A dolgozószobám ablaka Hyde-Parkra nyilik. Oktat, mulattat, ha igy a tornyocskámból tekintek le. Hogy áramlik ide-oda lábaim alatt az emberi élet! Ahogy a kert kapuit kinyitják, elsőnek az utca lánya kuszik be. Sajnálatraméltó munkáját befejezte. Didereg a zuzmarás reggelben; siet rövid pihenője felé. Szegény rabszolga! Lecsalták a gálya legalsó fokára; ott maradt a láncon. A civilizációnak – gonosz bolondnak – azt mondják, szüksége van ilyesmire. Arra vagytok valók, mire némely keleti város kutyái. De ugy vélem, mégse kell leköpni benneteket. Vissza az ólba! Ha jóságos az ég, talán tiszta otthonról álmodtok; szép ezüstlánccal a nyakatokon pihentek ott.

Munkás jön – favágó, vizszivattyuzó; – fáradtan vánszorog munkára. Ólmos szemeit még az álom fekszi meg; a hátán batyuban cipeli az élelmet. Big-Benből áthallatszik a toronyóra első ütése. Siess, rabszolgapajtás; másképp végigszántja hátad a felügyelő ostora: „Takarodj; nem kell ide álomszuszék“.

Iparos jön; szerszámos zsák a hátára erősitve. Ez is aggodalmasan hallgatja a harangkongást. Mert őt is ostora várja.

Utána boltifiu, boltilány; hogy időt ne vesztegessenek, utközben szerelmeskednek. Majd iróasztalok rabszolgái; árucsarnokok alkalmazottai; munkaadók és dolgozók; irnokok és kereskedők; hivatalszolgák és üzlettulajdonosok. Helyre, helyre, ti vegyes sorsu rabszolgák. Vegyétek fel a láncokat.

Kacagva, hahotázva gyerekhad: a rabszolgák gyermekei. Szorgalmasak legyetek, kisgyerekek; ha itt az idő, majd kiveszitek kezeinkből a recsegő evezőt; elfoglaljátok a helyünket a rohanó folyamatban. Nem leszünk ám örökké rabszolgák, kicsikéim. Jó törvények vannak ebben az országban. Ahány évet töltöttél a gályán, ugyanannyit töltsz majd a földeken; kiköveteljük a szabadságunkat. Akkor aztán gyerekek, visszamegyünk oda, ahol születtünk. Benneteket majd itt kell hagyni magunk mögött; nektek kell helyettünk felvenni a munkát. No; siessetek iskolába, kicsik; tanuljatok, hogy jó kis rabszolgákká váljatok.

Méltósággal következnek a müveltebb rangosztálybeli rabszolgák. – Ujságirók, orvosok, birák, poéták; – ügyvédbojtár, müvész; szinész, pap. Keresztülbukdácsolnak ők is a parkon, itt-ott aggodalmasan pillantanak az órájukra, nehogy elkéssenek a megjelölt találkozónál. Költségjegyzékekre, részletekre, pénzre gondolnak, mit meg kell keresni; kalapokra, miket meg kell majd fizetni; számlákra; miket ki kell majd egyenliteni. Mind a sok rabszolga közt az ő büntetésük a legsulyosabb. A kancsuka, mivel várják, nem két-, háromágu, mint a többieké; ötven ágból van fonva. Dolgozz csak, rabszolga, mert másképp lesülyedsz oda, hol két penny-s szivarokat szivnak; még alacsonyabbra is sülyedhetsz, egy shillinges fröccsöt iszol; még elvesztheted a kocsit és omnibuszon kell majd utaznod. A feleséged ruhája tavalyi divat lesz; a pantallód kitérdesedik. Kensingtonból Kilburn-ba számüznek. Bizony, soknyelvü ostor jutott néked, szeretett testvérem.

A divat rabszolgái kerülnek utánuk láttávolomba. Kínos gonddal vannak felöltöztetve, kigöndöritve. Libériás, pompás hajduk; inkább a szem gyönyörködtetői, semmint hétköznapi használatra szánvák. Ide kell jönniök mindennap, akár vigak, akár szomoruak. Ezen, de csakis ezen az uton haladhatnak; csakis ugyanazokat a szavakat használhatják egymásközti beszédjökben. Másfélóra hosszat lassan kell haladniok Hyde-Park Corner és a Magazine közt. Csakis ezeket a ruhákat szabad viselniök; csakis ilyenszinü keztyüket; a nyakkendőjük csakis ilyen mintáju lehet. Délutánra megint ki kell ám jönni, de majd kocsiban; máskép öltözve; másfélóráig lassan fel és alá ügetnek bolond körmenetben. Pedig ebédhez ismét öltözniök kell; ebédután kellemetlen társadalmi kötelezettségeknek kell eleget tenni. Végre fáradságtól, unalomtól a fejük a vállukra pottyan.

Estére visszatérnek a rabszolgák a munkából. Birák, pompás védbeszédeikre gondolnak; iskolásfiuk, ide-oda vágják a szamárfüles nyelvtant. City-kereskedők, üzleteken törik a fejüket. Boltifiuk, boltilányok, most már hallgatagon ballagnak hazafelé; hazatér munkás, iparosember. Két-három óra a tietek most, rabszolgák; gondolkodhattok, játszhattok, mulathattok, szerethettek, ha nem vagytok tulfáradtak ahhoz, hogy gondolkodjatok, mulassatok, szeressetek. Aztán be az ágyba; készen legyetek, holnap uj munka következik.

Sötétség nyeli el a félhomályt; itt van megint az utca lánya. Akár az árnyék, ugy lepi el a City napját. Itt a cselekvés ideje. Gonoszság, nyomor kél az ő munkája nyomán.

A szükség ostora hajt; dolgozunk; az egész rabszolgatábor. Ha nem végezzük el a munkát, lecsap az ostor; a fájdalmat a gyomrunkban érezzük, nem a hátunkon. Mindezeknél fogva szabad embernek nevezzük magunkat.

Egy-ketten bátran küzdenek azért, hogy igazán szabadok legyenek; s ezek számkivetettek. Mi, jónevelésü rabszolgák, elhuzódunk előlük. Ebben a világban a szabadság ára koplalás, szennyes odu. Csak akkor elviselhető az életünk, ha a gyürüt a nyakunkba vettük.

Néha megkérdi önmagát az ember: – Mire ez a véget nem érő munka? Mire ez a sok házépités, ez a sok főzés, ez a sok ruhavarrás? Vajjon annyival irigylésreméltóbb a tücsöknél a hangya, ha egész életét ásással, ételhordással tölti? Ideje se marad a dalra. Mire ez a kényszeritő ösztön? Ezer munkára hajt, hogy ezer vágyunkat kielégitsük. Mühellyé változtattuk a világot, hogy játékkal lássuk el magunkat. Hogy a luxust megvásárolhassuk, feláldoztuk kényelmünket.

Izráel fiai! mért nem maradtatok békén a vadonban?! Kedves, barátságos vadon lehetett! Egyszerü, egészséges táplálék mindig készen várt ott. Sohse volt bajotok adóval, házbérrel; nem voltak köztetek szegények. Sohse volt rossz az emésztéstek; soha semmi gondotok ezer betegséggel, mi mind tultáplálkozásból ered. Egyetlen adag manna minden személyre; se több, se kevesebb. Nem is tudtátok, van-e vesétek. Orvosok nem kinoztak elméleteikkel; gyógyszereikkel, számláikkal. Nem voltatok se birtokosok, se bérlők, se zálogjogtulajdonosok, se haszonbérrészesedők. Nem ismertétek az ügyvédet; nem kellett jótanács; annyit perlekedhettetek a szomszédokkal, amennyit jól esett. Nem voltak kincseitek, gazdaságaitok, rozsdásodó pompátok. Feleségeitek, gyermekeitek el voltak látva. Nem aggasztott az aggkorotok; tudtátok, hogy mindig lesz elég, amiből megélhettek. Temetésteket – egyszerü, pompa nélküli müvelet – elintézte a törzsfő. Ládd, ládd, szegény, balga gyermek; olyan frissen kerültél ki Egyptom földjéből, mert nem birtál nyugodtan megmaradni ott? Husos-fazékra éheztél, pedig tudtad, mi mindent rejt magában! Ki kell tisztitani azt a husosfazekat; fát is kell vágni, aminek a tüzére ráhelyezd. Állatot kell nevelni, mi megtöltse a husosfazekat; takarmányt kell termelni, mivel az állatot hizlald, hogy megtömhesse a husosfazekad.

Egész életünk munkája a husosfazék. Kényelmünket a husosfazék oltárán áldozzuk fel; otthagyjuk lelkünk nyugalmát. Egy tál lencséért eladjuk elsőszülöttségi jogunkat.

Izrael gyermekei, hát nem láttátok, milyen hosszu lesz a büntetés, amit magatokra vettetek, mikor a vadonban felállitották a Borju képmását? Elébe borultatok, kiáltván: „Ez legyen a mi Istenünk.“

Borjuhust akartatok. Hát nem gondoltatok rá, milyen árat fizet az ember borjuhusért? Aranyborju cselédei, ti! Látom őket, itt feküsznek szanaszéjjel a szemeim előtt; fáradt, végtelen tömeg. Látom: ott dolgoznak a bányákban; fekete izzadság csurog az arcukról. Napfénytelen városokban látom őket; hallgatagok, rosszkedvüek, meghajlottak. Ott látom őket száraz szántóföldeken. Kohók tüzében is látom. Kék, fekete öltönyben, amint vágóhidra lépnek, hogy életüket, vérüket áldozzák fel az Aranyborju szolgálatában! Katonák! Azok is az Aranyborjuért áldoznak! Látom, mint hordják a durva csuhát; látom füstben, gőzben, tüzben; sipkában, köténnyel; mind a Borju szolgálatában. Ellepték a földet; elárasztották a tengert. Vagy oda vannak láncolva számokhoz; oda az iróasztalhoz. Felszántják a földet, hol az Aranyborju született. Hajókat épitenek; vizrebocsájtják a hajót, az megint az Aranyborjut hordja. Formába öntik a fazekat; a tálakat; asztalt faragnak, teritenek; széket állitnak; mártásról álmodnak; előhozzák a föld alól a sót; damasztot szőnek; elkészitik az éket, hogy az Aranyborjut szolgálják.

Arravaló a világ, hogy együnk az Aranyborjuból. Háboru és kereskedelem, törvények, tudomány! Mi más, ha nem a négy oszlop, min az Aranyborju nyugszik? Ő a mi Istenünk. Az ő hátán jöttünk el a hatalmas őserdőkből, hol elődeink diót ettek, gyümölcsöt. Ő a mi Istenünk. Ott a temploma majd minden utcában. Kékruhás papja mindig ott áll az ajtóban: hivja a népet, hogy imádják. Hallga! áthallik hangja a gáztól mart légen: – Itt az idő! itt az idő! no vegyetek, népek, vegyetek! Hozzátok ide orcátok veritékét, szivetek fájdalmát: vegyetek rajt Borjuhust. Adjátok éltetek legszebb esztendeit érte. Ide a gondolataitokkal, reményeitekkel, szerelmetekkel: Borjuhust kaptok érte. Itt az idő! Itt az idő! Vegyetek!

Izrael gyermekei, mondjátok meg: minden ízével is, megérte ezt az árat a Borjuhus?

Hát mi. Ugyan mi bölcsességet tanultunk annyi évszázadon keresztül? Nemrég beszéltem egy nagyon gazdag emberrel. Pénzembernek hivja magát, nem tudom, mit jelent a szó. Gyönyörü házát – husz kilométernyire lakik Londontól – otthagyja minden reggel. Télen-nyáron felcihelődik egynegyed nyolc órakor. Gyorsan, magánosan reggelizik, mikor még mind alusznak a vendégei. Mire visszatér, épp annyi ideje marad, hogy gyorsan felöltözzék a pompás ebédhez, amin valósággal résztvenni ugysem bir; tulfáradt; tulontul el van foglalva a gondolataival. Ha valamelyes pihenőt enged magának, azt is Ostendében tölti. Egy-két hétre lerándul oda; épp akkor, mikor a legkényelmetlenebb ott, mikor a legtöbben vannak lenn. Magával viszi a titkárát; ezer sürgönyt kap, meneszt naponkint; magántelefonja van, beszélhet egyenesen Londonnal; azt felviteti a hálószobájába.

Hasznos találmány a telefon. Üzletemberek csodálkoznak, hogy foroghatott a világ ezelőtt nélküle. Magam azon töröm a fejem, hogy rendes, hétköznapi ember, kiben benn van fajának valamennyi szenvedélye, mért nem tartja üzleti ügyeit, személyét, ezer mértföldnyire e nemes találmánytól. El birom képzelni, hogy Jób, Grizelda, vagy Sokrates nagyon szerettek volna telefont darabig. Sokrates például hiressé vált volna, ha három hónapra telefont bérel. Ami engem illet, én kicsit érzékeny vagyok iránta. Egyszer egy hónapig éltem egy hivatalos helyiségben, hol telefon volt. Már amennyiben azt egyáltalán életnek lehet nevezni. Azt mondták, ha ottmaradtam volna, megtartom a szerszámot még két-három hónapig, szépen hozzászokom. De vannak barátaim – valamikor félelmet nem ismerő, magasszellemü férfiak – kik most ott állnak egyfolytában egy negyedóráig a telefonjuk előtt, és az nem is felel. Azt beszélik, eleinte ők is orditottak, szitkozódtak, ahogy én tettem; de most, ugy látszik, a szellemük le van győzve, tiporva. Igy van ez: vagy a telefonod töröd el, vagy az tör meg téged. Szeretnél valakit meglátogatni, ki két utcával tovább, a szomszédban lakik. Felteszed a kalapod; ott vagy két perc mulva, ha akarsz. Épp indulni készülsz, mikor szembekerülsz a telefonnal. Gondolod: na, felhivom, hadd legyek biztos benne, hogy otthon van-e. Avval kezdődik az ügy, hogy féltucatszor csöngetsz és féltucatszor nem jelentkezik senki. Égsz a türelmetlenségtől, a méltatlankodástól, hogy igy elhanyagolnak. Ott hagyod a készüléket és leülsz, hogy dühös levelet irj a központnak, de még mielőtt befejezted, szól a csengő. Megragadod a hallgatót, ugy orditod bele:

– Hogy az Istenbe nem kapok feleletet, mikor odacsöngetek? Itt állok épp háromnegyed órája és rángatom a kagylót. Eddig harmincszor csöngettem oda. (Nem igaz. Mindössze nyolcszor huztad meg; a háromnegyed óra is erős tulzás; de érzed, hogy a nyers igazság nem alkalmas a jelenlegi helyzetben.) – Ez kérem nem járja, – folytatod – megteszem a feljelentést. Minek van telefonom, ha nem kapok feleletet, mikor csöngetek? Fizet az ember hatalmas summát, hogy ezt a vacakot megszerezze, aztán a kutya se ügyel az emberre. Reggel óta csengetek. Mért csöngetek reggel óta?

Feleletre vársz.

– Mi?… hogyan?… Nem értem, mit mondott.

– Azt mondom, hogy másfél óra óta csöngetek és nincs felelet, – kiáltsz. – Feljelentést teszek a társaságnál.

– Mi van a társasággal? Ne tessék olyan szorosan beszélni, nem hallani egy szót se. Melyik szám tetszik?

– Az ördög bujjék a számba; azt kérdem, mért nem kapok feleletet, ha csöngetek.

– Nyolcszáz, meg micsoda?

Vitatkozásra képtelenné váltál. Tönkremenne a szerkezet, olyan kiszólásokat birnál csak alkalmazni. Ha csak a felét mondod el annak, amit érzel, robbanást idéz elő ott, ahol kicsit gyöngébb a drót. Nincs is emberi szó, ami egész helyesen jellemezze a helyzetet. Ágyu lenne az egyedüli eszköz, amivel a véleményednek érvényt szerezhetnél. Feladod a harcot; már nem akarsz felelni; letörten jelented ki, hogy összeköttetést szeretnél négy-hét-öt-hattal.

– Négy-négy-öt-hat? – kérdi a lány.

– Nem; négy-hét-öt-hat.

– Hat-öt, vagy öt-hatot tetszett mondani?

– Hat-öt; dehogy! Öt-hatot mondok; dehogy is, – várjon csak egy pillanatig. Már nem tudom, melyik volt.

– Akkor jó lesz, ha utána néz; – mondja szigoruan az ifju hölgy. – Egész délelőtt feltart.

Ujra kikeresed a számot; végre kijelenti, hogy össze vagy már kötve; most szorosan a füled mellé fogod a hallgatót és vársz.

Ha pedig valami ezen a kerek világon tehet férfiut nevetségessé, akkor ez a helyzet az. Ott állasz lábujjhegyen; feszülten figyelsz a kis szerkezetre, ami a kezedben van. Nem hallasz semmit. Fáj a hátad, fáj a fejed; fáj még a hajad is. Hallod, mint nyilik meg az ajtó mögötted; mint lép valaki a szobába. Nem fordulhatsz meg. Csunyául ráförmedsz; hallod, mint csapják be ismét az ajtót. Rögtön eszedbejut, hogy ez minden valószinüség szerint Henrietta. Hisz megigérte, hogy féltizenkettő körül meglátogat; ugy volt, hogy ebédelni viszed. Tizenegy óra volt, mikor kikezdtél evvel a pokolgéppel; most már bizony lehet féltizenkettő. Hirtelen elsuhan előtted egész elmult életed; szomoru emlékek élednek fel nagyanyádról. Elmélkedsz, vajjon meddig birod még ki ezt a helyzetet; alapjában véve igazán szükség van-e arra, hogy beszélj avval az emberrel, ki ott lakik egy-két utcával arrébb. Akkor a központbeli rádszól, hogy végeztetek-e.

– Végeztünk?! – mondod keserün; – de még el se kezdtük!

– Tessék sietni! – igy a felelet, – mert nem lehet olyan soká fentartani az összeköttetést.

Eme figyelmeztetésre ujra megragadod a szerszámot. – Hát ott van végre? – kiáltod ugy, hogy meglágyitanád akármelyik irgalmasrendi barát szivét. Aztán – mely gyönyörüség! mi boldogság! hallod, hogy messzi távolból emberi hang felel:

– Itt vagyok; no mi az?

– A négy-öt-hét-hat?

– Micsoda?

– Ön a négy-öt-hét-hat? Williamson?

– Ki beszél ott?

– Itt nyolc-egy-kilenc; Jones.

– Bones?

– Nem; Jones. Ön a négy-öt-hét-hat?

– Az hát; mit akar?

– Mr Williamson odahaza van?

– Odahaza? – Ki beszél ott?

– Jones! Otthon van Mr Williamson?

– Ki?

– Williamson. Wil-lli-am-son!

– Sámson? – Nem hallok semmit.

Végső erőfeszitéssel összeszeded magad; emberfölötti türelemmel megérteted avval a hájfejüvel, hogy arra vagy kiváncsi, otthon van-e Mr Williamson; arra azt feleli, (legalább ugy rémlik, azt.) Itthon van, egész délelőtt.

Kapod a kalapod és átmégy.

– Kérem szépen; Mr Williamsonnal akarok beszélni.

– Igen sajnáljuk, uram; – hangzik az udvarias felelet; – elment.

– Elment? Hogy-hogy? Hisz épp most mondták telefonon, hogy itthon van egész délelőtt.

– Nem; azt mondtuk, egész délelőtt nincs itthon.

Visszamégy; leülsz a telefon elé és rámeredsz. Nyugodtan, rendithetetlenül függ ottan. Ha mindennapi, közönséges készülék lenne, akkor ez volna neki az utolsó órája. Egyenesen lemennél a konyhába, megragadnád a baltát és különböző darabkákra osztanád; kapjon belőle minden ember egész Londonban. Csakhogy idegesit az elektromosság, aztán van valami ebbe a telefonba, ahogy ott áll a fekete lyukkal meg göndör drótokkal, ami elveszi a bátorságod. Olyanféle érzésed támad, hogy ha nem bánsz jól vele, előbujik belőle valami és megijeszt; még biróság elé kerülsz; Isten ments! inkább megelégszel annyival, hogy elátkozod az egészet.

Ilyen simán akkor megy minden, ha a te állomásodról akarsz beszélni. Csakhogy ez nem a legrosszabb oldala annak, mire a telefon képes. Értelmes ember, ha kis tapasztalatot gyüjtött, nyugodtan él tovább és békét hágy neki. De a leggonoszabb bajoknak nem magad vagy az okozója. Ma tovább akarsz dolgozni; kiadod a parancsot, hogy ne zavarjanak. Ebéd ideje elmult; gondolkodol, lehunyod a szemed; még a szobában levő tárgyak se zavarjanak gondolkodás közben. Azon vagy, hogy a széked most nem fogod elhagyni egy darabig. Egyszerre csak felharsan ott a telefon-csöngettyü. Felugrasz; pillanatig nem tudod egész biztosan, vajjon rádlőttek-e, vagy dynamitmerénylet áldozata lettél. Gyengédségedben, habozás közben eszedbe jut, hogy talán ha nem veszed figyelembe az egészet, megunják és békibe hagynak. Csakhogy az ő módszerük nem ilyen. Dühösen berreg a csöngettyü minden tizpercnyi időközben. Nincs semmi körülötted, amibe belebugyolálhatnád a fejed. Gondolod, jobb lesz, ha egészen elkészülsz a kis üggyel. Sorsodnak elébemégy és vadul kiáltasz:

– Mi az? Mit akar?

Felelet nincs, csak zavaros moraj; valahogy lassan azt veszed ki, hogy ott két ember szitkozódik egymással. Egész csunya nyelv, amin egymással értekeznek. A telefon, ami rendkivül megfelel káromlások továbbitására. Mindennapi rendes beszéd csak ködösen hangzik el benne; de minden szó, a mit két ilyen ember mond egymásnak, tisztán hallatszik London valamennyi előfizetőjének telefonjában.

Hiábavaló megvárni, mig elkészülnek. Mikor kimerültek, megint kérdőre vonod a hallgatódat. Felelet nincs. Egész megbolondulsz; gunyorossá válsz; csakhogy gunyorosan fölényesnek lenni, mikor nem tudod, hallgat-e valaki a másik oldalon vagy se, nem észszerü mulatság.

Ugy körülbelül negyedórai kérdezősködés után: „Nohát. Ott van a telefonnal?“ „Itt vagyok!“ „Akkor rendben van“. A központ ifju hölgye megkérdi tőled, hogy mit akarsz.

– Én nem akarok semmit, – felelsz.

– Akkor minek függeszti le a hallgatót? – válaszol; – az nem játszani való.

Méltatlankodástól nem jutsz szóhoz egy ideig; magadhoz térsz, elmagyarázod, hogy téged kerestek.

– Ki kereste? – kérdi.

– Én nem tudom.

– Jobb volna, ha tudná, – jegyzi meg.

Általános undorral vágod oda a kagylót; visszaülsz. Mihelyt ott vagy, ujra megszólal a csöngettyü; felugrasz és hallani szeretnéd, hogy mi a menykőt akarnak; hol a pokolba vannak, akik keresnek.

– Ne beszéljen olyan hangosan. Mit akar maga? Mért csönget föl, aztán nem felel? Hagyjon énnekem békét.

– Hong-Kongot nem kaphatjuk ám meg hetvennégyér!

– Helyes; bánom is én.

– Venné helyette Zulus-t?

– Mit akar tőlem? – kérded.

– Venné Zulus-t? Zulus-t; hetvenhárom és félér’?

– Nem kell énnékem, ha hatot ád belőle egy hatosér se. Miről beszél?

– Hong-Kongról… hogy nem kaphatjuk meg hetvennégyér’ – de várjon csak egy percig. (Elmulik a perc.) Ott van még?

– Én itt vagyok, de maga alighanem nem én velem akar beszélni.

– Hát megkaphatjuk, ha akarja Hong-Kongot hetvennégy-hétnyolcadér’.

– A fene rágja meg Hong-Kongot magával együtt. Mondom, hogy rossz cimre beszél. Mondtam egyszer.

– Mennyit mondott egyszer?

– Azt mondtam már egyszer, hogy nem jó helyre beszél. Ugy értem, hogy nem énvelem akart beszélni.

– Ki beszél ott?

– Nyolc-egy-kilenc; Jones.

– Ojjé; nem egy-kilenc-nyolc?

– Nem.

– Akkor jónapot.

– Jónapot.

Hogyan üljön le ezekután az ember, hogy az európai krizisről derüs hangon értekezzék? Még ha akármilyen szükséges másképp, ez is ok arra, hogy a telefontól eltekintsek. Az előbb egész más dologgal voltam elfoglalva, olyan argumentumokat hoztam, mik ha magukban véve nem is komolyak, igen komoly dologra vonatkoztak; az ember gazdaság vágyának soha ki nem elégithető természetére. Ilyen magasröptü erkölcsi vita mellől elcsalt az, hogy a „telefon“ szót leirva láttam. Ennek az eredménye, hogy fellázitja ellenem a sok vad kritikust az „Uj Humor“-nál, ha büneik büntetésekép ez a könyv a kezükbe kerül. Feledjük hát e kiruccanást és térjünk vissza a milliomos ismerőshöz.

Valamelyik nap ebéd után együtt ültünk káprázatosan berendezett ebédlőjében. Az ezüstlámpánál meggyujtottuk szivarjainkat. Az inas visszahuzódott.

– Ez a szivar itten; – jegyzi meg hirtelen barátom, valószinüleg minden „á propos“ nélkül, – darabonkint hat sillingembe kerül; én ezerszámra veszem.

– Nagyon is elhiszem, – mondok, – mert meg is éri.

– Meg ám, magának, – feleli majdnem vadul. – Mit fizet maga rendszerint egy szivarért?

Évek óta ismerjük egymást. Mikor először találkoztunk, egész irodája hátsó helyiség volt az ötödik emeleten, a Strand piszkos mellékutcájában. El is tünt onnan azóta. Itt-ott együtt ebédeltünk akkortájt valamelyik Great Portland street-i vendéglőben egy silling kilencvenért.

A barátságunk elég erős arra, hogy megbirjon ilyen kérdést.

– Három pence; – felelek. – Skatulyástól belejön valamivel többe, mint két pence-be.

– Na lám; – mondja; – és a kétpennys szivarja épp annyi örömöt okoz magának, mint nekem az ötsillinges szivarom. Ez négy silling-kilenc-pence körüli veszteség minden alkalommal, ha rágyujtok. A szakácsom kap évente kétszáz fontot. Nem élvezem ugy az ebédem soha, mint mikor négy sillingbe került; abba is negyed palack Chianti. Mert a saját személyemre nézve mondja, mi különbség az énnekem, hogy fogaton hajtatok-e az irodámba, vagy omnibuszon? Sokszor megyek omnibuszon; sok bajt elkerülök vele. Kelletlen dolog az embernek, a kocsisa hátát nézni, ha a rendőr omnibuszokat félórákkal előre enged. Azelőtt még omnibuszra se tellett nékem. – Hammersmith-ből gyalog jártam minden reggel az „office“-ba. Sokkal egészségesebb voltam. Felingerülök, ha rágondolok, hogy milyen nehezen dolgozom, anélkül, hogy valami gyönyörüségem lenne belőle. A pénzem csomó embernek okoz örömöt, a kikkel semmit se törődöm, a kik csak azért a barátaim, mert valami hasznot remélnek tőlem. Ha minden este megehetnék egy száz guineás vacsorát egész magam és négyszázszor annyira élvezném, mint annakidején a négysillingeseket; akkor igen. Akkor volna valamelyes értelme. Istenem, mért nem birom megtenni?

Sohse hallottam igy beszélni. Elragadtatásában felállott az asztal mellől; a szobában kezdett fel- s alá járkálni.

– Mért is nem táblázom be a pénzemet két és fél percentre? – folytatja. – Még ha legrosszabbul üt is ki, biztos ötezrem van évente. Józan észszerint mire kell több az embernek? Mondom is magamnak mindig: Megteszem, meg. Hát mért nem teszem?

– Hát igazán mért nem teszi? – felelem visszhangkép.

– Épp ezt akarom megtudni magától, – mondja. – Maga azt állitja, hogy megérti az emberi természetet; énelőttem ugyan titok az. Maga az én helyemben csak ugy tenne, mint én; jól tudja. Ha valaki százezer fontot hagyna holnap magára; lapot inditana, vagy szinházat épittetne – valami átkozott csalafintaságba kezdene, hogy megszabaduljon a pénzétől és napi tizenhétórás izgalmakon menjen keresztül; bizony igy tenne.

Megszégyenülten horgasztottam le a fejem. Éreztem, nem vádol igaztalanul. Mindig is az volt az álmom, hogy ujságot nyomassak, szinházam legyen.

– Ha csak azért dolgoznánk, amit ki birunk adni, – folytatja, – a City holnap reggel becsukhatna. Annak az ösztönnek akarok a mélyére hatolni, amelyik munkára hajszol bennünket a munkáért magáért. Micsoda ördög az, aki a hátunkon nyargal, örökkön-örökké munkára ösztökél?

Szolga lépett be az egyik ausztriai bányájából érkezett sürgönnyel. El kellett válnunk. Hazafelé ballagva, a szavain gondolkodtam. Mire ez a végnélküli munka, robot? Mért kelünk fel minden reggel; mosakszunk, felöltözünk, hogy estére levetkőzzünk és ágybafeküdjünk ismét? Mért dolgozunk annyit azért a pénzért, amin kenyeret vásárolunk; kenyeret, ami erőt ád a további munkához? Minek élünk, hogy a végén egyszerüen bucsut mondjunk egymásnak? Minek dolgozunk, gyermekeket hozunk a világra, kik csak meghalnak megint; kiket szintén eltemetnek.

Mire őrült hajszánk; szenvedélyes vágyaink? Nem mindegy az az idők végtelenjében, vajjon valamikor az Unio zászlaja, vagy más háromszinü zászló lengett Badajoz harctere fölött? Mégis a vérünket öntöttük a rögre, hogy eldöntsük a kérdést. Ha eljött megint a jégkorszak s csönddel öltözteti fel a világot; fontos-e akkor majd, kinek lába érte először az Északi Sarkot? Mégis, nemzedék-nemzedék után, fehér csontjaink a mértföldkövek az odavezető uton. Olyan hamar a kukacoké leszünk; nem mindegy az, szeretünk-e, vagy gyülölünk? Csak a forró vér rohan ereinkben, szivünk, agyunk kopik árnyékos, ködös remények után való futtunkban; mind eliramlanak pedig, a mint közeledünk hozzájuk.

Virágbaszökken a bimbó; felszivja magába a föld minden édességét, lezárja kelyhét minden éjjel; alszik. Majd különös formában, a szerelem környékezi meg: vágy füti, hogy himpora összekeveredjék más virág himporával. Aztán lehullanak a szines levelek; vándorló bogár viszi a magot virágról-virágra. S változik az évszak; napsugarat hoz és esőt; elhervad a virág; sohse tudja meg, hogy mért élt; ugy véli, neki épült a kert; nem ő a kertnek. Piciny lelkében, – mely talán gyomra is – otthonról, élelemről álmodik a korall-bogár. Mélyen dolgozza bele magát a sötét vizekbe, ő nem tud a koráll-szigetekről, miket alkot.

De megmarad a kérdés? Mire jó mindez? Megmagyarázza a tudomány. Küzdelem, szenvedés évein javul a faj; majmon keresztül, étherből származott az ember. Eljövendő évek munkájában mindmesszebbre szakadunk az állattól. Küzdelem, fájdalmon keresztül; agyunk vért izzad; de felemelkedünk az angyalokig. Az angyalok birodalmába jutunk.

De mire az épités? Mire mulik a számtalan esztendő? Mért nem született az ember mindjárt istennek, a mivé lenni akar; születésekor mért nincs már benne mind a képesség, a minek megszerzéséért elődei haltak halált? Mire az igyekezet, hogy „Én“ mivé lehetek? Mért jöjjön utánam egy Én, saját utódom, ki előtt vadember kell, hogy legyek. Ha minden lehetséges a Mindenség alkotója előtt: mire akkor a protoplazma-cella; mért nem kész az eljövendő embere mindjárt? Mire annyi veszendőbe menő emberi generáció, hogy ő éljen, megjőjjön? Magam se vagyok egyéb, csak porszem, mely az Eljövendő talaját termékenyitem?

Vagy ha más csillagzatokon teljesül be sorsunk, mire akkor ezen a planétán a szenvedés? Olyan munkán dolgozunk, mely tulságosan nagy ahoz, hogy észrevegyük? Szenvedélyeink, vágyaink megannyi ostor; az ő segitségükkel hajszoltatunk? Talán valamennyi elmélet több reménnyel kecsegtet, mint az a tudat, hogy egész igyekvő, szenvedéssel teli életünk nem egyéb, mint testeink örökös, változó formáju forgataga; börtöne? Ha visszatekintünk a darab időre, mellyel homályos szemünk a multat méri, mit látunk? Végtelen gonddal felépült civilizációk; elsöpörte, elveszitette őket az idő. Hitvallások, melyekért emberek éltek és meghaltak; könnyü tréfává vedlettek. A görög müvészetet elsöpörte a gót kultura pora. A testvériség álmát fojtotta vérbe Napoleon. Nem maradt egyebünk, mint az a remény, hogy maga a munka, nem az eredmény, az igazi nagyság. Talán gyerekek vagyunk, kik azt kérdik: – Mire kellettek ezek a leckék? Mire lesznek ezek jók? De jön idő, mikor a fiu megérti, mért – tanult nyelvtant, földrajzot: még az évszámoknak is jelentősége van. De csak akkor érti, ha odahagyta már az iskolát, mikor kilépett már a nagyvilágba. Tán ha kicsit megnőttünk, mi is felfogjuk majd létünk kérdését.