Ha ez a rémületet keltő újság nem villamos dróton, hanem pecsétes levélben, egyszerűen a postán jött volna, a franczia, irlandi és amerikai táviró hivatalnokok nem tudták volna meg a tartalmát; akkor Barbicane egy pillanatig sem jött volna zavarba. Okosan hallgatott volna, hogy munkája iránt az általános tisztelet ne csökkenjen. Hiszen igaz, lehetett abban a táviratban valami misztifikáczió is, annál inkább, mert franczia küldi. Hát valószinű-e, hogy valakinek eszébe jusson a holdba való utazás. És ha akad ilyen, vajjon nem kötni való bolond-e, a kit az őrültek házának egyik czellájába, nem pedig golyóba kell zárni?

No de a távirat tartalmát ismerték, mert a távirati közleményeknél nem lehet titok. Ardan Mihály ajánlatát az Egyesült-Államokban mindenfelé tudták. Barbicanenak sem lehetett arra oka, hogy eltitkolja. Összehívta tehát Tampa-Townban levő tagtársait és előtt hideg arczkifejezéssel felolvasta a rövid, de velős táviratot, e mellett arcza nem fejezte ki gondolatait és egy szót sem vesztegetett arra, hogy vajjon a közlemény hitelességében megbizhatnak-e?

– Lehetetlen!… Valószinűtlen!… Tréfa az egész!… Ki akarnak minket gúnyolni! – Nevetséges dolog!… Merő képtelenség!… ezek hangzának nehány pillanatig: a kételynek, hihetetlenségnek, bolondságnak, esztelenségnek eme kifejezései. Egyik mosolygott, másik hangosan felkaczagott, a harmadik vállát vonogatta. Csak Maston volt megelégedve:

– Ez ám az ötlet! – kiáltott fel.

– Ugy van, – viszonzá az őrnagy, ámde ha hébe-korba támadnak is ilyen ötleteink, magától értetődik, hogy eszünk ágában sincs azt megtestesíteni.

– Ugyan miért ne lehetne? – felelt élénken a Gun-club titkára, – s készen állott a vitára. No de nem volt, a ki vele ezt a tárgyat tovább részletezze.

Ardan Mihály neve Tampaban a közbeszéd tárgya lett. Idegenek és benszülöttek egymásra néztek, szóba hozták és évelődtek nem avval az európaival, – a ki merő mese és a képzelet szülötte, – hanem Mastonnal, a ki e mondai alak létezésében tudott hinni. Mikor Barbicane avval az indítványnyal állott elő, hogy golyót röpítsenek a holdra, tervét mindenki természetesnek, megvalósíthatónak és a ballisztika egyszerű feladatának tartotta! De az, hogy egy okos ember arra vállalkozzék, hogy beleül a lövegbe, megteszi a képtelen utat: az csak fantasmagoria, tréfa, bohóság és – hogy egy franczia szóval fejezzük ki: humbug.

A gúnyolódásoknak nem volt se vége, se hossza egész estig; elmondhatjuk, hogy az egész Unio hangos nevetésbe tört ki, a mi éppen nem mindennapi dolog olyan földön, hol a lehetetlenséggel határos vállalatoknak akadnak dicsőítői, résztvevői és pártolói.

Mindazonáltal Ardan Mihály ajánlata, mint minden ujdonsült idea, foglalkoztatott nehány embert. Kihozta a rendes kedélyhangulatúakat a sodrukból. «Ki gondolt volna erre!» Ez az eset éppen rendkivüli volta miatt magához vonzotta az embereket. Gondolkozóba estek. Ugy voltak vele, mint azokkal a gondolatokkal, melyek felett este pálczát törnek, reggel pedig természeteseknek találják. Miért ne lehetne előbb vagy utóbb ilyen utazásra gondolni. Hanem az bizonyos, hogy az az ember, ki erre adja a fejét, okvetlenül sült bolond; az is bizonyos, hogy jobb lett volna, ha hallgat, mert hiszen nem veszik komolyan a tervét, és nevetséges agyrémével egy csomó embernek a nyugalmát megzavarja.

No de mindenek előtt: létezik-e valóban az az ember? Fontos kérdés! Az Ardan Mihály neve Amerikában nem volt ismeretlen. Egy vakmerő vállalkozásai miatt hires európait hivtak így. Továbbá az Atlanti oceán hullámai alatt jövő távirat, a hajó megnevezése, melyen a franczia jönni akar, megérkezésének pontos napja: oly körülmények valának, melyek a terv valószinűségének némi látszatát bizonyították. Tisztázni kellett a dolgot. Majd egy-két ember csoportba verődött. A kiváncsiság mind nagyobbá tette ezeket a csoportosulásokat: miképpen az atomok a vonzó erő hatása alatt; végül támadt egy hatalmas tömeg, mely Barbicane elnök lakása felé tolongott.

Az elnök a távirat érkezése óta még nem nyilatkozott; meghallgatta Maston véleményét, de sem nem veté el, sem nem helyeslé; nyugodtan viselkedett, s várakozott a történendőkre. A közvélemény türelmetlenségét számba sem vette, azért nagyon csodálkozott, mikor ablaka alatt meglátta a nagy tömeget. Morgással, kiáltozással kényszerítették őt, hogy megjelenjék. Ebből látható, a nagyságnak nemcsak kötelességeit, hanem kellemetlenségeit is el kellett viselnie.

Megjelent tehát; nagy csendesség lőn. Egy polgár beszélni kezdett. Kategorikus kérdést intézett az elnökhöz:

– A táviratban Ardan Mihálynak nevezett ember útban van-e Amerika felé vagy nincs útban?

– Uraim, felelé Barbicane, én azt éppen oly jól tudom, mint önök.

– Tudnia kell! – kiáltozá egy-két türelmetlen polgár.

– Majd megtudjuk idővel, – viszonzá hidegen az elnök.

– Az időnek nincs jogában arra, hogy egy egész országot feszült várakozásra kárhoztasson, – replikázott a szónok. – Megváltoztatta ön a löveg tervét a szerint, a mint a távirat kivánja?

– Még nem, uraim, de önöknek igaza van abban, hogy az embernek tudnia kell, hogy mitevő legyen; a táviró, mely ezt az izgatottságot okozta, lesz oly kegyes, hogy önöknek kimerítő választ adjon.

– A táviró-hivatalhoz! A táviró-hivatalhoz! – ordítá a tömeg.

Barbicane lejött a lakásából s a rengeteg tömeg kiséretében a táviró-hivatalhoz ment.

Nehány percz mulva távirat indult a liverpooli hajóállomás syndikusához. A következő kérdésre kértek választ:

– «Mi van az Atlanta hajóval? – Mikor indult el Európából? – Volt-e a fedélzeten egy Ardan Mihály nevű franczia utas?»

Két óra mulva olyan pontos válasz érkezett Barbicanehoz, hogy a legkisebb kétely is szétoszlott.

– «Az Atlanta gőzhajó október 2-dikán indult el Tampa-Townba, – a fedélzeten volt egy franczia utas, a kinek neve az utasok könyve szerint Ardan Mihály.»

Az első táviratnak e megerősítésére az elnök szemei hirtelen felvillantak, ökölbe szorította a kezét és hallották, a mint dörmögé:

– Mégis igaz tehát! Mégis lehetséges! Eleven jószág az a franczia! Két hét mulva megérkezik! Bizonyosan bolond, megbomlott az agya… Sohasem engedem meg, hogy…

Még ugyanazon este írt a Breadville és tsa czégnek, kérte, hogy a golyóöntést függeszszék fel addig, míg újabb rendelettel nem intézkedik effelől.

Leírjam-e, hogy minő izgatottság szállotta meg egész Amerikát, tizszer akkora volt ez, mint Barbicane első indítványánál; szóljak-e arról, hogy miképpen nyilatkoztak az Unio ujságai a hír vételekor, s minő dicshymnuszokat zengettek a vén Európa hősének megérkezésekor; azt a lázas várakozást, a mint számítgatták az órákat, perczeket, másodperczeket; csak halvány képét festhetném annak, hogy annyi elmét egy gondolat töltött el, egy kedvencz gondolat, mely mellett a többi mind háttérbe szorult; a munkák szüneteltek, a boltokat becsukták, az indulófélben levő hajók horgonyt vetettek újra, hogy az Atlanta megérkezésénél jelen legyenek. Zsufolásig telve jöttek a vonatok, üresen mentek vissza. Az Espiritu Santo öböl megtelt gőzhajókkal, postanaszádokkal, kéj-yachtokkal, kisebb-nagyobb vontató hajókkal; emberi erőt meghaladó munka volna, azt a sok ezer kiváncsi utast felsorolni, kik két hét alatt Tampa-Town lakóinak a számát megsokszorozták s úgy özönlöttek a városba, mint egy hadsereg, sátrak alatt kellett táborozniok, – bizony vakmerőség volna tőlem hozzá is kezdeni.

Október 20-dikán délelőtt 9 órakor a Bahama-csatorna távirói sűrű füstöt jeleztek. Két óra mulva egy hatalmas gőzhajó érkezett a csatornába, azonnal jelezték a távirók Tampa-Townba, hogy az Atlanta itt van. Négy órakor közeledett az angol hajó az Espiritu Santo révparthoz. Öt órakor teljes erővel vitorlázott a a Hillisboro part mentén; hat órakor horgonyt vetett a tampa-towni kikötőben.

Még le sem merűlt egészen a vasmacska a fenékre, midőn száz csolnak vette körül az Atlantát, megrohanták a szó szoros értelmében. Barbicane az ostromló gyűrűn először jelent meg és hasztalanul palástolt megindulással kérdé:

– Ardan Mihály?

– Itt vagyok! – válaszolt egy férfiú a fedélzet hátsó részéből.

Mellén keresztbe fonta karjait, szemei vizsgálódó kifejezést öltöttek, ajkát összeszorította Barbicane s úgy nézett az utasra.

Negyvenkét éves férfiú volt az, hatalmas termetű, de a dereka kissé előrehajlott, mint a karyatidoké, a kik oszlopokat támogatnak. Kemény feje, – valódi oroszlánfej, – lángvörös haját meg-megrázogatta néha, úgy vette körül a fejét, mintha sörény lett volna. Arcza rövid volt, széles a halántéka, torzonborz bajusza valami macskaszerű külsőt kölcsönzött neki, kerek szemei rövidlátók voltak, tekintete kissé réveteg, orra merész kanyarodású, szája kiválóan barátságos, homloka magas, értelmes és redők barázdálták. Erős termetű, daliás járású, izmos karú és határozott fellépésű férfiú volt ez az európai: szilárdan alkotott, inkább kovácsolt, mint öntött vasból valónak látszék.

Lavater tanítványai koponyájában és arczának vonásaiban félre nem ismerhető vonásait fedezték volna fel a harczra való készségnek, a veszélyek közepett nyilatkozó bátorságnak, és arra való hajlandóságnak, hogy útjából akadályokat hárítson félre; jeleit a csodálatos iránt való előszeretetnek és annak az ösztönnek, mely némely jellemet az emberi erőt felülmuló dolgok iránt szenvedélyes érdeklődésre sarkal; no de a szerzőképességnek és igényeknek jeleit nem találták volna meg benne.

Bőszabású ruhája volt, nadrága és felöltője csak úgy duskálkodtak a szövetben, úgy hogy önmagát «szövetgyilkos»-nak nevezte el. Nyakkendő szorította össze ingének széles gallérait az erős nyak körül, s az állandóan kigombolt kézelők közül kilátszott fehér keze. Az ember érezte, hogy ez az ember sem pogány téli időben, sem a veszélylyel szemben nem érezett soha hideget, – még a pillantásokban sem.

Egyébiránt a fedélzeten levő utasok között fel és alá járt, sohasem maradt egy helyen, kezeivel hadonászott, mindenkivel tegeződött és mohón rágcsálta a körmeit.

Valóban, Ardan Mihály erkölcsi mivolta analytikus szempontból gazdag anyag volt. Ez a különös ember teljes világéletében a túlzások felé hajlott, pedig már a túlzások korán jóval túl volt; a tárgyak az ő szemének reczehártyájára mértéktelen nagy alakokban vetültek, a mivel óriási eszmék támadtak az eszmetársítás révén; mindent óriási méretekben látott, csak az akadályokat és az embereket nem. E mellett sokoldalú tehetség volt benne: ösztön szerű művész, szellemes társalgó, nem olyan, a ki csak úgy köpködi a viczczeket, hanem, a ki az enyelgéshez, évelődéshez nagyon jól ért. Vitatkozásaiban nem törődött a logikával; ellensége volt az észbeli okoskodásoknak, a melyeket nem ő talált ki s a maga módja szerint osztogatta csapásait. Valóságos «czéltábla szétzúzó» volt, csak úgy hajigálta a biztosan találó «argumenta ad hominem»-eket – teljes tüdővel és szivesen védett kézzel vagy lábbal veszendő ügyeket.

Egyebek között az volt a szokása, hogy magát «felséges tudatlan»-nak nevezé, mint Shakespeare, s a tudósokat hivatásszerűleg megvetette. «Olyan emberek a tudósok, – mondá, – mint, a kik a játéknál a tét-eket felírják, mi pedig végigjátszuk azt.» Szóval csodavilág gyermeke volt Ardan Mihály, kalandkedvelő, de nem kalandor, egy vakmerő ficzkó, egy Phaeton, a ki értett ahhoz, hogy miképpen kell a nap paripáit hajtani; Ikarus, kinek váltogatható szárnyai voltak. Végül megmutatta, mit tud, még pedig derekasan. Őrült vállalatokba elegyedett hetyke bizakodással, vidámabban lángra borította hajóit, mint Agathokles, s bár minden pillanatban készen állott arra, hogy nyakát szegje: mindig talpra esett, mint a Paprika Jancsik a vásáros bódékban, melyek a kis gyermekeket gyönyörködtetik.

Két szó fejezi ki a jelszavát: hát aztán! jellemzi pedig a lehetetlenség leküzdésére ösztökélő szenvedély.

De hibáiért mennyire megáldotta a sors ezt a vállalkozó szellemű embert kiváló tulajdonságokkal! A ki nem mer, nem nyer: tartja a példabeszéd. Ardan gyakran mert, de soha sem nyert. Tékozló volt, valóságos Danaidák hordaja. Mint önzetlen embernek, a szive is épp úgy helyén volt, mint a feje; jószivű, lovagias, még legelkeseredettebb ellenségének a halálitéletét sem tudta volna aláirni, s eladatta volna magát rabszolgául, csakhogy egy négert kiváltson.

Francziaországban, egész Európában ismerték ezt a pompás, sok port felverő embert. Hát nem adott elég anyagot a száznyelvű fámának, hogy róla beszéljen s addig magasztalja, míg bele nem reked. Nem lakott-e üvegházban, holott az egész világ kileshette titkait? No de számos ellensége is volt; olyanok voltak ezek, a kiket ő kisebb vagy nagyobb mértékben megsértett, megsebzett, irgalmatlanul letiport, midőn könyökével kellett a tömegben útat törnie magának.

És mégis mindenki szerette őt, beczéje volt mindenkinek. Mindenki érdeklődött vakmerő vállalatai iránt, kisérte aggodalmas pillantással, mert hiszen ismerték vakmerőségét és vigyázatlanságát. Midőn egyik barátja figyelmessé akarta tenni az őt fenyegető veszélyre, azt felelte neki:

– Az erdő is a fák miatt égett el.

Nem is sejtette, hogy evvel az arab közmondások egyik legszebbikét idézte.

Ilyen volt az Atlanta utasa, örök tevékenységben, mind felingerülve, belső tűz által hevítve, nem a miatt, a mi reá Amerikában várt, – arra nem is gondolt, – hanem lázas szervezete miatt. Ha valaha két ember feltünő ellentéte vala egymásnak ilyen volt a franczia Ardan Mihály és a yankee Barbicane; mindakettő vállalkozó szellemű, vakmerő, kiki a maga módja szerint.

Annak a szemlélődésnek, melybe a Gun-club elnöke elmerült, midőn vetélytársát, a ki őt le akarta szorítani a helyzet magaslatáról, csakhamar véget vetett a tömeg hurrah-ja és éljen-rivalgása. Ez a kiabálás oly őrült és a lelkesedés oly személyeskedő természetűvé lett, hogy Ardan Mihály, minekutána ezer kezet visszaszorongatott, s e mellett szinte letördelték az újjait, – bele menekült kabinjába.

Barbicane szó nélkül nyomon követte.

– Ön Barbicane? – kérdé Ardan Mihály, mikor magukra maradtak, még pedig olyan hangon, mintha legalább húsz esztendeje ismerték volna egymást.

– Az vagyok, – felelé a Gun-club elnöke.

– No lám, jó napot Barbicane, hogy van? Jól? No, annál jobb, annál jobb!

– Tehát, – kezdé Barbicane a nélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna, – határozott szándéka, hogy megtegye az utat.

– Szilárd elhatározásom.

– Semmi sem tántorítja el attól?

– Semmi. Megváltoztatta ön táviratom értelmében a löveget?

– Vártam, hogy ön megérkezzék. De, – kezdé újra Barbicane a faggatást, megfontolta ön?…

– Megfontoltam! Nincs elvesztegetni való időnk. Megragadom az alkalmat, hogy a holdba ránduljak ki egy kissé; mi kell ennél több? Azt hiszem, erre nem kell hosszadalmas megfontolás.

Barbicane nem tudta tekintetét arról az emberről elfordítani, a ki ilyen útról olyan könnyelműen, olyan gondatlanúl és annyi nyugalommal beszél.

De legalább van valami eszméje, eszköze arra, hogy megvalósítsuk ezt a tervet?

– Kitünő eszmém és eszközeim vannak, kedves Barbicane. Engedje meg, hogy valami megjegyzést tegyek; igen nagy kedvem volna arra, hogy eszméimet mindenkinek elbeszéljem, hogy többé ne is legyen róla szó. Nos tehát, ha másképpen nem lehet, hivja össze barátait, tagtársait, az egész várost, Floridát, s ha úgy tetszik, egész Amerikát és én holnap apróra elmondom eszközeimet, s az ellenvetésekre megfelelek. Legyen nyugodt, megállok én a magam lábán. Meg van ön evvel elégedve?

– Meg vagyok elégedve, – viszonzá Barbicane.

Ekkor az elnök kilépett a kabinból és tudtára adta a tömegnek Ardan Mihály szándékát. Szavait helyeslő moraj és öröm-ordítás fogadta. Evvel minden akadékoskodásnak elejét vették. Másnap mindenki szemtől-szembe láthatta Európa hősét. Mégis nehány makacs nem akarta a fedélzetet elhagyni, ott maradtak éjjel is. Ezek között vala Maston J. T. is, a ki vaskampóját a fedélzet hátuljának karfájához srófolta; le kellett őt onnan csavarni.

– Egy hős,… valódi hérosz! – kiáltozá a hangskála minden fokán, – mi csak anyámasszony katonái vagyunk hozzá képest.

Az elnök felszólította a tömeget, hogy távozzanak el, aztán az utasok kabinjába vonult vissza, s ott maradt éjfélig.

Ezalatt a nép kegyéért vetélkedő két férfiú melegen kezet szorított egymással és Ardan Mihály tegezte Barbicane elnököt.