Szép szeptemberi reggel a Strandon bolyongtam. Ősszel szeretem Londont legjobban. Akkor ragyog igazán sok fehér aszfaltja; utcáinak merész, töretlen sugaru vonala. Szeretem, mikor reggelenkint megpillantom a parkok árnyékos kilátóit; lágy szürkületet, mi az üres mellékutcákat fekszi meg. Juniusban félvállról beszél velem a vendégfogadós; érzem, csak utjában vagyok. Augusztusban már ablak mellett terit nekem; saját kövér kezeivel tölti a borom. Határozottan tekintettel van rám; elszunnyad bolondos féltékenységem. Vacsora után a lágy estéli levegőben sétakocsizást szeretnék, felkapok az omnibuszra; nem kell harcolnom helyért a fordulónál; ott ülök könnyü lelkiismerettel és gyömöszöletlen testtel. Nem kell aggódnom, hogy valami kiizzadt, fáradt asszony elől veszem el az ülést. Szinházat akarok; nincs ott goromba „Telt ház“ tábla. Szezónban London – sokoldalu háziasszony – nem ér rá velünk, a bentlakókkal foglalkozni. Teli a szobái; teli a cselédei keze dologgal; gyorsan, sebtiben főzi az ebédeket; a hangja nem őszinte. Tavasszal, az igazat megvallva, – a nagyuri hölgy kicsit közönségessé válik – hangos, feltünést keres. Csak akkor lesz megint sajátmaga, ha elmentek már a vendégei; akkor az a London, ahogy mi szeretjük, a tulajdon gyermekei.

Láttad valaha ezt a Londont kedves olvasóm? – Nem a mindennapi, felébredt Londont, a mi ugy teli van élettel, mint himporral a virágkehely. Láttad a reggeli Londont, a mi levetett minden rongyot magáról; a ködbeborult, alvó várost? Kelj föl hajnalban, virradatkor, valamelyik nyári vasárnap. Senkit fel ne kelts; halkan osonj le a konyhába; csináld meg magad a teád.

Vigyázz, nehogy legázold a macskát. Észrevétlenül ott van a lábad alatt. Olyan a szokása; csupa barátságból teszi. Ne is dülj neki a szenesládának. Hogy a konyha szenesládája mért van mindig az ajtó és a gáztüzhely között, annak én nem vagyok a megmondhatója. Csak annyit tudok, hogy általános törvény; szeretném, ha nem kerülnél tulközel hozzá, másképp a kedved nem marad olyan, a milyennek én szeretném ezen a szép ünnepi reggelen.

Hogy kanállal keverhesd meg a teád, arról, félek, le kell mondanod. Késeket, villákat találsz, amennyit akarsz; cipőkeféhez ér a kezed minden fiókban; fényesitőpapir akad elég, ha az kellene most; de a háziasszony titka, hogy a kanalak mért vannak más rejtekhelyre rejtve minden este. Szégyen volna ránézve, ha rajta kivül reggel más is megtalálná őket. Nem baj; darabka fának meghegyezed az egyik végit; kitünő alkalmatosság.

Oltsd el a gázt, ha megreggeliztél; jere le lassan a lépcsőkön; halkan nyisd a kaput, ugy surranj ki. Ismeretlen világrészben találod magad. Éjjel uj város nőtt körülötted.

A kedves, hosszu utcák mély csendben ábrándoznak a korai napfényben. Senki a világon nem jár kinn; valamelyik fáról hallasz csak bosszantó csiripelést; bár hisz a londoni veréb nem kel korán; most is csak álmában csiripel. Valamelyik láthatatlan rendőr halk lépései konganak feléd, vagy ellenkező irányba. Csak a saját lábad dobogása kisér, zavar. Azon igyekszel, hogy halkan lépj, mint visszhangos kathedrálisokban. Körülötted, fölötted, mindenütt mintha valami hang szálldogálna: „Csönd, csöndet.“ Ezermellü City ez, vagy valami gyöngéd Artemis, ki azon van, hogy a kicsikéi tovább alhassanak a csöndben? – Csitt, gondtalan utas, suttogja; ne zavard őket. Ugyan lépj könnyebbet; hisz olyan fáradtak; olyan fáradt ez a miriád gyerek; ezer ölelő karomban alszik. Tuldolgozták magukat; tulaggódták magukat; olyan sokan betegek közülük; annyinak van baja, gondja; meg sajnos annyian rosszasággal vannak teli. Mégis; valamennyi nagyon fáradt. Csitt! ugy zaklatnak a lármájukkal, csattogásukkal, ha fönn vannak. Lépj könnyebben; hadd aludjanak!

Hol a dagadt folyó régi oszlopok között lágyan folyik a tengerbe, azt is hallod, mit beszél a kőarcu Város a nyugtalan vizekhez: „Mért nem maradtok itt soha? Mért jöttök, mért mentek?“

– „Nem tudjuk; nem értjük. Mély tengerből jövünk; de csak olyan könnyen, mint a zsinór, mint a gyermek fogta a madárkát; ha hiv; vissza kell, hogy térjünk oda.“

– „Lám, egy vagyok ezekkel az én gyermekeimmel. Jönnek: nem tudom, honnan. Ápolom őket darabig; aztán jön valami titokzatos kéz; elviszi őket. Mások foglalják el a helyüket.“

A csöndes légbe hangok pattannak. Könnyed sóhajjal ébred az alvó City. Távoli tejeskocsi ezerszeres visszhanggal verődik szét; felriadt hadsereg előörse. Nemsokára valamennyi utcából felhangzik az ébresztő: „Itt a te-je-jes“. Akár valami óriásgyerek; London felébredt; sir a tejecskéért. Ezek a szekerek a fehérruhás dada; ő siet a reggelivel. Hajnali templomi harangszó. – No; megvolt a tej, kis London. Gyere már most; mondd el az imát. Uj hét kezdődött, London baba. Isten tudja, mi történik majd; csak mondd el az imát.

Egyenkint szállingóznak ki a kicsikék a lefüggönyözött ablakok mögül. Az aggódó gyöngédség kirepült a City arcából. Megkezdődött a nap csuf lármája. Éjjeli kedvese, a csönd, megcsókolja kőajkait s továbbillan. Te pedig, nyájas olvasó, hazatérsz; magaddal viszed a koránkelő elégedettséget.

Bizonyos hétköznapi reggel a Strandon történt, a miről beszélni akartam. Gatti vendéglője előtt álltam; ott reggeliztem. Félfüllel egy felháborodott hölgy-utas argumentumait hallgattam; ir tájszólással élt; az ellenfele meg omnibusz-kalauzi ékesszólással.

– Mi a csudának rajzolta oda az omnibuszára, hogy „Putney“; mikor nem viszi oda az embert?

– Putneyba megy ez a kocsi, igenis.

– Akkor meg minek tesz ittend le engem?

– Én le nem tettem; magátul szállt ki.

– Persze hát; mintha talán nem mondta volna az a gentleman ott a másik sarokban, hogy minden perccel messzibb kerülök Putneytól?

– Hát; ugy is volt; messzibb is került.

– Akkor mi az Istennek nem szólt rula?

– Honnan tudhassam én, hogy Putneyba akar kerülközni? Ott áll a sarkon, oszt mind azt danolja, hogy „Putney“; arra megállok, oszt beugrik.

– No hát mért mondtam volna, hogy Putney, ha nem oda akarok?

– Hát mert hogy az én nevem az hogy Putney, vagyis hát inkább a kocsim neve; emide ki is van rajzolva.

– Hogy lehet az a neve, hogy Putney, mikor nem mén Putneyba, maga hólyag?

– Hát maga nem irországi? – felel a kalauz. – Persze, hogy az. De ugye hogy nem megy mindig Irországba? Megyünk mi Putneyba is, ne busuljon; de előbb a Liverpool street-be. No föl a bakra, Jimmy; gyerünk.

Az omnibusz megindul; épp át akartam szelni az utat, mikor nekemjön egy magába befelé daráló ember. El is rohant volna mellettem, ha gyorsan föl nem tartom. B… barátom; szorgalmas ujság-, meg tárcairó. Halló; – mondja, – ki hitte volna, hogy téged itt lehessen találni?

– Ha azt vesszük, hogy most milyen iramban jöttél nekem, azt hinné az ember, hogy a Strand az a bizonyos hely, hol legkevésbbé tartasz attól, hogy emberrel találkozol. Mentél már neki életedben lobbanékony, azonban izmos férfinek?

– Neked mentem? – kérdi meglepetve.

– Nem egész nekem, – mondok, – ha a dolgot betüszerint vesszük. Csak felém; ha fel nem tartóztatlak, ugy hiszem, keresztülgázolsz rajtam.

– Az átkozott karácsony! – mondja. – Mindig kihoz a sodromból.

– Sok mindenféléhez kifogásul szolgált már karácsony ünnepe, – felelem, – mégis ritkán használják szeptember elején.

– Ó; tudod mit gondolok. A karácsonyi szám közepébe tartunk. Éjjel-nappal fáradok. Különben, – folytatja – jó, hogy eszembe jut. Versenyt is rendezünk; jó volna, ha részt vennél benne. Mert ha esetleg karácsonykor… Félbeszakitom.

– Kedvesem, – mondok; – én tizennyolcéves koromba lettem ujságiró; rövid megszakitásokkal azóta is mindig ezt a mesterséget csinálom. Irtam én már karácsonyról szentimentális alapon; analizáltam az ünnepet filozófikus szempontból; a gunyoros oldalát is megfestettem. Megcsináltam egyszer karácsonyt humorosan a Kómikus Kicsinybe; a Vidéki Hetibe rokonszenvesen irtam róla. Megmondtam én mindent, a mit karácsonyról mondani lehet; mondtam tán egy kicsit többet is. Elmondtam az ujdivatu karácsonyi történetkét – tudod mifélének kell lenni; a hősnő azon van, hogy megértse felfogja sajátmagát. Hiába; arra megszökik a férfivel, ki a rege elején hősként kezd szerepelni; a derék nőszemély igazán utálatos lesz, mire közelebbről megismered; a gonosz pedig, az egyetlen tisztességes személyiség az egész történetben, ugy hal meg, hogy mély tudásu hangok fakadnak ajkán, mintha értene valamit alattuk; te magad azonban sajnálod, nem birnád megmagyarázni, hogy mit. Megirtam én kérlek már a régidivatu Karácsonyi történetet – ismered aztat is; jó, öreg hózivatarral kezdődik; jó, régidivatu squire, nemes ur fordul elő benne; ott él a jó, öreg Hallban; jó, régidivatu gyilkosságot rajzolsz bele a dologba; végzed az egészet nagyszerü karácsonyi ebéddel. Összehoztam barátságos karácsonyi csoportokat, had mondanának egymásnak kisértet-történéseket karácsony estéjén, mig odakünn üvölt az orkán, mint ilyen alkalmakkor szokta. Küldtem én gyermekeket fel az Égbe karácsony estéjén – Szent Péternek elég dolga akadhat ilyenkor. Nagyon népszerü éjszaka a meghalásra. – Halott szerelmeseket támasztottam fel; csinosan, kedvesen és vidáman adtam vissza az életnek őket; épp jókor érkeztek, hogy helyet foglalhassanak a karácsonyi teritett asztalnál. Nem érzek rajtuk szégyent. Akkortájt én jót akartam mindezekkel. Valamikor szerettem az egresbort, meg a felgöndöritett haju lányokat. Csak épp hogy változik az ember izlése, ha megöregszik. Értekeztem már karácsonyról, mint vallásos ünnepről. Megpenditettem már, mint szociális mozgatóerőt. Ha van e világon karácsonnyal összefüggő élc, mit meg nem csináltam, hát én azt hallani szeretném. A gyomorfájásról szóló vicceket felhasználtam olyannyira, hogy kész gyomorfájás énnekem rájuk gondolni. Nevetséges szinben adtam elő a familiáris gyüjtéseket, ajándékozgatásokat. Dörögtem a drága holmiért. Szellemes történetet birtam elmondani a családapáról, meg a számláról, én…

– És láttad valaha – félbe kellett szakitanom, ahogy Haymarketet átszeltük – azt a kis paródiát, akit Poe verse után faragtam, „Bells“; a „harangokról“? Mert ugy kezdődik… Most ő szakitott félbe.

– Igen, Bells… Bills, bills, bills (számlák) szavalja.

– Teljesen igy van, – ismerem elégedetten. – Elfelejtettem, hogy már megmutattam.

– Hisz nem is mutattad.

– Akkor hogy tudod, hogy hogy kezdődik?

– Biztosan nem tudtam; – vallja be, – csak ugy általában hatvanöt verset kapok egy kerek esztendőben; azok igy kezdődnek mind. Gondoltam: esetleg a tied is igy kezdődik.

– Nem látom át, hogy kezdődhetnék másképp, – válaszolok. Bosszantott. – Különben sem fontos, hogy megy tovább; különben is; nem szándékszom karácsonyról irni mostan. Ha arra kérsz, csináljak jó viccet a fémmunkásokról; ha azt kivánnád: Találjak ki valami igen eredetit és nem tulságosan merészet, mit ártatlan gyermek mondhat a menyországról, vagy mondjuk arra kérsz, irnék egyszerü mindennapi ember számára aránylag elég könnyen hihető kutya-történetet, esetleg megegyezünk. De a mi karácsonyt illeti, én nyugdijba megyek.

Piccadilly Circus-ig értünk.

– Nem veszem rossz néven, – mondja, – ha épp ugy beteggé tesz a téma, mint engem. Mihelyt leráztam magamról a karácsonyi szám valamennyi gondját, körülbelül rákövetkező juniusig, otthon kezdődik a hajsza előlről. A háztartás hetenkint egy fonttal többe kerül. Tudom én, hogy mit jelent az. A drága kis nő takarékoskodik, hogy drága ajándékot vehessen nekem, amire nincs szükségem. Emmától majd vizfestményt kapok, mit ő maga festett. Mindig azt ád. Nem is volna magábanvéve baj, ha nem kivánná, hogy a szalónba akasszam. Láttad már az Emma vizfestményeit? – kérdi.

– Ugy hiszem igen, – felelek.

– Nem lehet azon mit hinni, – mondja mérgesen. Nem olyanféle vizfestmények azok, miket elfeled az ember.

Ugy általánosságban a nagy térségre mutat.

– Hogy ilyesmit mér csinálnak az emberek? – kérdi. – Még az amatőr-müvészben is kell, hogy valami értelem lakozzék. Hát nem látják azok, hogy mit tettek? Van neki ottan egy képe, akit kitettem a folyosóra. Kitettem a folyosóra, mert ott nem erős a világosság. Aszongya: „Álmodozás.“ Ha „Influencának“ kereszteli, megértem. Kérdem tőle, honnan vette az eszmét; azt mondja: ilyennek látta az eget valamelyik este Norfolkban. Istenem uram; mért nem hunyta be akkor a szemét, mért nem ment inkább haza és bujt az ágyfüggöny mögé? Ha én olyan eget látok Norfolkban, elcsipem az első London felé induló gyorsvonatot. Ugy gondolom, szegény lány nem tehet róla, hogy ilyeneket lát, de minek festi le?

– Ugy rémlik, némely természeteknek szükséges, hogy fessenek, felelek.

– De hát akkor minek adják énnekem? – könyörög.

Nem igen birtam alkalmas magyarázattal szolgálni.

– Milyen hülye ajándékokkal kedveskednek a népek! – folytatja. – Egyszer azt mondtam, szeretném Tennyson költeményeit. Faggattak, hogy mit szeretnék. Nem kellett énnekem semmi; ez volt az egyetlen dolog, mi eszembe jutott; amiről nem tudtam holtbizonyossággal, hogy nem kell. Nohát összeálltak négyen; megvették nekem négy kötetben Tennysont; szines fényképekkel ékesen. Jót akartak, persze hogy jót. Ha dohányszelencére vágyol, kapsz kék bársonyzacskót akkorát, hogy belefér egy font dohány; életnagyságu virágokkal ékitve. Egyetlen dolog, a mit tehetsz, hogy szijat füzöl rá és könyvestáskának használod. Hinné az ember; bársony dohányzókabátot adtak egyszer nekem; tele volt himezve nefelejcsekkel és lepkékkel, szines selyemből; biz Isten nem tréfálok. Kérdik, mért nem hordom soha. Lehozom valamelyik este a klubba, kicsit felfrissitem vele a kedélyeket; rájuk fér.

A „Devonshire“ hágóhoz értünk.

– [**„]Épp igy, – mondja, – ha én adok ajándékot. Sohse azt kapják tőlem, ami kell nekik. Véletlenül se találok olyasmit, amire akárkinek is szüksége lenne. Ha csincsillagallért veszek Jane-nek, biztos lehetsz felőle, csincsilla a legkevésbbé divatos prém abba a szezónba. – Ó, mondja, – de drága vagy; épp ezt akartam. Majd a szekrényben tartogatom, mig megint divatos lesz a csincsilla.“ Óraláncokat ajándékozok a lányoknak, mikor a világon senki se hord óraláncokat. Ha őrülten divatos az óralánc, függőket kapnak tőlem – megköszönik és feltételezik, hogy most aztán majd álarcosbálba viszem el őket; lévén az az egyedüli alkalom, mikor ilyen átkozott fityegőket viselni lehet. Rápazarlom a pénzem feketezsinóros fehér keztyükre hogy rájöjjek, miszerint feketezsinóros fehér keztyüket félvilági nők viselnek. Ugy vélem, London valamennyi üzérei énnekem adják el régi raktárukat karácsonykor. És minek kell tizenkét személy ahhoz, hogy az embert egy pár keztyüvel lássák el? Épp a mult héten arra kér Jane; szerezzek neki egy pár keztyüt ahoz a Mansion House dologhoz. Barátságos hangulatban voltam; gondoltam; ez a dolog egész simán fog menni. Pedig utálok ilyen üzletekbe lépni. Ugy bámulnak az emberre valamennyien, mintha erőszakkal akarna bejutni valamelyik török fürdő hölgykülönitményébe. A Paprikajancsi figurák egyike felém jön és aszongya: gyönyörü idő van máma reggel. Hát akarok én ővele a reggelről beszélgetni? Mondok; keztyüket szeretnék. Leirom neki, milyenek kellenek; már a hogy emlékezni tudok. Aszondom: „Négygombosat szeretnék; de azért nem kell gombos keztyünek lennie; a gombok középen legyenek; érjen fel a könyökig; érti, milyet gondolok.“ Meghajol; aszongya: pontosan érti, nohát akkor többet értett, mint jómagam. Mondok: három krémszinü, meg három pávaszinü kellene; a pávaszinü svédkeztyü lehet. Kijavit. Aszongya: „Suéde“. Lehet, hogy igaza volt, de csudálkoztam, hogy félbeszakit; megint csak előlről kellett kezdenem a magyarázkodást. Figyelmesen hallgatott, mig befejeztem. Ugyhiszem, állhattunk ott vagy öt percig szorosan az ajtó mellett. Aszongya: „Egyéb nem tetszik ma, uram?“ Mondok, hogy nem.

– Köszönöm, uram. Errefelé, uram.

Másik szobába vezet, a hol egy Jansen nevü urral találkoztunk. Annak röviden bemutatott, mint olyan urat, kinek „keztyü“-re van szüksége. – Rendben van, uram; – felel Mr. Jansen; – aztán miféle keztyük kellenének?

Mondok: összesen hat párra volna szükségem, – három „suéde“ pávaszinüre; – három krémszinüre; – de azt jó bőrnek szeretném.

Aszongya: – Bőrkeztyüt akar, uram; vagy pedig „jó bőr“-nek akar keztyüt vásárolni?

Nohát feldühösitett. Mondok; nem szokásom ostobaságokat összefecsegni. Különösen ha keztyüket vásárolok. Aszongya; igen sajnálja. Elmagyaráztam neki a gombokkal; már amennyire értettem; elmondtam a hosszuságot is. Mondtam: ügyeljen arra, hogy a gombok jó erősen fel legyenek varrva; hogy az öltés tökéletes legyen mindenütt. Még hozzátettem, hogy az utolsó keztyük, miket a feleségem innen kapott, igen silányak voltak. Jane kivánta, hogy igy nyilatkozzam. Aszongya: akkor majd jobban ügyelnek.

Gyors fellángolás vesz erőt rajt. Mintha valami zeneszám lett volna.

– Milyen nagyság, sir? – kérdi.

Aztat biz én elfelejtettem. „Hát ugy hatos“, mondok; – ha csak nem nyulik tulságosan. Mert ha nyulik, akkor megfelel ötháromnegyedes.

– Ja igen; és a krém keztyün a varrás fekete legyen, – teszem még hozzá. Mert erről is megfeledkeztem.

– Szépen köszönöm; felel Mr. Jansen; – van még talán egyéb kivánnivalója is ma, uram?

– Nem, köszönöm; ma nincs több; – felelek. Kezdett ez az ember tetszeni.

Kisebbméretü körutra vitt magával; akárhová mentünk, mindenki abbahagyta a munkáját és ránk tátotta a száját. Kicsit fáradt kezdtem lenni, mire a keztyü-osztályba érkeztünk. Egy fiatalember elé állit, ki gombostüket szurkált magába. Aszongya: „Keztyü“ és eltünik egy függöny mögött. Az ifju nem szurt magába több gombostüt; áthajolt az asztalon.

– Ur, vagy hölgy részére? – kérdi.

No; én már akkor nem voltam tiszta eszemnél; sejtheti. Ha az ember ugy utána gondol, talán nem érti, de én csodálkozom, hogy nem vertem be rögtön a fejét.

Aszondom neki: – Ugyan mondja, szokott maga itten szorgalmasan dolgozni? Van ugy is, mikor azt véli, szeretne már kész lenni a dolgával, ahelyett, hogy elmélkedik, magyarázkodik, vitatkozik? Ahelyett, hogy mindenfelé szétteregeti a dolgát, pusztán az ügy iránti szeretetből?

– Hanem ugy látszik, nem értett meg. Erre felvilágositom: „Egynegyedórával ezelőtt ott kinn az ajtónál beszéltem egy emberrel; keztyükről beszéltünk, mikre nekem szükségem van; elmondtam neki mindent, a mit a dologról tudok. Elvitt aztán az önök Mr. Jansenjéhez és Mr. Jansen, meg én átvitattuk a dolgot ujból. Most hát Mr. Jansen önnek adott át engem – önnek! ki azt se tudja, hogy férfi, vagy női keztyük kellenek-e énnekem. Mielőtt harmadszor kezdenék bele a mondókámba, tudni kivánnám, vajjon ön az az ember-e, ki engemet ki fog szolgálni; vagy pedig csak egyszerü hallgatóm-e szintén; mert tetszik tudni, én ebbe a tárgyba már belefáradtam.“

– Nohát; ez volt az igazi; ettől meg kaptam a keztyüimet. Voltam abban a boltban a keztyükkel összesen harmincöt percig; valamelyik bolond rossz uton vezetett ki, hogy megmutathassa az uj éjjeliharisnya raktárt. Mondok; énnekem nem kell olyan. Aszongya, nem azt akarja, hogy vegyek; csak szeretné, ha látnám.

Az uridivat-kereskedő ebédlő- és teaszalón garniturát is felajánlott; nemsokára lesznek már kis butorozott lakosztályai, hol bármelyik hölgy kényelmesen érezheti magát „néhány hétig.“

Megmondtam neki, hogy szerintem igen keserves dolog a vásárlás. Azt is mondtam neki, mikor láttam, hogy csak beszél tovább rendithetetlenül, miszerint mostan énnekem jól esnék brandy szódával. Egy dohányzó-helyiséget mutatott épp.

– Kellene lenni valami egyesületnek, – aszongya, – „clearing-house“-nak, a hol karácsonyi ajándékokat gyüjtenek kizárólagosan. Ott kellene összegyüjteni, meg ki is osztani a karácsonyi ajándékokat.

Össze kellene egy listát állitani azokról, kiktől az ember beszedi, meg azokról, kiknek kiosztja az ajándékokat. Felteszem, hogy az én esetemben husz karácsonyi ajándékot gyüjtenek össze, mondjuk tiz font értékben. Ezt én adnám; másrészt bevennének az én részemre harminc karácsonyi ajándékot tizenöt font értékben. Akkor engem megterhelnek öt font külömbözettel; némi százalékot vonnának le az egészből. Aztat én könnyen megfizetem; és nincs több vesződség az egész dologgal. Még jól is jöhet ki az ember. Az eszme vonatkozik születésnapokra és lakodalmakra is. Ügyes cég könnyen megcsinálja az egészet. Ők járnak utána, hogy valamennyi ismerős rendesen fizet-e, akarom mondani, rendszeresen küldi az ajándékot; nem felejtik el a legfontosabb rokonságot se. Rendesen a familiának csak egy tagja van, a kiből kinéz egy-két shilling örökség; ha valaki a világon az, a kiről az ember ajándékosztáskor megfeledkezik, hát biztosan ez az. Ha mégis eszembejut, biztos, hogy jókora szamárságot követek el épp vele szemben. Két évvel ezelőtt alapos fürdőt szántam egy ilyennek, – ugy értsd, hogy nem én akartam megfürdetni, hanem vettem egy igazi indiai mosdószivacsot; akkorát, hogy könnyen elhordozhatta magával akárhová; utazásra különösen alkalmas volt. Hinnéd-e kérlek; személyes sértésnek vette; nem beszélt utána egy hónapig velem; a rigolyás vén bolond.

– Talán a gyermekek örülnek neki mégis; – kértem.

– Örülnek; minek örülnek?

– Nohát a karácsonynak.

– Nem hiszem, hogy örülnek neki; vágja oda epésen, mert nem örül annak senki se. Három héttel előbb felizgatjuk őket; elmondjuk, micsoda nagyszerü dolog lesz ez; két-három napig tulsokat adunk nekik enni; elvisszük valahová szegényeket, a hová nem kivánkoztak, a mit mink szerettünk volna látni. Utána két hétig veszkődünk velük, hogy megint normális állapotba kerüljenek. Mikor gyerek voltam, mindig a Kristály-palotába vittek, meg Madame Tussaud-hoz. Istenem, hogy utáltam én azt a Kristály-palotát! A nagynéni szokott olyankor felügyelni ránk. Rendesen keservesen hideg nap; majdnem mindig hamis kocsira ültünk s félnapot utaztunk, mielőtt rendeltetési helyünkre kerültünk. Olyankor sohse kaptunk ebédet. Sohse jut eszébe asszonynak, hogy ebéd kellene olyasvalakinek is, ki nincs odahaza. Ugy véli, a természet felfüggeszti törvényeit attól kezdve, hogy elhagyod a házat, addig, mig visszatérsz. Egy darab kalács, egy pohár tej: ez a délelőtti ozsonna az iskolásgyereknek. Fele idő meg abba tellett, hogy elveszitgetett bennünket; vagy hátbavágott, ha ránkakadt. Az egyetlen, a mi az egészben örömöt okozott, a hazafelé-kocsiut maradt.

Felkeltem; menni készültem.

– No hát nem akarsz a versenyen résztvenni? – kérdi B. – barátom. – Pedig a téma elég könnyü lenne igy: „Mért kellene Karácsonyt kiküszöbölni?“

– Csinosan hangzik; – felelek. – De hogy gondolod, hogy kiküszöböljük? Egy kitünő amerikai „magazin“ (havi folyóirat) hölgy-szerkesztője egyszer feltette a kérdést: „Hogy küszöböljük ki a nemeket?“ Tizenegy ur meg hölgy igen komolyan megtárgyalta a kérdést.

– Haljon meg végelgyengülésben; – mondja B… az első az, hogy felkeltsük a közvélemény érdeklődését. Győzd meg a közönséget arról, hogy ki kell küszöbölni, ez az egész.

– Mért kell kiküszöbölni? – kérdem.

– Mennybéli Isten! – kiált; – hát talán nem akarod kiküszöbölni?

– Nem vagyok egész biztos benne.

– Nem vagy biztos benne; – azt mondod, ujságiró vagy és van tárgy a világon, a miben nem vagy biztos?!

– Megtörténik velem ilyesmi az utóbbi években, – felelek. – Pedig tudod, hogy ezelőtt nem szenvedtem benne.

Körülpillant; meggyőződik róla, hogy halltávolon kivül vagyunk. Suttogóra válik a hangja:

– Köztünk szólva, – susog; – most már néha én se vagyok olyan biztos némely dologban, mint lenni szoktam. Ugyan hogy van ez?

– Talán mert öregszünk; – tételezem föl.

– Golfot kezdtem játszani tavaly; – folytatja, – ahogy először kezembe veszem a kampót; jó messzire továbbitom a labdát. – Könnyünek látszik; – mondom annak, a ki tanitott. – Igen; – felel szárazon; – eleinte könnyünek találja mindenki. – Ez az ember régi golfbajnok volt; gondoltam; féltékeny. Jól haladtam; három-négy hét mulva igen meg voltam elégedve magammal. Lassankint kezdtem csak a nehézségeket kitapasztalni. Most már tudom, hogy jó játékos énbelőlem nem lesz soha. Tettél már hasonló tapasztalatot?

– Tettem; – felelek. – Ugy látszik, az a magyarázat, hogy minden játék kezdetben roppant könnyünek látszik.

Elment ebédelni; én aztán a West felé ballagtam; s azon az időn tünődtem, a mikor még ilyen Karácsony-kérdésekre, de meg akármilyen kérdésekre is könnyedén félvállról szoktam volt felelgetni. Drága fiatalság, mikor tudtam még mindent a világon; mikor nem voltak problémák az életben; mikor kételyek nem gyötörtek!

Akkortájt a világnak is akartam juttatni valamelyest bölcsességemből s fényességet kerestem, melynek világánál brilláns mivoltom láthatóvá, hasznossá váljék az emberiség előtt – a Chequers Street, St. Luke egyik piszkos kapujánál szoktam pontosan minden pénteken este megjelenni. A kapu mögött ifjak csoportja néhány idősebbel egyetemben – az idősebbeknek igazán több eszük lehetett volna – verődött össze. A találkozások célja a világegyetem dolgainak elrendezése, megvitatása volt. „Szónokló“ tagok tizenhat penc-el voltak terhelve per annum; – ha a puszta szót vesszük, hát ez rendkivül alacsony összeget jelent; az „olyan gentleman, kinek előfizetése három hónapos hátralékot tüntet föl“ a Hetedik szabály szerint többé se jóban, se rosszban nem gyakorolhat befolyást. „Viharmadarak“-nak hivtuk magunkat; ezen rokonszenves madár szárnyának védelme allatt két évszakon keresztül dolgoztam az emberi nem megjavitásán, mig végre kincstárnokunk – komoly fiatal ember, minden konvenciók ellen küzdő fáradhatatlan lovag – Keletre vándorolt; csak a kimutatást hagyta vissza, a mely szerint a clubnak negyvenkét font tizenöt shilling és négy pence adósága maradt. Továbbá a folyó évi előfizetések – ugy harmincnyolc font körül – „átviteleztettek“; de hogy hová, arról a jelentés nem emlékezett meg. Erre házigazdánk – minden eszményi nélkül való férfiu – kezet vetett a butorzatunkra; még azt is felajánlotta, hogy tizenöt fontért visszaadja nekünk az egészet. Felvilágositottuk, hogy az hihetetlen ár; a magunk részéről ötöt ajánlottunk neki.

E tárgyalások belőle nem gentlemanhoz illő kifejezéseket váltottak ki; a „Viharmadar“-ak elszéledtek: sohse gyültek össze többet az Emberiség zavaros vizei fölött. Manapság, ha modern reformátorok ösztövér tervezgetéseit hallom, mosolygok; eszembejut, hogy mit csináltunk mi Chequers Streeten St. Luke mellett. Hallom; azon vannak mindenütt, hogy kiküszöböljék a Lordok házát; no; a „Viharmadarak“ egyetlenegy estén küszöbölték ki az egész arisztokráciát a koronával együtt; csak azért halasztódott el az ügy, hogy testületet válasszunk s megalakitsuk rákövetkező péntek este a Köztársasági Államszerkezetet. Hasznavehetetlen uralkodókat emlegetnek! Tizennyolc évvel ezelőtt pillanat alatt becsuktuk valamennyi Music Hall-t huszonkilenc szóval tizenhét ellenében. Pedig egész jó kis intézmények voltak és helyesen vezették őket, csak mi ugy találtuk, hogy az ilyesféle mulatozás haladásellenes szellemü s a fejlődésben levő intellektuális demokrácia legsürgősebb érdekei ellen való. Másnap este a „Macskaköröm“ mulatóban találkoztam a harcias inditvány kezdeményezőjével és egy üveg „kétszer égetett“ fölött folytattuk a vitát; argumentumaink erősitésekép arra kényszeritett, hogy hallgassam végig a „Kómikus oroszlánok“-at háromszor. De én mindig eredményesen tudtam ellentmondani, hivatkozván egy jelenlevő világoskék trikóba öltözött sárgahaju hölgy táncára. A nevét elfelejtettem, de soha el nem felejtem bájosságát, szépségét. Uram isten; de édes, elbájoló „müvész“-ek éltek akkortájt! Hová lettek? Világoskék trikós sárgahaju urhölgyek táncolnak még ma is, de nem birnak meginditani, hacsak unalom irányába nem. Hol vannak a boszorkányos kis táncosnők husz évvel ezelőttről? Ha egyszer láttuk, álmodtunk felőle egy hétig; fehér kezét érinteni gyönyörüség lett volna; piros ajkának csókja a Menyország előérzete. Valamelyik nap hallom, hogy egy régi barátom fia elvett titokban egy ballethölgyet az „első sor“-ból; akaratlanul felkiáltok: „Szegény ördög!“ de volt idő, mikor az lett volna az első gondolatom: „Szerencsés dög! hát érdemel ez olyan nőt?“ Mert akkor angyalok voltak a ballet hölgyei. Hogy méregethette őket emberi szem – onnan a kakasüllőről – kételkedőn! Táncoltak, persze, talán hogy kényelmesen eltarthassanak valami özvegy édes anyát; valamelyik öccs iskolaköltségét kellett előtáncolni. Akkortájt igazán isteni teremtések voltak; bármely fiatalember méltán imádhatta őket; de ma…

Régi tréfa. Rózsaszin szemüvegen át néz világot az ifjuság. Koros szemek pedig ködösek a füstös szemüveg mögött. Sárgahaju barátnőm, nem vagy te se angyal, kinek álmodtalak; az a bünös teremtés se vagy, aminek némelyek festenek; minden tollaid alatt is asszony vagy – hibák, gyarlóságok, gyöngeségek bokra, mit kevéske erő, báj tart össze. Kocsid van; aligha tartod a heti harminc shillingedből. Mayfairban vannak ladyk, tudom, kik jókora összeget fizetnek a kocsijukért. Fested magad; azt is mondják azonban, hogy lovagolsz. Istenem; hát nem takarózunk valamennyien idegen erényekbe? Ha majd a festék, hintőpor leválik rólunk, testvérem, – rólam, rólad – meglátjuk, melyiknek van joga ahoz, hogy megvetően nézze le a másikat.

Bocsáss meg, nyájas olvasó, e kitérésért. A hölgy vitt rá. A „Viharmadarak“-ról volt szó; az általuk tervbevett reformokról; a reformok pedig számosak valának. Emlékszem; kiküszöböltük a pénzbeli büntetést, meg a háborut; kitünő jó szivü fiatalemberek voltunk. A karácsont, ünnepnapokat mind megreformáltuk; tizenkét szótöbbség határozott. Nem emlékszem, hogy létezett volna egyetlenegy kiküszöbölési javaslat, amelyik szavazásnál szótöbbséget ne kapott volna. Nagyon kevés dolog maradt, amit mi, viharmadarak, ki nem küszöböltünk. Karácsonnyal könnyen végeztünk; a nevetséges oldalán ragadtuk meg. Kiteregettük a karácsonyi érzelmek üres csacskaságát; lehurrogtuk az emészthetetlen karácsonyi ebédeket, az unalmas karácsonyi gyülekezéseket, a bohó karácsonyi előadásokat. Mókás madarunk karácsonyi énekeseket szedte tühegyre; szociális ujitónk keserü szavakat talált a karácsonyi részegség ellen; közgazdasági tagunk felháborodott a karácsonyi irgalmasságon. Egyetlen argumentum akadt csak, a melyik nem szólt az ünnep ellen; a vezető fő-cinikus kijelentése, mely szerint érdemes végigszenvedni a karácsonyest borzalmait annak a kitünő jó érzésnek a kedvéért, mit az okoz, hogy vége már és teljes éven belül nem háborgat ujra.

Attól az időtől fogva, hogy ezt a mi vén világunkat mindenféle dolgokban felvilágositani akartam, sok más véleményt hallgattam. Sok idegen világnézetet értettem át; már nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor, hogy az én különleges világnézetem az egyedül helyes. Karácsony némileg jelentéktelen előttem; de bekandikáltam szegénységlakta vidékek ablakán; s láttam, mint világosodik ki a kopott odu, mint kap szinre a festett papir, aranyhim tarkaság. Megvilágitja a gyertyák fénye a ritkán világos sarkokat fönt, a mennyezetben vész el; a papirlánc, aranyhim behálózza az olcsó gázvezetéket; a légypiszkos tükröt bekeretezi. Fáradt kéz, szem órákhosszat igyekszik rajt, hogy elrendezze, formálja a bolondos papirláncot, vélvén: „Hisz tetszeni fog neki“. „Örülni fog, hogy igy rendbejött a szoba.“ Ahogy ugy elnézem őket, valami csodás módon rokonszenvesekké váltak. A tarkabarka gyerekjáték, kutya, kép, ingerel, bosszant, de aztán megpillantom a zord, müvészietlen személyiséget, ahogy munkától kérges kezével a csacska játékot simitja; körülötte mohó arcocskák lesik, bámulják rikitó nyerseségét. Ott függ még ma is a kép a kandalló fölött olcsó keretben; a füstös falak egyetlen éke; fáradt szemek pillantása ujból, meg ujból ráesik – a homályos szineken keresztül belepillantanak a müvészet messzi országába. A karácsonyi énekesek is bosszantanak; szeretném kinyitni az ablakot és szenet szórni rájuk – egyszer Chelsea-ben ezt egy magas bérház ablakából meg is cselekedtem. Ugy éreztem, nem elég nagyszerü énekesek. Afelé a vélemény felé hajlottam, hogy egyszerü ifju emberek, kik okot találtak arra, hogy lármázhassanak. Egyikük karbéli himnuszt tudott; másik hangszert játszott; a harmadik tánccal kisérte az egészet. Ösztönszerüleg semmi tiszteletet se éreztem irántuk; zavartak a munkámban; kivánság kélt bennem, hogy bántsam őket. Gondoltam; jó dolog lesz, ha a világosságot eloltom; halkan kinyitom az ajtót s szenet öntök rájuk. Lehetetlen lett volna kitalálni, hogy a háztömb melyik ablakából érte őket az áldás; a kellemetlenséget elkerülhettem. Egész kis csoport voltak s ha csak kevés szerencsém akad, találom az egyiket.

Elhatároztam, hogy keresztülviszem a tervet. Nem láttam őket tisztán. Csak ugy a lárma szerint igazodtam. Mintegy harminc darab kiválasztott széndarabot eredmény nélkül bocsátottam le; kicsit el is bátortalanodtam már. Aztán valami ugatásfélét hallottam; ezt követték olyan kiszólások, mik az alkalomnak semmiképp se feleltek meg. Ugy látszik, a gondviselés helyes irányba terelte a karomat; a zene hirtelen elhallgatott, a banda szétrebbent nagy röhögés közepette, a mit furcsálottam.

Egyetlen embert vettem csak észre, ki visszamaradt. Lámpavas alatt állott; az öklét rázogatta a ház felé.

– Ki dobta le azt a szenet? – kérdi stentori hangon.

Nagy megdöbbenésemre a nyolcvannyolcas számu lakót ismertem fel; – ujságiró, mint jómagam. Gyorsan keresztülláttam az egész helyzetet – csakhogy későn, – mint a szerencsétlen regényhősök. Ugylátszik a Nyolcvannyolcas – őt is megzavarta a lárma – kiment, hogy tárgyaljon a lármázókkal. Persze az én széndarabom őt érte. Őt, az ártatlant, a békéset! A derekat, erényest! Ilyen igazsággal mér a fátum bennünket halandókat idelenn! Volt ott a csoportban tiz-tizennégy fiatalember; olyan egyse köztük, ki meg ne érdemelte volna a darab szenet s ő, az egyedül ártatlan az áldozat. A ködlő lámpa világánál ki birtam venni, épp a szeme sérült meg.

Az épülettömb néma maradt a kérdésre; arra átjött az utcán és felfeléhaladt a lépcsőn. Minden emeletnél megállt; orditott.

– Ki dobta le azt a széndarabot? Hol az az ember, a ki azt a szenet ledobta? Ki vele!

A kitünő ember az én helyemben megvárja, mig a Nyolcvannyolcas odaér arra a folyosóra, ahol lakik. Kitárná az ajtót; férfias elszántsággal jelentené:

– Én dobtam ki a széndarabot. Én valtam, igenis. – Tovább nem mondhatta volna, mert ennél a pontnál a Nyolcvannyolcas beveri a fejét, az biztos. Csuf botrány kerekedik a folyosón; nagy tábor venne körül, a ház valamennyi lakója bosszankodnék; később kérdezősködés, magyarázkodás, törvény. Gonosz szenvedélyek váltak volna ki az emberekből; keserü harag kelt volna, talán évekig tartó.

Nem mondom, hogy kitünő ember vagyok. Nem tudom, érne valamit, ha azt próbálnám állitani, hogy igenis az vagyok. Nem vagyok elég jó szinész. Mondok magamban, mikor a dolgozószobámban levetem a cipőm, hogy a hálószobába vonuljak át. Ez a Nyolcvannyolcas biztosan nincs olyan kedélyállapotban, hogy kiváncsi lenne a történetemre. Hadd orditson; majd lecsillapodik. Visszatér a lakásába, megmossa a szemét; frissitő álomba merül. Reggel, – mint rendesen – találkozunk a Fleet Streeten, alkalmilag megemlitem az incidenst; sajnálkozásomat fejezem ki. Az igazságot is megpenditem, hogy alighanem valami szomszéd, kit szintén bosszantott a dolog, szenet dobált az énekesekre, aztán sajnálatos véletlen folytán épp ő lett az áldozat. Tapintattal talán még arra is képes leszek, hogy átlássa az incidens humorát. Később, márciusban vagy áprilisben, óvatosan kiválasztván a legalkalmasabb percet, esetleg be is vallhatom, hogy én voltam; barátságos pohár brandy fölött kacagunk az ügyön.

Tényleg; igy is történt. Az emlitett Nyolcvannyolcas – nagy darab ember; – soha jobb fiu nem élt még a földön nála, csak kicsit indulatos, – maga mondta: – „No, kutya szerencséd volt öreg, hogy nem mondtad akkor.“

– Mert éreztem, – felelek, – ösztönszerüleg, hogy olyan természetü ez az ügy, hogy jobb későbbre halasztani.

Van ugy, hogy jobb legyőzni a szenvedélyt, hogy az ember férfiasan elszánt legyen. A karácsonyi énekesek az én keblemből ingerültségnél egyebet nem váltanak ki; mégis láttam, a mint a „Mennyből az angyal“ hallatára – akármilyen ködös volt a torok, mely énekelte, akármilyen hamis a kisérő fuvola, trombita – munkától barázdás női arcon az öröm sugara világolt fel. Annak a dal remény, szerelem hirnöke; édesebb lesz tőle az élet kemény ize. Ha mi, magasabbrendü emberek, csak rágondolunk a familiáris karácsonyi ajándékgyüjtése, beleborzongunk. Eszembe jut amit egyik barátom mondott egy falusi karácsoni látogatásról. Szemtől-szembe került egy olyan hölggyel, kit a városban merőben ellenkező környezetben ismert. A kis farmház ajtaja tárva-nyitva állott; az a bizonyos nő és egy idősebb asszony egy asztalnál vasaltak; a mint a fiatalabb puha, fehér kezei ide-oda emelték a vasalót, a hogy ott hajtogatja, simitja a fehér vászoncsomót, kacag, cseveg; hát csupa házias, kedves dolog, amit mond. Barátom árnyéka épp a munkájára esik; az asszony feltekint; pillantásaik találkoznak: az asszony arca egyszerüen annyit mond: „Én itt nem ismerem önt; ön sem ismer engem. Itten nő vagyok, kit szeretnek, becsülnek.“ Barátom belép; beszédbe elegyedik az idősebb nővel – az házigazdája vendégei közzül egynek a felesége. Az asszony megfordul és bemutatja a fiatalabbat: „A lányom, sir. Nincs hozzá idelenn sokszor szerencsénk. Állása van Londonban; ritkán látogathat csak el hozzánk. Csak épp karácsonykor szokott pár napot nállunk tölteni.“

– Az a családi találkozás legjobb ideje – felel a barátom elfojtott vigyorgással, a miért aztán utálja sajátmagát.

– Ugy van, sir; – felel az asszony, a ki a vigyort nem veszi észre. A karácsonyt eddig még mindig velünk töltötte; nem igaz, Bess?

– Mindig, anyám, – felel a nő egyszerüen és a munkája fölé hajol.

Az évnek erre a néhány napjára odahagyja prémjeit, ékszereit; szép ruháit, finom ételeit – darabig ott él, hol tisztaság, egészség van. Ez az egy horgony, mi a nőiességhez köti; szivesen gondol rá az ember, hogy elég erős lesz arra, hogy megmentse a teljes elmerüléstől. Mély argumentumok valamennyien, melyeket a karácsony védelmében és a karácsonyi szokások dicséretében elmondottam, szentimentális természetüek; de elég soká éltem ahoz, hogy kételkedjem, vajjon az érzelemnek nincs-e meg a rendes, törvényes helye az élet gazdaságában.