Míg az Egyesült-Államok szövetség-háborúja folyt, Marylandnak Baltimore nevű városában egy nagy jelentőségű, új klub alakult. Mindenki tudja, hogy minő hatalmas hévvel támadott ennek a hajózással kereskedéssel, mechanikával foglalkozó népnek harczra való készsége. Az igénytelen kalmárnak egyebet sem kellett tennie, mint hogy egyszer-kétszer alá és fel sétálgasson irodájában s ime kapitány, ezredes, tábornok lett belőle, a nélkül hogy valaki észre vehette volna, miként; bizony még a westpointi katonaiskola padjait sem kellett végig ülnie. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a vén Európával kiállják a versenyt, s ők is éppen úgy értettek a golyók, milliók és emberek tékozlása árán szerzett diadalokhoz.

No de az ágyú-gyártás mesterségében jóval túltettek az európaiakon. Olyan ágyúk kerültek ki gyáraikból, hogy azoknál tökéletesebbeket képzelni sem lehet; valóságos ágyú-szörnyetegek voltak, következésképpen hallatlan messzire is hajigálták ki a golyókat.

Igaz ugyan, hogy a hathatós, szóró, egyenes és ferde irányba, sőt hátba fogó lövések mestereiül az angolokat, francziákat és poroszokat kell elismernünk, de ágyúik, tarackjaik és mozsaraik valóságos zsebbelipisztolykák az amerikai tüzérek rettenetes masináihoz képest.

Nincs is ezen mit csodálkoznunk. A yankeek a világ leghiresebb mechanikusai, mérnököknek születnek, a mint az olaszok zene-értőknek, a németek metafizikusoknak. Természetes tehát, hogy lángelméjök az ágyú-gyártásban nyilatkozott a legkiválóképpen. Ebből magyarázható meg, hogy olyan ágyú-óriásokat gyártottak. Ezek bizony kevesebb hasznot hajtottak nekik, mint varrógépeik, de hasonlatosképpen csodálatot keltettek, sőt jóval nagyobb bámulat tárgyai valának. Effajta csoda-alkotmányok nálunk, a vén Európában a Parott, Dahlgreen, Rodman; az Armstrong, Palliser, Treuille de Baueleiu, de ezek mind elbujhatnak a tengeren túl feltünt vetélytársaik mellett.

Bezzeg ki is jutott a tiszteletből az északi és déli államok rettenetes, háborúja alkalmával a tüzérségnek. Az Union minden újsága lelkesedve magasztalta találmányaikat és nem akadt egy nyomorult szatócs avagy tejfeles szájú kamasz sem, a ki fejét ne törte volna únos-untalan holmi eszeveszett lő-távolság számításán.

Ha pedig egy amerikait meglep holmi ötlet, mindjárt keres egy másik amerikait, hogy osztozzanak rajta. Ha három akad össze: választanak egy elnököt és két titkárt, ha négy – no akkor megteszik azt levéltárosnak és munkához látnak; ha végül egy ötödik csatlakozik hozzájok: összehivják az alakuló közgyülést és – megszületett a club.

Szakasztott így vala ez Baltimoreban is.

Az egyik feltalált egy ágyút, társul vett maga mellé egy másikat, a ki az ágyút öntötte, egy harmadikat, a ki lyukat fúrt belé. Effajta magból sarjadt ki a Gun-club vagyis Ágyú-club. Egy hónappal azután, hogy megalakult, vala egyezernyolczszázharminczhárom rendes és harminczezerötszázhetvenöt kültagja.

Föltétlenül megkivánták minden tagtól, hogy egy külön ágyút talált légyen föl avagy legalább holmi puskafélét eszelt ki vagy jobb kiadásban tálalta fel. Azt őszintén meg kell vallanunk, hogy tizenöt golyóra járó forgó-pisztolykák, Pirot-karabélyok vagy huszár pisztolyok éppen nem okoztak nagy feltünést. Tagadhatatlanul a tüzérek valának minden tekintetben a legelőbbkelőek.

– A tisztelet, mely osztályrészül jutott nekik, – mondá egy alkalommal a Gun-club egyik legokosabb szónoka, – attól a viszonytól függ, mely vagyon ágyúik nagysága és a lőtávolságok között, még pedig a négyzetnek egyenes mértékét véve alapul.

Még hozzá kell tennünk azt is, hogy a Newton-féle nehézkedési törvény az erkölcsi világban is gyökeret vert.

Nem nehéz dolog elképzelni, hogy a Gun-club létesülése óta minő effajta találmányokkal termékenyedett meg az amerikaiak feltaláló lángelméje. A hadiágyúk rengeteg alakot öltöttek, a golyók nem tekintették a természetes határokat, hanem azon jóval túl röpültek, hogy a gyanutlanul sétálgatókat szétszaggathassák. Ezek a gyártmányok a gyarló európai hadiszerszámocskákat mind megszégyenítették. Ám beszéljenek a következő számok:

Hajdanában – «ha ugyan sikerült a lövés» – egy harminczhatfontos golyó háromszáz lépésről harminczhat lónak az oldalát fúrta keresztül, s ráadásul hatvannyolcz embert. Gyermek-korát élte még akkor az ágyú-öntés művészete. Bezzeg nagyot haladott azóta. A Rodman-ágyú, mely féltonna nehézségű (500 klg.) golyót hét angol mérföld távolságra röpített, egész könnyedén leteríthetett volna százötven lovat és háromszáz embert. Sőt a Gun-clubban egészen komolyan szóba is hozták, hogy tegyenek vele próbát. A lovak ugyan ráálltak volna még erre a próbatételre, de sajna, ember nem vállalkozott reá.

Egy szó, mint száz, ezek az ágyúk borzalmas dolgokat cselekedtek, minden lövésre úgy hullott az ember, mint kasza előtt a sarjú. Ugyan mi is lehetett ezekhez képest ama híres Coutrasi golyó, a mely 1587-ben húsz embert terített le, és az a másik Zorndorf mellett 1758-ban, a mely negyven embert ölt meg, no meg 1742-ben a kesseldorfi, az a bizonyos osztrák golyó, a mely hetven embert küldött a másvilágra? Mi volt ehhez képes a sokat bámult ágyú-tűz a jenai és austerlitzi csatákban, a mely a harcz sorsát eldöntötte? Bezzeg különb dolgok történtek az amerikai szövetség-háborúban! A gettysburgi csatában egy gömbalakú golyó, melyet vontcsövű ágyúból durrantottak ki, hetvenhárom embert tett tönkre és a Potomakon való átkelés alkalmával egy Rodman-gólyó kétszáztizenöt délamerikait szenderített jobb létre, a mely bizonyára jobb, mint ez a mi létünk.

Meg kell végezetül említenünk azt a mozsarat is, melyet Maston J. T. a Gun-club egyik kiváló tagja és örökös titkára talált ki; ennek a hatása még gyilkolóbb vala, mert a próba-lövésnél háromszázhetvenhárom embert törült le a föld szinéről – mert hát szétrepedt.

Kell-e ezekhez az ékesen szóló számokhoz bővebb magyarázat?

Valószinüleg a következő számadatokat is szó nélkül elfogadják, melyeket Pitkairn, a statisztika embere, jegyzett fel:

Ha a Gun-club tagjainak számával elosztjuk az ágyúgolyók áldozatainak számát, az eredmény lészen, hogy minden egyes golyóra átlag véve kétezerháromszázhetvenöt és egy harmad ember jut.

Ha ezeket a számokat tekintetbe veszszük, napnál világosabbá lesz, hogy e tudós társulatnak a tulajdonképpen való czélja emberbaráti szeretet sugalmazta ember-irtás és a lőfegyvereknek, mint a művelődés eszközének tökéletesítése vala. A halál angyalainak vala egyesülete, egyébként pedig a világ legjobb emberei voltak.

Ezek a yankeek, hogy igazat adjak nekik, mint próbált vitézségű férfiak, nem csak a szónál maradtak, hanem tényleg be is léptek a clubba. Voltak közöttük tisztek, hadnagytól fölfelé tábornokig, mindenféle korú hadviselő és hadviselt férfiak; olyanok, a kik csak belekóstoltak a katonaéletbe és olyanok, kik az ágyú csöve mellett őszültek meg. Sokan estek el a csatában, neveiket beirták a Gun-club aranykönyvébe; azok, a kik élve kerültek haza, azok rettenhetetlen bátorságuknak nyilvánvaló emlékeit hordották magukon. Mankók, falábak, fakarok, kéz-pótoló kampók, kaucsuk-állak, ezüst-koponyák, platina-orrok fölös számmal akadtak; s éppen a föntebb említett Pitkairn kiszámította, hogy a Gun-clubban négy tagra nem jut egy egész kar és csak két láb hat emberre.

Ámde ezek a derék tüzérek éppen nem törődtek evvel, sőt joggal büszkék voltak arra, hogy ha a hadi tudósítás tizszerannyi áldozatról számolt be, mint a hány ágyúlövés dördült el.

Hanem aztán felvirradt az a nap, – hej, siralmas, szánalmas egy nap vala az, – mikor az életben maradottak megkötötték a békét; az ágyúdörgések lassankint elhallgattak, a mozsarak elnémultak, s a tarackokat hosszú időre ártalmatlanokká tették.

Az ágyúk lehorgasztott fejjel kullogtak vissza a fegyvertárakba, a golyókat a raktárakba összehordották, a véres emlékek elmosódtak és a dúsan megtrágyált földeken virágzottak a gyapot-ültetvények, a gyászruhával együtt félre dobták a fájdalmat is: és a Gun-club működésének kereke megakadt.

A ballisztikának lázas tevékenységű mesterei abbahagyták tervelgetéseiket, álmodtak óriási bombákról, páratlan hatású lövegekről… Az ám, csak álmodtak, mert mit ér a merő theoria, ha hiányzik a gyakorlati alkalmazás?…

A club termei kongának az ürességtől, az előszobákban szunyókáltak a szolgák, az újságok ott hevertek az asztalokon s a clubnak hajdan erős szavú, sokbeszédű tagjai bevonultak egy-egy szögletbe és a rettenetes béke nyomasztó hatása alatt elaltatta őket is a plátói tüzérség szomorú tudata.

– Ez kétségbeejtő állapot, – mondá a derék Hunter Tamás egy este, falábát a kandalló rácsozatára rakva, – tétlenségre vagyunk kárhoztatva, nem biztat semmi remény! Merő unalom az élet! Hol vagytok arany napok, mikor hajnali álmunkból ágyúdörgés riasztott fel?…

– Annak már vége, – felelé a vidám Bilsby. – Más világ volt az! Az ember feltalált egy mozsarat, valaki megcsinálta, az ellenségen kipróbálták, hogy mit ér, aztán visszament az ember a táborba, Sherman megdicsérte, vagy Mac-Clellan kezet szorított vele… Hanem most!… a tábornokok visszatértek irodáikba, s küldözgetik az ártatlan gyapotkötegeket… Bizony, nincs már a tüzérségnek Amerikában jövője.

– Igazad van Bilsby, – dörgött reá Blombsberry ezredes, – szörnyű csalódások martaléka az ember. Az ember ma szakít csendes polgári foglalkozásával, elmegy Baltimoreból a táborba, feltünik, mint hős – aztán két-három év mulva minden fáradozásának gyümölcse oda… az embert a tétlenség csak arra kárhoztatja, hogy zsebre dugja a kezét és aludjék…

Ámbátor a derék ezredes nem egy könnyen adhatta volna ilyenforma jelét unatkozásának, mert erre nézvést nagyon érezhette volna hiányát valaminek – még pedig nem a zsebnek.

– És csakugyan nincs semmi háborúra reményünk! – szólalt meg a hires Maston J. T., megvakarván vas-kampó kezével gutta-percha fejét. – Egy árva felhőcskét sem látok mely hirdetné, holott mennyit kellene még tennünk a tüzérség tökéletesítésére! A mi engem illet, én ma reggel készítettem egy hatalmas taraczk-tervet, mely hivatva lenne arra, hogy a harcz törvényeit megváltoztassa.

– Valóban? – kérdé Hunter Tamás, s önkénytelenül eszébe jutott a tiszteletre méltó Maston J. T.-nek legutóbbi kisérlete.

– Úgy van, – felelé ez, – de hát mire is való ez a sok tanulmány, annyi akadálynak a legyőzése? Nem hiába való fáradozás? Az új világ emberei, úgy látszik, megfogadták, hogy ezentúl békességben élnek és a mi harczias irányú újságunk, a Tribune, előre megjósolta, hogy a lakosság szaporodása miatt nagy katasztrófára számíthatunk.

– Pedig, lám, Európában mindennap foly a harcz a nemzetiségi eszmék érdekében, – felelé Blombsberry ezredes.

– És aztán?

– Nos, talán megpróbálhatnók, hátha igénybe vennék szolgálatainkat…

– Mi jut eszedbe? – kiáltá Bilsby, – a ballisztikát idegenek javára fejleszszük?

– Csak okosabb dolog, mint hogy pangjon, – válaszolá az ezredes.

– Mindenesetre, – felelé Maston J. T., – okosabb volna, de erre a módra gondolnunk sem szabad.

– Ugyan miért nem? – kérdé az ezredes.

– Azért, mert az ó-világban az előhaladásra nézve homlokegyenest ellenkező vélemények uralkodnak, mint Amerikában. Azok az emberek el sem tudják képzelni, hogy valaki tábornok lehessen, ha előbb nem volt hadnagy; éppen olyan forma ez, mintha valaki azt mondaná, hogy nem tud valaki egy ágyút elsütni, hacsak nem öntött ágyút. Pedig egészen természetes, hogy…

– Kaczagni való! – felelé Hunter Tamás, mi alatt Bowie késével faricskálta a szék karját – és mivelhogy a dolgok ilyeténképpen állanak, egyebet sem tehetünk, mint ültessünk dohányt és olvaszszunk czethalzsirt.

– Micsoda? – kiált fel Maston J. T., harsány hangon, – hát ne szenteljük életünk hátra levő nehány évét a tüzérség fejlesztésére? Hát ne adódnék alkalom arra, hogy golyóinkat kipróbáljuk? Hát ágyúink tüze ne világítsa meg az eget? Hát nem emelné fejét fel holmi nemzetközi véleménykülönbség, a mi alkalmat adna arra, hogy valamelyik tengeren túl levő hatalomnak háborút izenjünk? Hát a francziák sem furják át valamelyik gőzhajónkat, avagy az angolok sem akasztják fel nemzetközi jog ellenére egy nehány hazánkfiát?

– Nem, Maston, – viszonzá Blombsberry ezredes, – ez a szerencse sohasem mosolyog reánk! Nem. Hiába várunk ezekre a szerencsés esetekre, s ha be is következnének, nem vennők hasznát. Az amerikai önérzet napról-napra fogy, anyámasszony katonái leszünk.

– Hanyatlunk… dörmögé Bilsby.

– És megaláznak minket, – szólott közbe Hunter Tamás.

– Ez bizony mind nagyon igaz, – felelé Maston J. T. megújuló hevességgel. – Ezer ok volna a háborúra, és mégsem harczolunk. Kímélik az emberek a karjukat és a lábukat és mindezt azoknak a javára, a kik azt sem tudják, hogy mit csináljanak vele… Hát ugyan olyan messzire kell kalandozni, ha okot keresünk a háborúra?… Észak-Amerika nem tartozott hajdanában Angolországhoz?

– Minden bizonynyal – mondá Hunter Tamás, falábával megkotorva a parazsat.

– Nos hát, – folytatá Maston J. T., – ugyan, miért ne tartozhatnék most Angolország Észak-Amerikához.

Az volna még csak jogos és méltányos, – kiáltja Blombsberry ezredes.

– Eredj, mondd meg ezt az Egyesült-Államok elnökének, – riad fel Maston J. T., – majd meglátod, hogyan fogadja.

– Bizonyára elképped, – mormogá Bilsby, azon a négy ép fogon szürve át a szót, a mit nem hagyott a csatatéren.

– Istenemre, – kiáltja Maston J. T., – a legközelebbi választásnál ne is számítson a szavazatomra.

– A miénkre se, – harsogták egy szívvel, egy lélekkel a harczias lelkű rokkantak.

– Végre is, – mondá befejezésül Maston J. T., – ha nekem nem adnak alkalmat, hogy új mozsaramat a csatatéren próbáljam ki, lemondok a Gun-clubban elfoglalt állásomról, kilépek az egyesületből s az arkanzasi savannák közé temetkezem.

– Veled tartunk, – kiálták a vakmerő Maston J. T. pajtásai.

Ilyeténképpen állottak a dolgok, a kedélyek felizgatódtak, s az egyesületet már ma-holnap a feloszlás veszélye fenyegette, midőn egy váratlan esemény új fordulatot adott mindennek, s a végpusztulást elhárította.

E beszélgetés után következő napon a Gun-club minden tagja a következő körlevelet kapta:

Baltimore, október 3.

A Gun-club elnöke tisztelettel tudatja kollegáit, hogy a f. hó 5-dikén tartandó gyülésen olyan előterjesztéssel áll elő, a mely őket nagyon fogja érdekelni. Ezért kéri, hogy jelen meghivóra mulhatatlanul jelenjenek meg.

Szives üdvözlettel
Impey Barbicane, a G. C. elnöke.