Ez az intermezzo vetett véget az értekezletnek. Találóbb végszót keresve sem találhattak volna. S mégis, mikor az izgatottság lecsillapult, valaki komoly és erős hangon így szólott:

– Most pedig, minekutána a szónok bőséges teret juttatott a képzelőtehetségnek, sziveskedjék tárgyára visszatérni, kevesebbet theoretizáljon és szóljon a vállalatnak praktikus oldaláról.

Mindenki arra az emberre tekintett, a ki így szólott. Sovány, száraz ember volt az, erélyes tekintetű, amerikai módra vágott szakállú, mely állát buján nőtte körül. Az értekezleten uralkodó mozgalomban lassankint az első sorig hatolt előre. Itt megállott, keresztbe fonta karjait, és merészen villogó szemeit szünetlenül a népgyűlés hősére szegezte. Minekutána kifejezte kivánságát, elhallgatott, s úgy látszik, sem az ezer meg ezer tekintet, melyet reá vetének, sem a nemtetszésnek morgása, melyet szavai idéztek elő, nem voltak reá hatással. Minthogy a válasz még késett, még egyszer megkoczkáztatta a kérdést érthető és határozott hangon, aztán hozzá toldá:

– Nekünk itt a holddal van dolgunk, nem a földdel.

– Önnek igaza van, uram, – felelé Ardan Mihály, egy kissé eltértünk a tárgytól, térjünk vissza a holdhoz.

– Uram, – folytatá az ismeretlen ember, – ön azt állítja, hogy a holdon laknak. Jól van. Ámde, ha a holdnak lakói vannak, azok bizonyára nem lélekzenek, mert – ezt az ön érdekében előre megjegyzem – a hold fölületén egy falás levegő sincsen.

Ez állításnál Ardan rőt haját hátrasimítá; felfogta, hogy evvel az emberrel vitatkozván, a dolog velejére jutnak. Ő is élesen szemügyre vette és szólott:

– No lám, a hold fölületén nincs levegő! S ha szabad kérdenem, ki állítja ezt?

– A tudósok.

– Valóban?

– Valóban.

– Uram, – folytatá Ardan Mihály, – tréfa nélkül legyen mondva, tisztelem, becsülöm az olyan tudósokat, a kik valamihez értenek, de mélységesen megvetem azokat, a kik semmihez sem értenek.

– Ismer ön olyanokat, kik az utóbbi csoportba tartoznak?

– Igen jól ismerem azokat. Francziaországban él egy, a ki azt állítja, hogy «a mathematika szerint nem tud a madár röpülni», egy másik azt a theoriát hirdeti, hogy hal nem alkalmas arra, hogy a vízben éljen.

– Nem ezekről van a szó, uram, én olyan nevekre hivatkozhatom állításom igazolása czéljából, a melyeket ön nem utasíthat vissza.

– Akkor ön, uram, nagy zavarba hozná a szegény tudatlant, a ki egyébiránt készségesen hajlandó arra, hogy okuljon.

– Miért foglalkozik ön tudományos kérdésekkel, ha azokat nem tanulmányozta? – kérdé kissé nyersen az ismeretlen.

– Hogy miért? – viszonzá Ardan Mihály, – azért, mert a kinek sejtelme sincs a veszélyről, mindig bátor. Én nem tudok semmit, az igaz, de éppen ebben az én gyengémben rejlik az erőm.

– Az ön fogyatkozása csaknem őrültség, – kiáltá az ismeretlen kedvetlen hangon.

– No, hát annál jobb, – viszonzá a franczia, ha őrültségem a holdba visz fel.

Barbicane és társai mérges tekinteteket löveltek arra a tolakodó emberre, a ki magát oly hetykén tolta előtérbe. Senki sem ismerte; és az elnök nyugtalankodva e nyilvános vita következményeitől, bizonyos aggodalommal nézett új barátjára. A gyűlekezet feszült figyelemmel hallgatá és komolyan nyugtalankodott, mert ez a vita oda czélzott, hogy a tervnek vagy veszélyes voltát vegye tekintetbe vagy éppen lehetetlenségére gondoljon.

– Uram, – folytatá Ardan Mihály ellenfele, – van számtalan meg nem dönthető érv arra nézvést, hogy a hold körül nincsen levegő. Sőt a priori mondom, hogy ha esetleg valaha lett volna is, azt a föld magához vonzotta volna. Hanem inkább meg nem dönthető tényeket sorolok fel önnek.

– Tessék, kérem, sorolja fel, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb udvariassággal, – soroljon fel annyit, a mennyi a szivének tetsző.

– Ön tudja azt, – mondá az ismeretlen, – ha fénysugarak hatolnak a levegőn keresztűl, az egyenes iránytól eltérnek, vagyis más szóval megtöretnek. Nos tehát! Ha a hold csillagokat takar el, azoknak fénysugara, mely a hold karimája mellett halad el, soha a legcsekélyebb eltérést sem mutatják, a törésnek még legparányibb jele sem vehető rajta észre. Ebből világosan kitetszik, hogy a holdat nem veszi athmosphära körül.

Mindenki a francziára nézett, mert hogy ha ennek az állításnak igazságát elismeri, fontos következmények vonhatók le abból.

– Valóban, – így felelt Ardan Mihály, – ez önnek a legjobb bizonyítéka, és esetleg az egyetlen is – és egy tudós talán zavarba jönne, ha erre kellene felelnie; – én csak azt mondom, hogy ennek a bizonyítéknak sincs föltétlen értéke, mert előre bocsátja, hogy a hold két sarkközi átmérőjét tökéletesen meg kell határozni, a mi pedig nincsen úgy. De menjünk tovább; mondja meg nekem kedves úr, elhiszi ön, hogy a holdon tűzhányók vannak?

– Kiégett vulkánok vannak; égő vulkánok nincsenek.

– Engedje meg, hogy mégis higyjem, s a nélkül, hogy a logika határain túl lépjek, állítsam, hogy ezek a vulkánok valaha működtek.

– Tagadhatatlanul; de minthogy az égéshez szükséges oxigént maguktól adhatták, a kitörés még nem bizonyíték a mellett, hogy a hold körül atmosphära van.

– Menjünk még tovább, – viszonzá Ardan Mihály, – hagyjuk el az effajta érveket, s forduljunk a közvetlen megfigyelésekhez. De előre kijelentem, hogy nevekkel állok elé.

– Csak tessék!

– Fölemlítem, hogy 1715-ben Louville és Halley csillagászok a május 3-diki napfogyatkozást vizsgálván, bizonyos villámszerű, különös természetű jelenségeket észleltek. Ők ezt a gyors, gyakran ismétlődő fény-czikázást zivatarnak minősítették, a mely a hold légkörében támadt.

– 1715-ben – válaszolá az ismeretlen – Louville és Halley csillagászok a földön jelentkező jelenségeket, a hold körében történőknek magyarázták, bolidák16) vagy más egyebek lehettek, még pedig a föld atmospherájának körében. Így nyilatkoztak erről a jelenségről a tudósok. Ime ez a válaszom reá.

– Menjünk tovább, – folytatá Ardan Mihály, – anélkül, hogy a válasz zavarba hozta volna őt. Herschel 1787-ben nem vett észre egy csomó fény-pontot a hold fölületén?

– Mindenesetre, de nem magyarázta meg, hogy honnan támadtak; maga Herschel sem következtetett ebből arra, hogy a holdat légkör veszi körül.

– Jól megfelelt, – mondá Ardan Mihály, bókolva ellenfelének, – látom, hogy nagyon jártas a holdismében.

– Meghiszem azt, uram, s még azt is hozzá toldom, hogy a holdat legbehatóbban tanulmányozó Beer és Mödler is egyetértenek abban, hogy a hold fölületén egyáltalában semmi levegő sincsen.

A hallgatók, kikre a csodálatos ember érvelése kezdett hatni, mozgolódtak.

– Csak tovább, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb lelki nyugalommal, – tegyünk egy igen fontos tényt vizsgálatunk tárgyává. Laussedat, a derék franczia csillagász, az 1860 julius 18-diki napfogyatkozás szemléleténél konstatálta, hogy a félhold alakú nap-tányérnak csúcsai le vannak kerekítve és meg vannak csonkítva. Ezt a csonkulást csak a nap sugarainak a hold atmosphärájában szenvedett törése magyarázza meg; más magyarázat nem állja meg a sarat.

– És valóban tény ez? – kérdé élénken az ismeretlen.

– Ez még a ténynél is tényebb.

Az ellenfél elhallgatása a gyülekezetet ismét mozgásra bujtogatta, még pedig az ünnepelt héros előnyére. Ardan újra felvette a beszéd fonalát és mondá egyszerű hangon, nem hivalkodva a kivívott eredménynyel:

– Beláthatja tehát, drága uram, hogy nem lehet olyan nagy bizonyossággal állítani, hogy a hold körül nincsen légkör, meglehet, hogy ez a légkör gyér, kissé finom, de manapság már a tudomány megállapította, hogy valóban létezik.

– A hegyek csúcsán felül nincsen – ha megengedi, – viszonzá az ismeretlen, a ki szilárdan megmaradt véleménye mellett.

– Nincs, hanem a völgyekben és nehány száz lábnyi magasságig fel.

– Mindenesetre okosan tenné, ha magáról jó előre gondoskodnék, mert ez a levegő borzasztó híg lesz.

– Derék barátom, egy ember számára mindig elég lesz az; egyébiránt ha egyszer már oda fenn leszek, akkor nagyon takarékoskodom, és csak a legvégső szükségben veszek lélekzetet.

Irtóztató nevetés zúgott a titokteljes vitatkozónak füleibe; makacs büszkeséggel hordozta körül tekintetét a gyülekezeten.

– Minthogy már tisztába jöttünk affelől, hogy a holdat levegő veszi körül, – folytatá Ardan Mihály természetes hangon, – azt is el kell ismernünk, hogy bizonyos mennyiségű víz is vagyon ott. E következtetés nagy örömömre szolgál. Ezenkivül, szeretetre méltó ellenfelem, engedje meg, hogy még egy megjegyzéssel terheljem. Mi a holdnak csak egyik tányérját ismerjük, s ha esetleg a felénk néző oldalon kevés levegő van, lehet, hogy az ellenkező oldalon sok van.

– És ugyan miért?

– Minthogy a hold a föld vonzó erejének következtében tojás alakúvá lett, s e tojásnak a hegye fordul felénk. Innen van, Hansen magyarázata szerint, hogy súlypontja a másik felére esik. Ebből következtetik, hogy holdunk teremtése óta a levegő és víztömegnek a másik oldalra kellett húzódnia.

– Merő képzelődés! – kiáltá az ismeretlen.

– Nem, merő elméletek, melyek a mechanika törvényein alapulnak és véleményem szerint nehezen czáfolhatók meg.

– A gyülekezetre hivatkozom és fölteszem ezt a kérdést: vajjon lehetséges-e olyan élet a hold felületén, mint a minő a földön van, döntsék el!

Háromszázezer hallgató adózott helyeslő kiáltással ennek a kijelentésnek. Ardan Mihály ellenfele beszélni akart még, de nem juthatott szóhoz. Kiabálás, fenyegetés zápora némította el.

– Eláll!… Eláll!… kiáltozák némelyek.

– Kergessétek ki a tolakodót – ismételték mások.

– Dobjátok ki!… Ki vele! – ordítá a felingerült tömeg.

Ő pedig az emelvényhez kapaszkodva szilárdan állott, nem engedett, nem ingadozott; megvárta míg a vihar kitombolta magát, mely iszonyatos mérveket öltött volna, ha Ardan Mihály egy kézmozdulattal le nem csillapítja; sokkal lovagiasabb volt, hogysem ellenfelét a veszélyben cserbe hagyja.

– Önnek még volna egy-két szó mondani valója? – kérdé tőle igen barátságos hangon.

– Úgy van, száz, ezer, – viszonzá az ismeretlen megbotránkozva. – Avagy sokkal kevesebb, csak egy árva szavam volna. Ha ön terve mellett megmarad, akkor önnek…

– Mily oktalan ön! Hát így bánik velem azért, mert barátomtól, Barbicanetól azt kértem, hogy hengeralakú, kúpos lövegeket válaszszon a gömbölyű helyett, melyben a fejem tetejére fordultam volna, mint a mókus.

– De szerencsétlen, a golyó rettenetes rugása darabokra szaggatja önt.

– Kedves ellenfelem! Ön most reá mutatott az egyetlen, az igazi nehézségre; no de sokkal jobb véleménynyel vagyok az amerikaiak ipari lángelméjéről, hogysem elgondolhatnám, hogy ezt a nehézséget nem fogják elhárítani.

– De a hőség, mely a lövegnek a levegő rétegein való gyors átfúródásakor fejlődik…

– Ej, elég vastagok a löveg falai s én oly hirtelen hatolok keresztül a levegőrétegen.

– Hát az élelmiszer? Víz?

– Kiszámítottam, hogy évre való eleséget vihetek magammal és egész utam négy napra szól.

– Hát levegő?

– Vegyileg csinálok.

– De hiszen, ha valaha a holdba jut, ott leesik a földre.

– Ha a Földön esném így le, hatszorta gyorsabb esés lenne az, mert a hold fölületén hatszorta csekélyebb a nehézkedés.

– Mégis elég jelentékeny arra nézve, hogy úgy összetörjék ön, mint az üveg.

– Ki fog engem abban megakadályozni, hogy esés közben annak idején meggyujtott rakétákkal lassítsam az esést.

– No de végre is, föltéve, hogy mindezeket a nehézségeket legyőzi, és mindez a sok bizonytalan az ön javára lel megoldást; föltéve, hogy épen érkezik a holdba: miképpen jön vissza a földre?

– Egyátalában nem jönnék vissza.

Erre az egyszerűsége daczára csaknem fenséges feleletre elnémult az egész gyülekezet. De ez a hallgatás ékesebben szólott, mint a lelkesedés ordítása. Az ismeretlen felhasználta ezt az alkalmat, hogy még utoljára felemelje a szavát.

– Bizonyára elpusztulna, – kiáltott fel, – és az ön oktalan halála még a tudománynak sem válnék hasznára.

– Menjen isten hírével, nemeslelkű ismeretlenem, mert bizonyára kellemes dolgokat jósol.

– Ez már sok! – kiáltott fel Ardan Mihály ellenfele, – nem tudom, hogy mi okom volna ilyen kevéssé komoly értekezleten tovább maradnom. Csak valósítsa meg kedve szerint őrült tervét. Önnek ezt nem lehet szemére vetni.

– Kérem, csak rajta!

– Nem, egy más ember tartozik önért felelősséggel.

– Ugyan ki? – ha szabad kérdenem, – kérdé Ardan Mihály parancsoló hangon.

– Az az oktalan, a ki ezt a képtelen, merőben nevetséges kisérletet kezdeményezte.

Ez személyes támadás volt. Barbicane azóta, hogy az ismeretlen a vitába beleelegyedett, roppant erővel igyekezett, hogy magán uralkodjék, – s miként «némely kazán saját füstjét fölemészsze», – de midőn meghallotta, hogy őt ily sértően támadják meg, sietve felállott s ellensége felé tartott, a ki makacsul nézett vele farkas-szemet, midőn hirtelen elválasztották egymástól.

Az emelvényt egyszerre száz erős kar fölemelte és a Gun-club elnökének Ardan Mihálylyal osztoznia kellett a diadalútban. Igaz ugyan, hogy nehéz pajzs volt, no de az emberek szünetlenül váltakoztak, mindenik törte magát a dicsőségért, hogy a vállával részt vegyen a hódolatban.

Ezen közben az ismeretlen nem használta fel a tolongást arra, hogy helyét elhagyja. A sűrű tömegben nem is tehette volna. Mindenre készen, az első sorban maradt, keresztbe fonta karjait és szemeit merően Barbicanera szegezte.

Ez sem tévesztette őt el szeme elől, s e két embernek szeme hasonlatos vala egymásnak szegezett nyilakhoz.

Ezalatt a diadalmenet alatt a tömeg ordítása állandóan a tetőponton maradt. Ardan Mihálynak ez szemmel láthatóan jól esett; ragyogott az arcza. Néha úgy ingott az emelvény, mint a hullámon ringatózó hajó; no de a népgyűlés két hőse otthon érezte magát a tengeren: nem ingadoztak és hajójuk minden veszély nélkül ért a kikötőbe – Tampa-Townba.

Ardan Mihálynak sikerült, hogy tisztelőinek legsűrűbb tolongásából kiszabaduljon. A Franklin-szállóba menekült, haladéktalanul szobájába vonult, bemászott az ágyába, künn pedig százezer ember őrizte álmát.

Ezalatt az idő alatt rövid, jelentőséggel teljes, határozott jelenet játszódott le a titokteljes ember és a Gun-club elnöke között.

Mihelyt Barbicane szabadon lélekzett, egyenesen ellenfelének tartott.

– Jöjjön velem! – mondá nyersen.

Az ismeretlen követte őt s midőn egy elhagyott helyre jutottak, megállott a két ellenség, a kik egymást nem is ismerték, egymás szemébe néztek:

– Ki ön? – kérdé Barbicane.

– Nicholl kapitány.

– Gondoltam. Eddigelé nem engedte meg a véletlen, hogy találkozzunk…

– Azért jöttem el.

– Megsértett becsületemben.

– Nyilvánosan.

– Elégtételt ad a gyalázásért.

– Ebben a pillanatban.

– Nem. Azt akarom, hogy titokban, egymás között végezzük.

Tampa-Towntól három mértföldnyire van a Skersnaw erdeje. Ismeri?

– Ismerem.

– Tetszik-e önnek, hogy holnap reggel 5 órakor az egyik oldalról oda jöjjön?

– Igen, ha ön ugyanabban az időben a másik oldalról jön oda.

– És nem fogja itthon felejteni a puskáját, – mondá Barbicane.

– Ép oly kevésbbé, mint ön a magáét, – viszonzá Nicholl.

E roppant rideg szavak után elvált egymástól a Gun-club elnöke és a kapitány. Barbicane haza ment, de a helyett, hogy nehány óráig pihent volna, azon törte a fejét, hogy mi módon lehetne a löveg visszaható lökését elkerülni, s Ardan Mihálynak a népgyűlésen kifejtett problémáját megoldani.