Az amerikai közönség a Gun-club tervét a legapróbb részletekig a legélénkebb érdeklődéssel kisérte. Napról-napra leste a bizottság értekezletét s a legnagyobb szenvedélylyel foglalkozott a leglényegtelenebb előkészülettel is, mely a hatalmas vállalatra vonatkozott. A szám-kérdéseket, a mechanikai nehézségeket, melyek megoldásra vártak, lázas figyelemmel kisérte.

Ámbátor egy álló esztendő kellett ahhoz, hogy a munkához hozzáfogjanak s azt befejezzék, mégis az érdeklődésnek mind újabb meg újabb nyilvánulásai betölték bőségesen azt az időt: az ágyúfúrásra választandó hely, az öntőforma elkészítése, a Columbiad öntése, a szerfölött veszedelmes megtöltés, mindez busás anyagot szolgáltatott a nép kiváncsiságának. Ha majd a löveget kilövik, egy fél percz lefolyása alatt csakugyan eltünik-e szemök elől; mi lesz vele, mi vár reá a végtelen ürben, miképpen jut a holdba, bezzeg kevés embernek jut osztályrészeül, hogy saját szemeivel láthassa. Azért az előkészületek, s a kivitel pontos részletei csakugyan igénybe vették az igazi érdeklődést.

Ezen közben a vállalatnak tisztán tudományos vonzóerejét igen nagy mértékben fokozta egy mellékkörülmény.

Barbicanenak terve egy legio barátot és bámulót szerzett, de ha még oly tiszteletteljes és még oly rendkivüli volt is ez a tetszés: általános nem lehetett. Egyetlen egy ember akadt az Egyesült-Államokban, a ki fölemelte tiltakozó szavát a Gun-club terve ellen és minden alkalommal hevesen megtámadta. Barbicane, – mert ilyen az emberi természet, – ez egyetlen ellenkezés iránt érzékenyebb volt, mint az általános tetszés iránt fogékony.

Pedig jól tudta okát ennek a kiirthatatlan ellenkezésnek, ennek az egymagára szorítkozó ellenséges érzületnek kútforrását: tudta, hogy a személyes féltékenység és becsvágy melyik forrásából buzgott elő már régebb idő óta.

A Gun-club elnöke sohasem látta e makacs ellenségét; bizonyára szerencse, mert ha e két férfiú szemtől-szembe kerül: szomorú következményei lesznek. A vetélytárs éppen olyan tudós volt, mint Barbicane, büszke, vakmerő, erőszakos, határozott akaratú férfiú: igazi yankee. A neve: Nicholl kapitány, lakott Philadelphiában.

Mindenki tudja, hogy a szövetség-háború alatt a löveg és a hajó-pánczél között bámulatra méltó küzdelem fejlődött ki: az egyiknek az volt a rendeltetése, hogy a másikat átfúrja, a másiknak pedig az, hogy ne hagyja magát. Ennek az lőn a következménye, hogy a két világrész tengerészete nemzeti átalakuláson ment keresztül. A golyó és a vaspánt hallatlanul elkeseredett élet-halál harczot vívtak, egyik nagyságban, másik vastagságban gyarapodott napról-napra. A rettenetes ágyúkkal felszerelt hajók áthatolhatatlan pánczélvédeik mögül az ellenséges tűzzel daczoltak. A Merrimac, Monitor, Ram-Tenesse, Weckausen8) ellenséges lövegek ellen védve, rengeteg nagy golyókat röpítettek. Azt tették másokkal, a mit maguknak nem kivántak az egész hadtudománynak erkölcsi igazság híjával levő alapelve értelmében.

Ha Barbicane a lövegek öntéséről volt híres, éppen oly névre tett szert Nicholl a pánczélkovácsolásban. Éjjel-nappal golyót öntött az egyik Baltimoreban, pánczélt kovácsolt a másik Philadelphiában: az eszméknek ellentétes áramlata éltette az egyiket is, másikat is. Mihelyt Barbicane egy új golyót talált fel, készen volt Nicholl egy új pánczéllal. A Gun-club elnöke világéletében azon buzgólkodott, hogy lyukat fúrjon, a kapitány pedig azon, hogy őt ebben megakadályozza. Ebből magyarázható meg a folytonos féltékenység, mely később személyeskedővé lett. Nichollt olybá képzelte Barbicane, mint egy áttörhetetlen pánczélt, melyen hajótörést szenved minden fáradozása; viszont Barbicanet Nicholl olyan lövegnek tartotta, mely őt keresztül-kasul fúrja.

Habár ez a két tudós ellentett irányban működött, mégis a geometria minden tantétele daczára is végül egymásba ütköztek volna – a párviadal terén. Szerencsére ez a két hasznos polgára a hazának 50–60 mérföld távolságra laktak egymástól és barátaik annyi akadályt tudtak közéjük gördíteni, hogy sohasem találkozhattak. Egy időben nem tudták, hogy a kettő közül melyiké lesz a dicsőség, mégis úgy látszék, hogy a pánczélnak kell útat nyitnia a golyó előtt. Ámde a szakavatott itélőbirák is haboztak még az itélethozatalban. Az utolsó próbánál Barbicane hengeralakú, hegyes végű golyói Nicholl pánczélaiban fennakadtak; azt hitte a philadelphiai kovács, hogy övé a diadal és vetélytársát megvetésével sujthatja, de midőn ez később hegyes golyók helyett 600 fontos kartács gránátokat használt – bezzeg elszontyolodott a kapitány. Valóban ezeknek a gránátoknak sikerült, – habár kisebb sebességgel,9) – a legjobb érczből készült pánczélt is szétroncsolni, átlyukasztani és darabokra tördelni.

Midőn aztán a golyó győzelme biztosítottnak látszék és Nicholl egy új, kovácsolt vasból gyártott pánczéllal elkészült, a harcz bevégződött. Mestermű volt az, a világ mindenféle golyóival farkasszemet nézett. A mester kivitette a washingtoni Polygonra10) és a Gun-club elnökét felszólította, hogy rombolja azt szét. A békekötés után Barbicane egyáltalában nem állott reá a próbára.

Erre aztán azt ajánlotta a kapitány, hogy pánczélát ellenébe állítja bárminő golyónak, a legképtelenebb lövéseknek, tömör, üres, hegyes végű, gömbölyű golyóknak. Ámde az elnök rá sem hederített, egyáltalában nem akarta sikerét koczkáztatni.

Nichollt annyira felingerelte ez a leirhatatlan makacsság, hogy mindennemű előnynyel kisértetbe akarta hozni Barbicanet. Felajánlotta, hogy pánczélát az ágyútól 200 yardnyira állítja fel. Barbicane megmaradt a mellett, hogy nem kisérletez.

– Száz yardnyira?… Még hetvenötre sem.

– No hát ötvenre, – harsogott Nicholl az ő ujságaiban, – 25 yardnyira is fölállítom s ráadásul én magam mögéje állok.

Barbicane azt felelteté, hogy még úgy sem hajlandó, ha Nicholl a pánczél – elé áll.

Ez már teljesen kihozta sodrából Nichollt, sértegetni kezdett. Kijelentette, hogy a gyávaság Barbicanetól el nem választható tulajdonság; az olyan ember, a ki nem hajlandó egy ágyúlövést megkoczkáztatni majdnem fél; általában a tüzérek, a kik manapság hat mérföldről lődözgetnek, olyan okosak, hogy személyes bátorságukat mathematikai itéletekkel pótoltatják; egyébiránt, ha valaki pánczéla mögött nyugodtan várja be a lövést, éppen olyan bátorságra mutat, mintha egy másik minden művészetét latba vetve ellövi a golyót.

Barbicane e gyülöletet lehelő nyilatkozatokra nem is felelt; talán nem is vett róluk tudomást, mert nagy terve egészen lefoglalta.

Mikor hires indítványát a Gun-clubban megtette: Nicholl dühe tetőpontra hágott. Jókora féltékenység is vegyült e gyülölségbe, mert tudta, hogy nem tehet ellenében semmit. Ugyan mit is találhatott volna ki, a mi túltesz ezen a 900 láb hosszú Columbiadon? Képzelhető-e olyan pánczél, mely 30,000 fontos golyónak ellenáll? Nichollt az első pillanatban leverte, megsemmisítette, összezúzta ez az «ágyúlövés»; később újra feltápászkodott, s elhatározta, hogy bizonyító érveinek erejével meghiusítja Barbicane tervét.

A Gun-club munkálatait tehát a legádázabbul megtámadta; írt egy rakás levelet, melyeket az újságok szivesen közöltek. Tudományos eszközökkel próbálta Barbicane művét tönkresilányítani. S mihelyt a hadjárat folyamatban volt, mindennemű érvekkel előhozakodott; őszintén szólva gyakran olyanokkal is, melyeknek csak látszólagos tartalma volt.

Mindenek előtt megostromolta Barbicane számításait. A + B alapján igyekezett kimutatni, hogy Barbicane tételei hamisak, s avval vádolta, hogy egy kukkot sem ért a ballisztikához. Egyéb tévedéseit nem érintve, azt is kimutatta, hogy teljes lehetetlenség egy lövegnek másodperczenkint 12,000 yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Erősen állítá, az algebrára támaszkodván, hogy még ilyen kezdő-sebesség mellett sem juthat egy löveg túl a légkörön! Húsz angol mérföldnyire is alig. Még ennél is tovább ment. Tegyük fel, hogy megadatja a kellő sebességet, ámde az 1.600,000 font lőpor által kifejlesztett gáz nyomásának az üres löveg nem állhatna ellen; s ha még ezt is feltételezzük, de nem birná meg azt a hőséget, hanem abban a pillanatban, mikor a Columbiadból kiért, elolvadna, s mint tüzes eső reá hullana a meggondolatlan nézősokaság fejére.

Barbicanenak e támadásokra egyetlen arczizma sem rándult meg, nyugodtan folytatta megkezdett munkáját.

Erre aztán Nicholl más szempontból fogta fel a dolgot. A nélkül, hogy a vállalat haszontalan voltát feszegette volna, úgy beszélt róla, mint szerfölött veszedelmesről úgy a polgárokra nézve, kik ilyen kárhozatos színjátéknak szemlélői lennének, valamint a szomszéd városokra nézve; mert ha ez a golyó czélját el nem éri – a mi pedig lehetetlenség is – úgy visszaesik a földre, s akkor súlyának megfelelőleg a gyorsaság négyzetével gyarapodik nehézségben, s akkor jaj annak a helynek, hova lezuhan. Ily körülmények között, a nélkül, hogy a szabad polgárok jogaiba beleavatkoznánk, a kormánynak kellene lépéseket tenni, mert az nem járja, hogy egy embernek a kedvtelése az összesnek biztonságát veszélyeztesse.

Ebből kitetszik, hogy minő tulságokba sodródott Nicholl kapitány. Véleményét nem osztotta senki: egymagára állt. Számba sem vették gonosz jóslásait. Hadd ordítson kedvére, – mondák, – míg a tüdeje bírja. Olyan ügynek védőjévé szegődött, mely már előre veszett ügy vala; hallották kiabálását, de nem hallgatták meg, s így a Gun-club elnökének tisztelői közül egyet sem hódított el. Ez pedig vetélytársának érveléset arra sem tartotta méltónak, hogy megczáfolja.

Minekutána látta Nicholl, hogy egészen sarokba szorították, s még arra sem adódik alkalom, hogy ügyét személyesen védje, elhatározta, hogy a pénzével áll elő. Ezért Richmond Enquirer-jében egy rakás fogadást ajánlott fel, melyek a számok fokozatosságához képest így következének:

Ebből kitetszik, hogy a kapitány legyőzhetetlen makacsságától hajtva, tekintélyes összeget, – összesen 15,000 dollárt – tett koczkára.

A fogadás tételeinek jelentékeny volta daczára május 19-dikén egy lepecsételt levelet kapott, melynek hatalmas lakonikus tartalma így hangzik:

«Baltimore, október 18.

Tartom.

Barbicane.»