Vetted észre, milyen az, mikor asszony elmén hazulról?

Ha férfi megy el, azt mondja: „No én most elmegyek; nem maradok soká oda.“

– Ó, George! – kiált utána a felesége a lakás másik végéből; várj; kérlek, ne menj még; csak egy pillanatra! Csak azt akarom mondani… Hallja, hogy ottkin becsapódik az ajtó; mint röpülnek le a kalapok a fogasról.

– Istenem George, csak nem mentél még el! – sikolt. De csak a kétségbeesés hiu hangja. Ez igy van, ez tény; tudja, hogy már valóban elment. Zihálva ér ki a hallba.

– Bizony várhatott volna egy percig; zugolódik befelé, amint a kalapokat szedi össze. Annyi mindenfélét akartam mondani.

Nem nyitja ki az ajtót, hogy lekiáltson utána, ugyis tudja, hogy már félig kinn jár az utcán. – Közönséges, aljas távozási mód; hasonlit a férfiakhoz, – gondolja.

Ha azonban asszony távozik otthonról, arról aztán tud az ember. Nem szökik el aljasan. Ő megmondja, hogy elmén. Általánosságban megmondja már előttevaló nap délután; kisebb megszakitásokkal elismétli uzsona-időig. Teánál hirtelen elhatározza, hogy mégsem fog; hogy inkább holnaputánra hagyja. Egy órával később elgondolja, hogy mégis csak holnap lesz az inkább; előkészületeket tesz, hogy estére meg is mossa a haját ez okból. Ugy körülbelül egy óra hosszat elragadtatási rohamok váltakoznak nála, mely rohamok alatt ugy véli, igenis fog menni; aztán lemondási kedélyállapot következik, mikor balsejtelmek szállják meg. Ebédnél valamely más nőt is rábeszél, hogy tartson vele; a másik nő, mikor már rábeszélték, el van ragadtatva az eszmétől. Csak aztán jut eszébe, hogy igaz is; nem mehet. Az első nő nemsokára meggyőzi, hogy mégis jöhet.

– Igaz; – felel a másik; – de akkor hogy leszünk veled, édesem? Elfeledkeztél Jones-ékről.

– El; igazán el; – igy az első, teljességgel zavartalanul. Milyen borzasztó; én pedig szerdán nem mehetek. Akkor csütörtökre hagyom.

– De csütörtökön meg én nem mehetek; – mondja a másik.

– Jó; akkor nélkülem méssz, drágám, – felel az első olyan hangon, mint aki egy élet becsvágyát készül feláldozni.

– Ó, dehogy kedvesem; nem is gondolok rá; – mond a másik nemeslelküen. – Inkább várunk és megyünk aztán együtt pénteken.

– Tudod mit; – mondja az első. – Majd jókor felkelünk, (csak inspiráció) és jókor visszaérkezünk, még mielőtt Jones-ék itt vannak.

Elhatározzák, hogy majd együtt alszanak; valami bujkáló gyanu vibrál a szemükben, hogy ez lesz az utolsó alvás életükben. Korán visszavonulnak; kanna meleg vizet visznek magukkal. Nagyobb időközökben éjjel hallani lehet a viz csobogását, az ő társalgásukat.

Reggelihez későn jönnek le; mindkettő rosszkedvü. Ugy fest, mintha mindkettő arra a meggyőződésre jutott volna, hogy ebbe az őrült dologba a saját jobb belátása ellenére erőszakolták; a másik állhatatos bolondériája az egész. Reggeli alatt mindenik megkérdi a másiktól ötperces időközökben, hogy elkészült-e már egészen. Ugy látszik, semmi egyéb dolga se lesz egyiknek se, minthogy a kalapját feltegye. Az időről beszélnek; vajjon milyen lehet. Ugy vélik, jó volna, ha eldőlne; esni fog-e, vagy süt-e a nap majd. Haragszanak az időre, hogy nem bir határozni. Reggeli után még felhős az ég. Elhatározzák, hogy egész elejtik az utitervet. Akkor eszibejut az elsőnek, hogy őneki menni kell minden körülmények között.

– De neked nem muszáj jönnöd, kedvesem; – mondja.

Eddig a pontig a második nő nyilvánvalóan még nem tudta, hogy tulajdonképen akart-e menni, vagy sem. De most már tudja.

– De jövök; – mondja; – legalább aztán tulestem rajta.

– De igazán nem szükséges, hogy jere; – vitatja az első, – akkor én is hamarabb otthon leszek. Már indulok is.

A másik csökönyös.

– Én leszek előbb kész; – válaszol. – Tudod drágám, hogy rendesen én szoktam rád várni.

– De hisz még cipő sincs rajtad; – emlékezteti az első.

– No, annak idő nem kell; – véli. – Hanem igazán, kincsem, ha nem akarod, hogy jöjjek, akkor csak szólj. – Majdnem a könnyeknél tart már.

– De hát természetes, hogy szeretném, ha jönnél, – magyarázza a másik lemondó hangon. – Azt hittem, hogy csak azért akarsz jönni, hogy szivességet tegyél; hogy ne menjek egyedül.

– Ó, dehogy; magam is szeretnék menni.

– No, akkor siessünk; – igy az első; – én kész leszek egy perc alatt. Nekem csak másik szoknyát kell felvennem.

Félórával később, hallod, mint hivják egymást a ház különböző sarkaiból; tudni szeretnék, kész-e a másik. Kisül, hogy mindketten már rég kész voltak; csak épp a másikra vártak.

– Attól félek, – mondja az, a ki leért a lépcső aljára, – hogy esni fog.

– Ugyan, ne mondd; – hallik a másik hangja.

– Bizony; nagyon is esőre áll.

– Micsoda bosszuság; – felel a fönti; – hagyjuk holnapra?

– Te, mit gondolsz, drágám? – a lenti.

Elhatározzák, hogy mennek azért mégis, csak épp hogy cipőt kell váltani; csak másik kalapot kell tenni.

Rákövetkező tiz percben még ide-oda szaladgálnak, kiabálnak. Aztán ugy látszik, hogy elkészültek csakugyan; már csak Istenhozzádot kell mondani, aztán „mehetünk.“

Kezdik a gyerekeket csókolgatni. Asszony sohse hagyja el a házat titkos félelem nélkül, hogy sohse tér oda vissza többet élve. Egyik gyereket sem találni sehol. Mikor megtalálják, szeretné, ha nem találták volna meg. Meg kell mosni, mielőtt meg lehet csókolni. Aztán a kutyust kell megtalálni, hogy megcsókolhassák azt is; végre a szakácsnő várja az utolsó rendeletet.

Arra aztán kinyitják lenn a kaput.

– Ó, George! – az első asszony visszafordul. – Fönn vagy?

– Halló! – egy hang valahonnan fentről; – szükséged van rám?

– Nem drágám; csak bucsuzni akartam. Good bye. Megyek.

– Isten áldjon.

– Isten veled, drágám. Nem gondolod, hogy esni fog?

– Á, nem; nem hinném.

– George.

– No.

– Pénz nincs nálad?

Öt perccel később szaladva jönnek vissza; egyik otthon felejtette a napernyőjét, a másik a pénztárcáját.

Pénztárcáról szólván, ujabb különbség fedeződik fel a himnemü és nőnemü emberi állaton. Férfiember a pénzét a zsebében hordja. Ha használatba akarja venni, előszedi és leteszi. Ez a dolgok közönséges rendje; asszonynak több finomságra van szüksége. Ott áll az utcán; négy pence-ért ibolyát akar vásárolni; a virágárus lány vár. Két csomag van az egyik kezében, napernyő a másikban. Balkezének megmaradt két ujjával tartja az ibolyát. Felmerül a kérdés: hogy fizessen a lánynak? Gondolkodik darabig; szemmelláthatólag azon tünődik, hogy van az, hogy nem tud fizetni. Arra aztán rájön: csak két keze van, az pedig teli mindkettő. Először azt gondolja, hogy a csomagokat és az ibolyát majd átteszi a jobbkezébe; aztán, hogy inkább a napernyőt a balba. Aztán körülnéz valami asztal, vagy legalább is szék után. Olyasmi nincs az egész utcában. Megoldódik a kérdés azáltal, hogy elejti a csomagokat, a virágot. A lány felveszi; tartja; vár. Ez felszabaditja a jobbkezét, hogy az erszényt kereshesse meg vele; baljával a nyitott ernyővel hadonász. Valamelyik öreg gentleman kalapját lesöpri vele a csatornába; majdnem kiüti a virágáruslány szemét, mielőtt eszébejut, hogy jó volna becsukni azt az ernyőt. Mikor becsukta, odatámasztja a virágáruslány könnyü állványához; most már komolyan kutatni kezd mindkét kezével. Hátulról előre forditja magát, testének felső részét körbehajlitja ugy, hogy a haja előrekerül, a szemei meg hátra. Balkezével még mindig erősen fogja sajátmagát – ha elengedné a személyét, isten tudja, hová vinné – jobbjával kutat. Hisz az erszény megvan; érzi; a probléma az: hogyan férjen hozzá. Leggyorsabban persze ugy érhetné el, ha levetné a szoknyáját, leülne és a belső részét kifelé forditaná; s onnét a zseb sarkából felfelé csusztatná. Ez egyszerü gondolat azonban ugy látszik nem ér fel hozzá. A ruha hátulján valami harminc ránc van; két ránc között huzódik meg a titkos nyilás. Csupa véletlenségből felfedezi végre; majdnem elesik munkaközben; de felhozza az erszényt a napfényre. Még csak a kinyitás jár vesződséggel. Tudja, hogy valami nyomógombbal nyilik, de sohse nézte meg, milyennel; nem tanult meg bánni vele; nem is fog soha. Rendesen addig nyomkodja, mig kinyilik. Öt perc alatt mindig el szokott készülni, ha csak nem sieti el.

Tényleg kinyilik végre. Kinyilik, mert már belebetegedett abba, hogy ugy nyomkodják, s véletlenül, vagy akarattal épp lefelé van abban a percben, mikor kinyilik. Ha elég közel vagy ahoz, hogy a vállán keresztül pillants, láthatod, hogy arany, ezüst egymásrahányva feküdt benne. Benső szentélyben, mit másik ruganyos gomb őriz, a rézpénzt őrzi egy bélyeggel, meg egy fizetőcédulával együtt. A cédula kilenc hónapos; tizenegy pence három farthingről szól.

Emlékszem egy öreg omnibusz-kalauz felháborodására. Benn a kocsiban kilenc nő ült és két férfi. Én ültem az ajtó mellett; ennélfogva az észrevételeit énhozzám intézte. Időbe került, mig a pénzeket összeszedte, de azt hiszem, jobban sikerül, ha kevesebbet morog; megzavarta, idegessétette az utasokat.

– Ezt nézze itten; – mondja s egy átellenben ülő hölgyre hivja fel a figyelmem. Szokott módon kutatott az erszénye után. A pénzükön ülnek; ilyenek az asszonyok. Ahol ni; hogy halászik utána.

Végre a hölgy kihuz maga alól egy rendkivül kövér erszényt.

– No, most képzelje el, hogy szorongó, rázós omnibuszba ilyen vacakon ül; – folytatja. – Micsoda erős hátsórészük lehet. Bizalmas kezdett lenni: „Láttam egy asszonyt“ – mondja, – az kiszedett maga alul először egy nagy, nehéz kapukulcsot, egy kis doboz szardiniát, hatalmas erszényt, egy csomó hajtüt, egy üveg illatszert. Én megbolondulnék, ha csak egy kis ajtókulcson ülnék, ezek az asszonyok meg igy szaladgálnak egész nap. Ugy hiszem, hozzá vannak szokva. Tegye aztán az ember őket pehelypárnára; biztosan sikitanak. Amig egy twopencet kihozunk belőlük; a szivem szakad bele. Először megpróbálják egyik oldalon; aztán megpróbálják a másikon. Aztán felállnak; rázzák magukat, mig a kocsi vissza nem löki őket; ott állnak; vigasztalan ruharakás. Ha tőlem függne, asszony-kutatókalauzt tartanék a kocsin; hamarosan átkeresgélné őket, oszt elvenné a pénzt. Hogy ezeknél mit keressen szegény zsebmetsző. Csak azt mondom, mig szegény férfi rátalál asszonyi zsebre manapság – no az legalább megérdemli, amit ott lel.

Komolyabb természetü dolgokra gondoltam, mikor igy az asszonyok tulontul gondos voltáról elmélkedtem. Az az elméletem – lehet, hogy hamis; ilyen véleményt is hallottam – hogy tulságosan sok aggodalommal tesszük meg életünk rövid kis utját. Folyton a földre pillantunk. Lehet, hogy elkerülünk egy-két kisiklást, meglátjuk a követ egyszer-kétszer, miben megbotlottunk volna – de elmulasztjuk az ég kékjét; a domboldal dicső zöldjét. Mindig bosszantott a sok könyv, mit jó emberek irtak, hol elmondják, hogy az élet „sikere“ abban van, ha eldobjuk fiatalságunkat, elpocsékoljuk férfikorunkat csak azért, hogy nyolcvanéves korunkban „derüs öregség“-ről beszélhessünk. Egész életünket arra a bizonyos „légvár“-ra épitjük; nem vesszük észre, hogy mig épitünk, tervezünk, közönségesek, szükkeblüek, kemények lettünk. A rózsaszüretet hagyjuk csak holnapra; ma munka napja van; üzlet, hajsza. Istenem; holnap lett; de a rózsák elhervadtak. Nem is törődünk már rózsákkal; olcsó vásári áru; inkább tekintünk kelkáposzta felé, mire az a bizonyos holnap ránkvirradt.

Az életet élni kell, nem eltölteni; szembe kell szállni vele, nem elrendezni. Nem sakkjáték az élet; nem a legtöbbet tudó győzelme; kártyajáték; ügyes kéz többet nyerhet. Az a legbölcsebb talán, kinek mindig a legtöbb sikere volt? Én nem hinném. A legszerencsésebb whist-játékos, akivel az életben találkoztam, sohse volt biztos abban, hogy mi a tromf; a leggyakoribb kiszólása volt játékközben: „Ejnye; bocsánatot kérek“; olyan megjegyzés, mire a partner csak ilyet felelhetett: „Sohse kérjen. Minden jó, ha a vége jó.“

Egy olyan ember pedig, aki szememláttára lett nagyon gazdaggá, egy birminghami külvárosi épitkező volt; a nevét nem tudta leirni; életének harminc esztendején keresztül egyetlen egyszer józanon ágyba nem került. Nem azt mondom, hogy a whist-játszók azon igyekezzenek, hogy a tromfokat elfelejtsék. Az épitőmesterem talán még eredményesebb sikert tudott volna elérni, ha le birja irni a nevét; ha alkalmilag, – nem tulságos gyakran – egy-egy józan estét enged meg magának. Amit evvel ki akarok fejezni, annyi, hogy nem az erény a sikerhez vezető ut – ugy, ahogy mi értelmezzük. Más okokat kell találnunk, hogy erényesek akarjunk maradni; lehet, hogy vannak ilyenek is. Az igazság az, hogy az élet egyszerü játék, tiszta munka; azok a szabályok, a miket siker elérésére lefektetünk, olyasfélék, mint a megtéveszthetetlen, okvetlenül győző módszerek, mikkel évenkint a bolondok egy bizonyos válfaja felfegyverkezik s lemén Monte-Carloba szerencsét próbálni. Eljátszhatjuk a játékot hidegvérrel, éles itélőképességgel; elhatározhatjuk, mikor van ideje a fejjelugrásnak, mikor a lassu lépésnek; de hogy a bölcsesség legyen a zsinórmérték, annyit tesz, mintha azt képzelnők, hogy felfedeztük a véletlenek törvényszerüségét. Játsszuk végig az életjátékot, mint igazi sportsman; győzelmeinket mosollyal vágjuk zsebre; veszteségeinken vállat vonunk. Tán azért vettünk részt a zöld asztalnál a játékban; tán azért próbáltunk szerencsét kártyán, hogy megtanuljuk a jó játékos néhány erényét; önfegyelmet; veszteségnek bátorsággal való elviselését; szerénységet akkor, ha a szerencse kereke tulsokáig fordul felénk; erőt, ügyességet; a sorssal szemben való nagy közönyösséget. Jó lecke valamennyi. Ha egyikét-másikát megtanuljuk, nem volt hiábavaló a zöld asztalnál való időzésünk. De ha ugy kelünk föl az asztal mellől, hogy bosszuságot viszünk csak el; ha magunkat szánjuk egyedül, akkor biz attól félek, hiábavaló volt.

A mogorva Portás ugyis beszól az ajtón: „Ötszáz billió Huszonnyolcas; vár a kocsi, sir.“

Ejha! Már itt az ideje? Gyorsan összeszedjük a játékpénzt. De minek is kell az? Benn a városban, a folyó másik partján, nincs értéke. Az arany vérvörös szine, a szerelem világoszöldje – hová vágjuk? Ehun valami szegény koldus; játszani szeretne; adjuk oda neki; a mint kilépünk. Szegény ördög! Majd mulattatja a játék – darabig.

Tartsd a lőport szárazon, aztán bizzál a Gondviselésben; a bölcs jelszava ennyi. Nedves lőpornak sehol a világon nem veszed semmi hasznát. Száraznak talán; a Gondviselés segitségével. Nevezzük Gondviselésnek; csinosabb név, mint véletlen; tán igazabb is.

Másik hiba, a mit elkövetünk, mikor az életünkből ki akarunk okoskodni, ez: ugy okoskodunk, mintha értelmes teremtmények volnának adva a számfejtés alapjául. Nagy hiba. Jóakaratu hölgyek és urak gyakran esnek bele, mikor felállitják ideális világukat. Ha megjavitják a házasság intézményét, megoldják a szociális problémát, ha szegénységet, háborut egy akarattal küszöbölnek majd ki – ha a bünt, a szomoruságot, a nyomort nagy parlamenti többség leszavazza! Ó; akkor érdemes világ lesz ez itten! De nem kell várni olyan sokáig, uraim és hölgyeim. Nincs szükség szociális forradalomra; a nép lassu nevelésére. Mindez megvolna már holnap, ha csak értelmes lények lennénk.

Képzeld el értelmes lények világát! A Tizparancsolatra akkor nem volna szüksége senkinek a világon; hisz értelmes lény nem követ el bünt, értelmes teremtmény nem csinál hibát. Nem lenne gazdag ember; hisz melyik értelmes ember törődik a pompával; látszattal? Szegény se lenne; mert hogy én kétszer annyit egyek, mig odaát a másik utcában testvérem éhezik, ki éppolyan ember, mint én – az nem észszerü. Nem volna a vélemény eltérő egy ponton: hisz csak egy értelmes ok foroghat fenn. Te, kedves olvasóm, rájönnél, hogy mindenféle tárgyban egy véleményen vagy velem. Regényeket nem irnának; szindarabot nem játszanának; értelmes teremtmények életében nincsenek drámák. Nem volnának őrült szerelmek, őrült kacajok, fájdalmas könnyek; tüzes viták, rövidéletü örömök – bánatok, vad álmok – csak ész, értelem, okosság mindenütt.

Egyelőre azonban megmaradunk értelmetlen lényeknek. Ha megeszem ezt a mayonnaise-t; megiszom rá azt a pezsgőt, a vesém bánja meg. Akkor hát minek eszem meg? Julia bájos lány; szeretetreméltó, okos, szellemes: van jó csomó serfőzde-részvénye is. Mért veszi el John mégis Ann-t? Az a lány veszekedős, lobbanékony, ez a legkisebb rossz, amit az ember mondhat róla. A fiu érzi is, hogy sohse lesz belőle olyan jó háziasszony, mint a másikból; különleges szeszélyei vannak; semmi vagyona. De van valami Ann állán, nyakán, mi elbájolja. Nem birná megmagyarázni, mi. Általában véve Julia szebb kettejük közt. De mennél többet gondol Juliára, annál inkább vonzódik Ann-hoz. Igy hát Tom veszi el Juliát; oda a serfőzde részvény. Julia valami ünnepi kirándulásban meghül; tehetetlen nyomorék lesz egész életére; Ann hirtelenében tizezer fontot örököl egy ausztráliai nagybácsitól, kiről soha semmit se hallott senki.

Hallottam egy fiatalemberről, a ki rendkivül gonddal választott feleséget. Aszongya – bölcsen – sajátmagának: „Feleség választásában az ember nem lehet sohse elég óvatos.“ Meggyőződik arról, hogy hány megfelel minden követelménynek, mit élettárstól kivánhat az ember. Megvan benne minden erény, mi kivánatos nőszemélyben; nincsenek hibái, hacsak olyanok nem, mik asszonyban elmaradhatatlanok. Praktikus nyelven: maga a tökély. Elveszi; kisül, hogy csakugyan benn van minden, a mit elgondolt felőle. Csak egyetlen kifogást hozhatott fel ellene: – azt, hogy nem szerette. Ez pedig igazán nem a lány hibája volt.

Milyen könnyü volna az élet, ha ismernők sajátmagunkat. Ha biztosak lennénk a felől, hogy holnap is csak ugy gondolkozunk, mint ma. Szerelmesek leszünk egy szép nyári kiránduláskor; olyan friss, bájos, üde a lány; a vér a fejünkbe száll, hacsak rágondolunk. Ideális pályafutás csak az volna: ott feküdni örökké a lábai előtt. Lehetetlennek látszik, hogy a Sors nagyobb boldogságot is mérhetne ránk, mint azt a kitüntetést, hogy a cipőjét tisztithassuk, a ruhája szegélyét csókoljuk. Ha kicsit piszkos az a ruhaszegély; annál jobban örülünk az egésznek. Elő is adjuk ebbeli becsvágyunkat; mikor elmondtuk, akkor még minden szó igaz. De elmulnak a nyári kirándulások; elmulik a nyári kedv, ott találjuk magunkat a télben, azon törjük a fejünket; hogy kapaszkodhatnánk ki a hinárból. Vagy még rosszabb: tovább tart a szeszély, mint rendesen. Forma szerint megkérjük a kezét. Megházasodunk – ugyan hány házasság az eredménye olyan szenvedélynek, amelyik kiégett már, mikor oltár elé lépünk vele? – Három hónappal később a csacsi kis lány tört szivvel vallja be magának, hogy mi keservesen unalmasnak találjuk a cipellő tisztitását. Ugy érezzük, mintha megnőtt volna a lába. Nincs pardon a magunk számára, ha csak az nem, hogy ostoba gyerekek voltunk; nem is tudjuk, miért sirunk; játékközben megsebesitjük egymást; vagy hangosan zokogunk, ha magunkon ütünk sebet.

Ismertem egyszer egy amerikai hölgyet. Hosszu történetekkel untatott, előadván mind a sok brutalitást, mik férje részéről érik. Be is adta ellene a válókeresetet. Elérkezett a tárgyalás napja; a nő nyert az egész vonalon. Valamennyien meggratuláltuk; akkor pár hónapra eltünt az életemből. De aztán valamelyik nap megint csak együtt találtuk magunkat. Egyik nagy problémája még a társadalmi életnek, hogy mit mondjunk egymásnak, mikor találkozunk; minden nőnek, férfinak a vágya ilyenkor, hogy rokonszenvesnek, okosnak mutassa magát; ez aztán megneheziti a társalgást, mert – ha ugy általába vesszük édes mindnyájunkat, nem vagyunk se rokonszenvesek, se okosak. Csak ugy melesleg jegyzem meg. Persze a volt uráról kezdek vele beszélni. Kérdem tőle, hogy megy a sora. Feleli, ugy véli, egész jól érzi magát.

– Ujra megházasodott? – érdeklődöm.

– Ujra; – felel.

– Ugy kell neki; felelek. – Meg a feleségének is. – Csinos, derüsszemü kis nőszemély volt ez az amerikai barátnőm; a kegyeibe akartam behizelegni magam. „Olyan asszony, ki hozzámegy ilyen emberhez, tudván azt, a mit tudnia kell, egész biztosan nyomorult emberré teszi majd; és abban is biztosak lehetünk, hogy az ember is átkává válik az asszonynak.“

Barátnőm mintha védelmezni akarta volna:

– Azt hiszem, nagyon megjavult; – véli.

– Ostobaság! – felelek; – férfi nem javul meg soha. Ha egyszer gazember, az marad örökké.

– Sss; – kér; – ne mondjon ilyesmit róla.

– Mért ne? – kérdem. – Hisz sajátmaga elégszer nevezte gazembernek.

– Nem volt tőlem helyes; – elpirul. – Attól tartok, nem ő volt egyedül hibás a dologban; bolondosak voltunk akkortájt még mindaketten; ugy hiszem, tanultunk ebből.

Nem feleltem; vártam a szükséges magyarázatot.

– Jó volna, ha meglátogatná; – teszi hozzá kis nevetéssel; – őszintén szólva, én vagyok az az asszony, a kit elvett. Kedden van a fogadónapom. K. Mansions, második szám. Azzal elszalad; otthágy engem csodálkozva magamra.

Valamelyik vállalkozóbb szellemü lelkész kisebbfajta templomot állithatna fel a Strandon, a Law Courts (Igazságügyi palota) mögött. Igen jó üzleteket csinálhatna; visszaházasitaná az imént elvált párokat. Egyik barátom – iróember az is – kijelentette, hogy soha jobban nem szerette a feleségét, mint két alkalomkor; – először, mikor visszautasitotta, másodszor, mikor a tanu-padon ülve, ellene tett tanuvallomást.

– Különös teremtések maguk férfiak; – jegyzi meg egyik hölgy egy urnak jelenlétemben… Mintha maguk se tudnák biztosan, hogy mit akarnak.

Általánosságban bosszankodott a férfiakon. Nem mondom, hogy nincs igaza; sokszor roppantul bosszantanak engem is. Különösen egy ember van, ki mindig felingerel. Igy beszél; amugy cselekszik. Ugy prédikál, mint valami szent; ugy viselkedik, mint a bolond; tudja, mi a helyes és azt teszi, a mi helytelen. Ne is beszéljünk róla. Majd megkapja ő is a magáét valamelyik nap; betesszük egy csinos, kényelmes, jól kibélelt skatulyába; annak a tetejét jó szorosan rásrófoljuk; félretesszük valami csöndes kis helyre; tudok is egy templomot; majd amellé; hisz másképp fölkel és megint gonoszul viselkedik.

A megszólitott férfi, – általánosságban olyan, mint okos emberek szoktak lenni, – mosolyogva tekint a szép kritikusra.

– Kedves asszonyom; – mondja, – nem azt vádolja, a kit kellene. Beismerem, hogy sokszor nem vagyok tisztában avval, hogy mit akarok; a mi keveset tudok róla, az se tetszik magamnak se. Nem én csináltam igy, ki se választottam. Én még sokkal kevésbbé vagyok megelégedve vele, mint amennyire ön lehet, asszonyom. Nagyobb titok én előttem, mint ön előtt; pedig énnekem kell élnem az akaratommal. Inkább szánakoznia kell rajtam, ahelyett, hogy vádol.

Van ugy, hogy rámjön a rosszkedv és irigylem az öreg remetéket, hogy nyiltan, bátor gyávasággal elkerülték az élet problémáját. Vannak napok, mikor olyan létről álmodom, melyben nincs az ezernyi finom szál, melylyel lelkeink Liliputiországhoz vannak kötve. A fekete vizek, fjordok fölött Norvégiában szeretnék élni olykor; ott más emberi lény el nem vitatja tőlem királyságomat. Egyedül nekem suttog az erdő; egyedül nekem ragyognak a csillagok. Hogy hogyan fogok megélni, még nem tudom egész biztosan. Egyszer egy hónapban leszállok; lemegyek a körülfekvő falvakba és jól megrakodva térek haza. Hisz sokra nem volna szükségem. Puskám, halászbárkám elég lenne. Volna nagy kutyám is; beszélne hozzám a szemein keresztül, azok kimondatlan gondolattal telitvék. Együtt vándorolnánk a fensikokon, együtt keresnénk meg az ebédünket olyan emberek primitiv módjára, kik nem álmodtak tizfogásos ebédekről, Savoy-lakomákról. Az ebédem magam főzném, elkölteném, egy üveg jó bor mellett, mi frissiti a férfiui kedélyt, megkönnyiti a gondolkodást. (Ugy látom, nem vagyok egész állhatatos. A civilizációnak ezt az ajándékát magammal szándékoztam vinni a remeteségbe.) Este – a számban pipa – cserjetüz mellett üldögélek és elmélkedem; uj meglátások ébrednek bennem lassan-lassan. Megerősit a milljó néma hang, amint hullámok zajába fullad – talán közelebb érek ahoz, jobban megértem azt, hogy mi szándékkal lettünk e világra. Talán meg birom ragadni valami csücskét annak a titoknak, hogy mi értelme a létnek.

Nem, nem, drága hölgyem; a mindenről való lemondásnak eme világába nem vinnék társat magammal; de bizonnyal semmiesetre olyan nembélit, a milyenre kegyed gondol. Van idő, mikor jobb az embernek egyedül lenni. A szerelem elriaszt bennünket azoktól a mélységektől; férfit, asszonyt csinál belőlünk, pedig ha kicsit közelebbről akarjuk látni a csillagokat, olyasminek bucsut kell mondanunk. Mi férfiak, nők nem mutatkozunk egymás előtt legeslegjobb oldalunkról; nagyon sokszor, félek, inkább a legrosszabbról. Az asszonynak a férfiről alkotott legmagasztosabb eszménye a szerelmes férfi; férfi előtt asszony mindig a lehetséges imádott. Látjuk egymás szivét, de nem egymás lelkét. Egymás jelenlétében sohse rázzuk le magunkról a föld rögét. A házasságközvetitő Természet anyó mindig ott settenkedik körülöttünk. Asszony férfivá emelhet bennünket; de azt kivánja, hogy ott megállapodjunk. „Emelkedj fel hozzám! – kiált oda a fiunak, ki sebzett lábbal sáros uton halad; – – légy igaz, hü, gyöngéd; de magasabbra ne emelkedj aztán; maradj itt az oldalam mellett.“ A mártirt, prófétát, a világ elveszett reményeinek fellelőjét felrázná álmából a nő. Karjait fonná a nyaka köré, hogy lehuzza magához.

Az asszonyhoz meg a férfi szól: „A feleségem vagy. A te Amerikád itt van; ezek közt a falak közt. Itt a munkád; kötelességeid.“ Igy is van ezer eset közül kilencvenkilencben; csakhogy asszonyt, férfit nem minta szerint öntöttek ám és nem egyforma anyagból gyurták.

Olykor – bárha fáj is, – az asszony kötelessége csakugyan négy fal között maradás. De Mária kötelessége mégsem volt a Józsefé.

Az uj, népszerü regények hőse a fiatalember, ki igy beszél: „Jobban szeretlek a lelkemnél“. A népszerü hősnő felkiált „Szerelmünkért a pokolba megyek veled!“ Vannak férfiak, nők, kik nem birnának igy felelni; – vannak férfiak, kik álmot álmodnak; asszonyok, kiknek jelenéseik vannak, – nem valami praktikus személyek ezek Tündérország szempontjából. De az se lenne olyan békességes hely, ha ezek számára épült volna.

Vajjon nem állitottuk-e magasabb talapzatra a nemi szerelmet, semmint megérdemli? Nemes szenvedély; de nem a legnemesebb. Van annál hatalmasabb szerelem is, melynek világánál emez csak a lámpa, mi bevilágitja a kunyhót; vagy holdfény csak, mely hegyet, völgyet füröszt. Volt egyszer két asszony. Olyan darabot játszottak, mit nappali világitás mellett nézhettem végig. Lánykoruk óta barátnők voltak, mig a szokott baj meg nem jelent a láthatáron: a férfi. Gyönge, csinos legényke; egyiknek se méltó egyetlen gondolatára; de a nők szeretik az érdemtelent. Nem volna probléma a tulnépesedés, ha nem szeretnék. Valami szerencsétlenség folytán hát a hitvány emberpéldány kellett mindkettejüknek.

A vetélytársi mivoltuk kihozta belőlük mindazt, mi a legrosszabb volt. Hiba azt állitani, hogy a szerelem csak nemesit; le is alacsonyithat. Nagyon közönséges küzdelem volt az, mi kettejük közt kifejlődött olyan árért, mit a szemlélő nem találhatott kielégitőnek. A vesztes fél ugyan könnyen megvigasztalódhatott volna a győztes öröme fölött, még akkor is, ha nem a legkorrektebb uton jutott a győzelemhez. De ősi, régi, csuf szenvedélyek keveredtek föl ezekben a nőkben; a lakodalmas harang csak az első jelenetet zárta le.

Nem nagy dolog a másodikat kitalálni. A válások biróságánál végződött volna, ha az elhagyott feleség ugy nem érzi, hogy szebb bosszu kerekedik majd abból, ha hallgat.

Harmadik felvonás – alig tizennyolc hónap – a férfi meghal; – mellesleg az első szerencsés fordulat, mi személyesen érte az egész játékban. Az ő helyzete kezdettől fogva nagyon aggodalmas lehetett. Sekélyessége dacára, az ember nem nézhet rá bizonyos sajnálkozás nélkül; – némi mulatságos derü is keveredik ebbe a szánalomba. Az élet legtöbb drámáját bohózatnak, vagy tragédiának tekintheti a néző saját szeszélye szerint. A szinészek mindig ugy játszák, mint tragédiát; de hisz igaz bohózatnak ugyis ez a titka.

Igy lett győzedelmes az igazi, törvényes erény; igy büntették a szabálytalanságot s a darabot félretennők, mint érdektelen erény-prédikációt, ha nem volna negyedik jelenet, melyben kiderül, hogy az elhagyott feleség mint jön el ahoz, kivel elbánt egyszer, hogy bocsánatot kérjen. Meg is kapja. Akármilyen furcsa, ugy találják, hogy egymás iránti szeretetük mitsem változott. Sokáig éltek egymás nélkül; olyan édes, hogy most megint megragadhatják egymás kezét. Két magános asszony; együtt, egymásnak fognak élni. Azok, kik jól ismerték őket későbbi időkben, azt mondták róluk, hogy igen szép az életük; csupa báj, nemesség.

Nem mondom, hogy ilyen história gyakran előfordul, de sokkal hihetőbb, semmint az ember vélné. Néha „jobb az embernek egyedül lenni“; asszonynak meg „ember“ nélkül.