontról-pontra megjelent a tünemény; csak a kapitány és az egyik vitorlahegy hiányzott: ott állott az éjjelben a tökéletes kép, a fényhatás minden pompájában. Fénycsóvák világitották a gyertyákat, kerekeket, rakétákat, mik darab idő előtt olyan konokul ellenszegültek annak, hogy fellángoljanak, miket félre kellett lökni, mint hasznavehetetleneket. Most, hogy az éjjel fuvalma, köde megcsipte őket, olyan magasraszökkentek, mint egyetlenegy vulkáni kitörés. S az isteni tüzijáték előtt ott állott a kisfiu egyetlen vigasztaló ténnyel – az anyja keze a kezében.

Akkortájt titok volt előtte az egész. Később, mikor megtanulta az életet jobban megismerni, megértette, hogy egy véletlen példája volt annak a biztos, de megmagyarázhatatlan ténynek, minden emberi dolgok szabályzójának: – Tüzijátékod kudarcot vall mindig, amig hiuságból a tömeg előtt csillogtatod.

A pompás felelet csak akkor jut eszünkbe, mikor az ajtó már becsukódott mögöttünk; magunkra maradtunk az utcán. Vagy, – a hogy Franciaországban mondják, – mikor a lépcsőn jövünk le. Az ebédutáni mondókánk, olyan pompásan hangzott, ahogy ott a tükör előtt elszavaltuk. Furcsán laposnak tünik fel pohárcsörgés közepette. Szavak szenvedélyes áradata, mikkel az édes fülét akartuk behálózni, unalmas rigmussá lesz, – nem esik szégyenére – az édes csak kacag rajt.

Hátha még kedves olvasóm, ismernéd a történeteket, miket el akartam mondani neked. Persze azokról a történetekről itélsz meg, amiket olvastál; de nem vagy igazságos. Azokról a történetekről itélj, a miket nem mondottam el. Valamikor majd elfogom mondani őket. Sirni, nevetni fogsz rajtuk velem.

Kéretlenül rohanják meg az agyamat; követelik, hogy leirjam őket. Mihelyt a tollam a kezembe fogom, mind odavan. Mintha félnék a nyilvánosságot; mintha azt mondanák: „Te olvashatsz bennünket, de csakis te egyedül. Hanem le ne irj; nagyon igazak vagyunk; tulságosan a valóság vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a gondolat, mit kimondani nem birsz. Tán kicsit később, ha jobban ismered az életet, elmondhatsz bennünket is.“

Ha magamról kritikai „essay-t“ irnék, elővenném azokat a történeteket, miket irni kezdtem és abbahagytam. Hogy mért hagytam abba, azt magam se tudom megmagyarázni. Jó dolgok pedig majdnem mind; sokkal jobbak, mint azok, a miket befejeztem. Ha majd lesz ráérő időd, kedves olvasóm; elmondom a megkezdett dolgoknak egyikét-másikát. Akkor itélhetsz. Mindig, helyes észjárásu embernek tartottam magam és annál furcsább, hogy szellememnek eme csöndben született gyermekei – ahogy a polcon nyugvó vékony dongáikra pillantok – majd mind kisértet-történetek. A szellemekben való reménykedés megvan mindnyájunkban. A világ velük érdekesebb szinben tünik fel az emberek – annyi évek örökösei előtt. A tudomány évről-évre megrázza a molyrágta függönyt, mely eltakarja előlünk a valóságot. Megnyitja a zárt ajtókat és kitárja titkaikat; bevilágit a rejtett folyosókra; kitisztitja a mocsarakat; felfedi a rejtett utakat. Mindenütt sok port talál. Ez a visszhangos vén kastély – a világ – teli volt titkokkal, csudákkal, mikor még gyerekek voltunk. Mikorra felnövünk, sok elveszett a varázsból. Már nem alszik király a lankák, hegyoldalak barlangjaiban. Alagutat vágtak hegyi rejtekhelyére. Lekergettük az Olympusról az Isteneket. Holdsugaras erdőn áthaladó vándor nem féli már Aphrodite arcának édes, halálthozó fényét. Thor kalapácsa nem üti a tölgyet – csak a kiránduló vonat gyors, dübörgő visszhangja ez. Kisöpörjük az erdőkből a tündéreket. A tengert átszürtük, hogy ne maradjon nimfa benn. Már a szellemek is itthagynak bennünket; kipusztitja őket a „pszichikai kutatótársaság.“

Valamennyi közül ők a legkevésbbé sajnálatraméltók. Kiállhatatlan fickók voltak; rozsdás láncukat csörgették; nyögtek, sóhajtoztak. Csak hadd menjenek.

Pedig érdekesek lennének, ha akarnának. King John uralkodásának idejéből az öreg gentleman jut eszembe; ugyanannak az erdőnek a peremén ölték meg, a minek ide látszanak a fái. Hátbaszurták szegény öreget, ahogy hazafelé lovagolt; a teste a vizgödörbe repült; azóta is Thor sirjának nevezik. Már kiszáradt partjain ibolyák szoktak nyilni; de akkor még zord helyecske lehetett, husz lábnyira állt a gödörben a viz. Az erdei utakon miért kisért még most is – ugy mondják, – mért rémitgeti halálra a gyermekeket? Elsápasztja az arcokat és elöli a nevetést; elnémul a parasztlegény, parasztlány, mikor falusi táncból hazafelé tart. Ugyan mért nem jön inkább fel ide hozzám, kicsit elcsevegni? Karosszékkel kinálnám és a legbarátságosabban üdvözölném; különösen, ha jókedvü; jó társalgó. Micsoda szép történeteket adhatna elő nekem. Harcolt a keresztes háborukban; hallotta Péter hangját; szemtől-szembe állott a nagy Godfrey-el – keze a kardmarkolaton, tán Runnymédenél küzdött. Többet érne ilyen vendéggel eltölteni egy estét, mint egész könyvtárra menő históriai könyvet olvasni. Mit csinált nyolcszáz év óta, mióta meghalt? Hol volt, mit látott? Tán beutazta a Mars bolygót is; beszélt a különös lényekkel, kik megélnek a Jupiter folyékony tüzében. Mit tanitott neki a titkok nagy titka? Megtalálta az igazságot? Vagy jómagam, vándor csak s még mindig az ismeretlent kutatja?

Szegény sápadt, szürke apáca te – azt mondják, éjfél körül felmerült sápadt arcod a rombadőlt kolostor ablakon; az ember hallja a cédrusfák felől ott a kertből a kardcsörgést.

Biz az szomoru dolog lehetett, nagyon jól megértlek, kedves hölgyem. Mindkét kedvesed, udvarlód halott; magad zárdába vonultál vissza. Hidd el, őszintén sajnállak, de minek töltöd el valamennyi estéd avval, hogy felujitod a kinos emléket? Hát nem jobb volna, ha elfelejtenéd? Istenem, képzeld csak el, ha egész életünkben a kezeinket tördelnénk és jajgatnánk a sok gonoszság fölött, amit gyermekkorunkban elkövettek ellenünk. Vége már annak. Ha meg él a kedves, ha feleségül vesz, akkor se lettél volna boldog. Nem akarlak kellemetlenségekkel traktálni, de még a legtisztább szerelem alapján kötött házasságok is sokszor rosszul sikerülnek; tudod magad is.

Ugyan fogadd meg a tanácsom. Beszéld meg a dolgot magukkal a fiatal emberekkel. Vedd rá őket, hogy nyujtsanak kezet és legyenek jóbarátok. Jertek be valamennyien onnét a hidegből; beszéljünk kicsit okosan.

Mért akartok bennünket bajbakeverni, szegény sápadt kisértetek? Hát nem vagyunk a ti gyermekeitek? Legyetek bölcs barátaink. Mondjátok el inkább, hogyan szerettek a legények ifju éveitekben? Mit feleltek a lányok? Mit gondoltok, sokat változott a világ? Nem voltak már akkor is feministák? Nem voltak lányok, akik utálták a négy falat, az örökös rokkapergést? Apátok cselédeinek sokkalta rosszabb volt-e a sora, mint a szabad munkásoknak ott északon, akik naponkint tizenegy óra hosszat varrják a papucsot heti kilenc sillingért? Mit gondoltok, az utolsó ezer évben sokat változott a társadalom? Rosszabbá, jobbá lett? Vagy pedig ugy nagyjában teljesen ugyanaz, csak épp a dolgoknak más nevet adtunk? No mondjátok: mit tanultatok tőlünk?

Talántán azonban a szellemek megharagudnának a bizalmas kérdésekért.

Egésznapi vadászat után vagyunk. Az ember ágyba kivánkozik. Hanem mikor az ajtót kinyitjuk, kisérteties nevetést hallunk az ágy függönyei mögül. Az ember felnyög magában; sejti, mi következik: az öreg, megrokkant Sir Lanval két-három óráig tartó beszéde. Ugyis ismerjük már valamennyi történetet kivülről – mit kiabálja ujra a fülünkbe. Istenem, hátha a nagynénénk, a kitől valamicskét remélünk, – ott alszik a szomszédszobában, – fel talál ébredni; hallja az egészet! Igaz; hisz rendes, tisztességes históriák; semmi rossz sincs bennük. De biztos, hogy a nagynéninek nem fognak tetszeni – Istenem az a történet Sir Agravainről és a kovács feleségéről! Pedig a kisértet mindig épp ezt a történetet mondja:

Vagy pedig a szobalány nyit be ebéd után:

– Bocsánat, sir; a fátyolos hölgy van itt.

– Micsoda, már megint itt van? – mondja a feleséged, s a munkájából felpillant.

– Igenis asszonyom; vezessem fel a hálószobába?

– Az urat kérdezze meg, – hangzik a felelet. A hanglejtésből következtetni lehet öt csunya percre, mihelyt a lány kitette a lábát az ajtón. De hát mit tehet az ember?

– Igen, igen, csak vezesse fel, – mondod. A lány beteszi az ajtót.

A feleséged összeszedi a kézimunkáját és felemelkedik.

– Hová mégy? – kérded.

– Megyek aludni a gyerekekhez, – hallik a hideg felelet.

– Olyan furcsán veszi majd ki magát; – kérleled. – Udvariasnak kell lenni szegénykéhez; meg aztán látod, hisz igazán az ő szobája. Lehet mondani. Mindig is ott kisértett.

– Igen különös, – felel szived hölgye még jegesebben, – hogy nem kisért soha máskor, csak akkor, ha itthon vagy. Hogy hová megy, a mikor a városban mégy, arról fogalmam sincs.

Igazságtalanság. Nem is birod visszatartani a szót; indignálódva felelsz:

– Micsoda sületlenségeket hordsz össze, Erzsébet. – Egész egyszerüen udvarias vagyok hozzá.

– Némely emberekből olyan különösen ütközik ki az udvariasság, – felel Erzsébet. – Tudod. Kérlek, ne veszekedjünk rajt. Csak azon vagyok, hogy ne zavarjalak. Kettő, az igen; édes kettes, hisz tudod. De a harmadik! Nem akarok harmadik lenni, ennyi az egész. Már kinn is van.

Odafönn a fátyolos hölgy még mindig vár rád. Azon elmélkedel, meddig fog maradni, meg hogy mi történik majd, ha elmegy.

Attól tartok, ebben a mi világunkban nincs hely a ti számotokra, kisértetek. Emlékeztek, mint jöttetek Hiawatha-hoz – elvált szerelmesek szellemei! Arra kér benneteket, jönnétek vissza és vigasztalnátok. Aztán valamelyik nap eljöttetek a wigwam-jába; körbe ültetek le a kandallója elé; megfagyasztották a levegőt Hiawatha körül; elhalt a mosoly Nevető Patak ajkán.

Szegény, sápadt szellemek, nincs itt hely a ti számotokra. Hagyjatok minékünk békét. Felejtsük el egymást. Te kövér, idős hölgy, kinek szürkéllik már a gyér haja, gyönge a szeme és erős a tokája, – érdes már a hangod a sok veszekedéstől és panasztól, – a mire bizony a háztartásban szükség van. Kérlek alásan, hagyj te is énnekem békét. Szerettelek, a mig éltél. De édes voltál, de szép voltál. Látlak még most is hófehér ruhácskádban, almafavirág közt. De most már meghaltál; a szellemed nyugtalanitja és elrontja az álmaimat. Ugy szeretném, ha nem kisértenél.

Te öreg, kelletlen fickó, a mint onnan a tükörből rámkacsintasz, ahogy borotválkozom; mért kisértsz te is? Helyes gyereknek vagy a szelleme, akit valamikor ismertem. Mindig biztam, hittem benne. Mért kisértsz? Jobb szeretnék ugy gondolni rá, a hogy láttam; jobb szeretném ugy tartani meg emlékezetemben, ahogy tetszett. Sohse hittem volna felőle, hogy ilyen hitvány kisértetté váljon.