November 22-dike volt és tiz nap mulva az elutazásra kitűzött végső határnap. Még egy munkálat volt hátra és annak szerencsés elvégzése, a mi nagy vigyázatot kivánt, mert veszedelmes és olyan kényes volt, hogy Nicholl kapitány harmadik fogadása arról szólott, hogy nem fog sikerülni. A Columbiadot 400,000 font lőgyapottal kellett megtölteni. Nicholl azt gondolta, – és nem is alaptalanul, – hogy ily rengeteg, s könnyen gyulékony tömegnek kezelése jelentékeny szerencsétlenségek okozója lehet, s hogy ez az anyag a löveg súlya alatt magától felrobban.

Még ennél is nagyobb veszélytől lehetett tartani az amerikaiak könnyelmű gondatlansága miatt, mert ezek a szövetség-háború idején éppen nem átallották szájukban égő szivarral tölteni a bombáikat. Ámde Barbicane remélte, hogy sikeresen fogja végezni. Legderekabb munkásait válogatta ki, szemeláttára végeztette a munkát, egy pillanatra sem hagyta magukra, így okosság és előrelátás által tudta a szerencsés sikert biztosítani.

Mindenek előtt eléggé óvatos volt és nem hozatta az egész töltést Stone’s Hillbe, hanem csak egymás után nagy gonddal elzárt ládákban. Az összes lőgyapot ötszáz fontot nyomó zsákokba volt elhelyezve, nyolczszáz erős hüvely volt, melyet Pesacolában a legügyesebb kezű mesteremberek készítettek a leggondosabban. Minden ládában tiz ilyen zsák volt és egymás után jöttek Tampa-Town-ból a vonaton, így egyszerre sohasem volt több 5000 fontnál raktáron. Mihelyt egy megérkezett, a munkások mezitláb minden egyes zsákot a Columbiad szájához vittek és darukkal, melyeket emberkéz forgatott, lassan alá eresztették. A gőz-gépeket mind eltávolították és köröskörül két mérföld területen minden szikrát eloltottak. Már magában véve az is nehéz feladat volt, hogy ezt a sok lőgyapotot a nap melege ellen megóvják. Azért főleg éjjel dolgoztak mesterségesen előállított fény világánál, a mi a Ruhmkorff-készülék segélyével a Columbiad belsejét egészen a fenekéig úgy megvilágította, mintha fényes nappal lett volna odalenn. Ide helyezték el sorjában a töltényeket és fém-sodronynyal egymáshoz erősítették, hogy ez a villamos szikra mindenik tölténynek a közepébe hatoljon.

E nagy tömeg lőgyapotot a Volta-oszlop segélyével kellett meggyujtani, mindezek a sodrony-szálak, melyeket egymástól elszigetelő anyag választott el fenn, hol a löveg fog a lőgyapotra reá nehezülni: egyesültek egy szűk gyujtó-nyilásban. Ezen át hatoltak ki az öntött vasfal nyilásán, továbbá a kőfal egyik résén, s úgy fel egészen a földszinéig, innen Stone’s Hill magaslatáról oszlopokon futottak két mérföldnyire, miglen egy megszakító-készülék egy erős Volta-oszloppal kötötte össze.

Nem kellett egyebet tenni, mint a készülék gombját megnyomni, hogy az áram ismét folyamatba hozassék és a tűz a 400,000 font lőgyapotot egyszerre felrobbantsa. Magától értetődik, hogy mindennek a legutolsó pillanatban szabad csak megtörténnie.

November 28-dikán a 800 töltény mind benne volt a Columbiad gyomrában. A munkának evvel a részével szerencsésen elkészültek. De micsoda zajt, nyugtalanságot és küzdelmet kellett Barbicanenak kiállania! Nem használt az semmit, hogy Stone’s Hillbe a bemenet tilos volt. Napról-napra átmászkáltak a kiváncsiak a védczölöpökön, és gondatlanságuk határos vala az őrültséggel; a lőgyapot-göngyölegek között szivaroztak. Barbicanet elöntötte mindennap a méreg. Maston erejéhez képest segítségére volt barátjának; mert a betolakodókat elhajtotta, s a yankeek által eldobott szivarvégeket buzgón szedegette fel a földről. Fölötte nehéz munka volt ez, mert háromszázezernél több yankee ugrált át a véd-czölöpökön. Ardan Mihály is kikötötte magának azt a munkát, hogy a szekrényeket a Columbiad torkáig szállíthassa; minthogy azonban egy alkalommal az elnök őt magát is rajta kapta, hogy szivarozik, mialatt a szivarozó yankeeket elkergeti, holott ő maga adott rossz példát nekik: a Gun-club elnöke belátta, hogy e javíthatatlan dohányosra nem bizhat ilyen munkát, azért őt még külön felügyelet alatt tartatta.

Végre – mert isten szeme virraszt a tüzérek felett – elvégezték minden robbanás nélkül a töltést. Nicholl kapitány harmadik fogadása tehát nagyon merész volt. Most még csak az volt hátra, hogy a sürü lőgyapot tetejére reá ereszszék a löveget.

De mielőtt ehhez hozzáfogtak volna, előbb a lövegben rendezték el az útra-való készleteket. Meglehetős számu podgyász vala, és ha Ardan Mihálynak szabad kezet adtak volna, úgy csakhamar megtelik az egész tér, a mi az utasok számára vala kijelölve. Az ember alig tudja csak elképzelni is, hogy mennyi mindent akart ez a szeretetreméltó franczia magával a holdba vinni. Egy egész rakás haszontalan lomot. No de Barbicane közbelépett, s így csak a legszükségesebbekre szorítkoztak.

Nehány thermometert, barometert és szemüveget tettek a szekrénybe a műszerek mellé.

Az útasok útközben a holdat akarták tanulmányozni s hogy ez új világ ismeretéhez könnyebben férjenek, magukkal vitték Beer és Mädler kitünő hold-térképét, négy lapon, a mi a kitartó megfigyelésnek valóságos remekműve. Tudományos pontossággal tárja elénk a hold felénk fordított oldalának arczulatát a legapróbb részletekig: a hegyeket völgyeket, circusokat, krátereket, kerek-foltokat, hegy-kúpokat és csíkokat pontos méretekben, helyes fekvéssel és megnevezéssel meglehetett azokon találni.

Az utasokra nézve becses egy okmány vala ez, mert tanulmányozhatták rajta az országot, mielőtt lábukkal érintették volna annak földjét.

Vittek továbbá három puskát és három vadász-karabélyt robbanó golyók számára: lőport és töltést jó sokat.

– Az ember nem tudja, – mondá Ardan Mihály – hogy kivel gyül meg ott a baja. Az emberek és állatok egyaránt zokon vehetik tőlünk, hogy őket meglátogatjuk. Előrelátóknak kell lennünk.

Egyébiránt hasznos szerszámokat is vittek magukkal: pl. fejszét, kapát, fürészt, továbbá mindenféle időjárásnak és éghajlatnak megfelelő ruhákat.

Ardan Mihály szeretett volna egy rakás állatot is magával vinni, ha nem is egy párt minden fajtából, mert kigyókat, tigriseket és alligatorokat nem akart a holdban meghonosítani.

– No de egy nehány házi állatot csak viszünk, – mondá Barbicanenak, – ökröt vagy tehenet, szamarat vagy lovat, – esetleg nagy hasznukat vehetnők odafenn.

– Meghiszem, kedves Ardan, – viszonzá a Gun-club elnöke, – a mi löveg-kocsink nem a Noé-bárkája; nem is ez a hivatása, no de nincs is ennek megfelelően berendezve. Maradjunk tehát a lehetőség határain belül.

Végre nagy szó-harcznak utána megegyeztek abban, hogy megelégednek egy kitünő vadász-kutyával, a mely a Nichollé volt, s egy fiatal, erős neufoundlandival. Nehány szekrény vető-magvat is vittek magukkal; ha Ardan Mihályra hallgattak volna, ő nehány zsák földet is felpakol, hogy abba elvessék. Minden eshetőségre számítva, vitt egy tuczat oltó-galyat, melyet nagy gonddal szalma közé csomagolt és egy szögletbe felállított.

Hátra volt még az élelmiszerek fontos kérdése, mert számolniok kellett azzal az eshetőséggel, hogy a holdnak valamelyik igen terméketlen részére juthatnak. Barbicane elég előrelátó lévén, egész évre valót csomagolt be. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezen ne igen csodálkozzék nagyon az olvasó, mert ezek az élelmiszerek hús-kivonatok és préseltfőzelékek voltak, még pedig olyanok, melyek négyféle tápláló anyagot tartalmaztak; igaz ugyan, hogy ez nem kinálkozott valami tulságos változatossággal, de útközben az embernek nem szabad kényesnek lennie. Pálinka is volt mintegy 200 liter, víz azonban csak két hónapra való, mert az újabb csillagászati megfigyelések után nem kételkedtek abban, hogy a hold fölületén bizonyos mennyiségű vizet találnak. Azt meg, hogy a lakók oda fenn élelmiszert nem találnak, oktalanság lett volna hinni. Ardan Mihály ebben cseppet sem kételkedett; hiszen akkor nem is vállalkozott volna az útra.

– Egyébiránt, – mondá egy napon barátaihoz, – földön maradt barátaink csak nem hagynak minket egészen cserben, nem feledkeznek meg azok rólunk.

– Nem, – bizonyára nem! – viszonzá Maston J. T.

– Hogy érti ön azt? – kérdé Nicholl.

– Egészen egyszerűen, – felelé Ardan. – Nincs itt a Columbiad?

Nos, valahányszor a hold a kedvező zenith állásba jut, ha nem is a földközelben, – tehát évenkint egyszer, – vajjon nem küldhetnének-e nekünk egy golyó élelmiszert, melyre mi egy meghatározott napon várnánk?

– Hurrah! Hurrah! – rivalla fel Maston, mint az ötletek barátja – fején találta a szeget. Bizony, kedves barátaim, nem fogunk mi rólatok megfeledkezni.

– Számítok reá! – E szerint, látja, rendesen tudósításokat kapunk a földtekéről; a mi pedig minket illet, nagyon ügyefogyottak volnánk, ha nem ejtenők módját annak, hogy földön lakó jó barátainkkal összeköttetésbe lépjünk.

Ezekből a szavakból olyan nagy bizalom áradt ki, hogy Ardan Mihály az ő határozott arcz-kifejezésével és férfias alakjával az egész Gun-clubot elragadta volna.

A mit ő mondott, az oly egyszerűnek, elemi dolognak, könnyűnek, biztosan elérhetőnek tetszett, hogy bizonyára igen kicsinyes lélekkel kell vala ehhez a nyomoruságos földtekéhez annak kapaszkodnia, a ki nem lett volna hajlandó a három utast a holdba felkisérni.

Midőn a különböző tárgyakat a holdban elhelyezték, a lökés erejének meggátlására való vizet beeresztették, s a világító gázt tartójába beleszivattyúzták. A klórsavas és káli-lugból, hogy váratlan késedelem gátul ne szolgáljon, megfelelő mennyiséget vitt be Barbicane, annyit, hogy két hónapig felfrissíthessék a levegőt s a szénsavat eltávolíthassák. Rendkivül elmés készüléke volt arra, mely magától működött s a levegőnek éltető tulajdonságát visszaadta, azt tökéletesen megtisztította. Igy fel vala a löveg szerelve, még csak a Columbiadba kellett ereszteni, a mi különben nehéz és veszélyes munka vala.

A rengeteg löveget felszállították Stone’s Hill csúcsára, a hol erős darúkkal megfogva az ércz cső felett lebegtették.

Olyan pillanat volt ez, mely telve vala szorongó aggodalommal. Ha a rengeteg súly alatt a láncz-szemek elpattannak, akkor e nagy súly lezuhanása a lőgyapotot föltétlenül meggyújtja.

Szerencsére nem következett be ez az eset. Nehány pillanat mulva gondosan reánehezedett az ágyú-lelkében a löveg a lőgyapotra. Súlya csak arra volt jó, hogy a töltést még jobban összeszorította.

– Vesztettem! – mondá a kapitány és lefizette Barbicanenak a háromezer dollárt.

Barbicane nem akarta utitársától elfogadni a pénzt; de végül is engednie kellett Nicholl állhatatosságának, a ki, mielőtt a földet elhagyja, minden kötelezettségét le akarta róni.

– No hát még csak egyet kivánok önnek, derék kapitányom, – mondá Ardan Mihály.

– És mi volna az? – kérdé Nicholl.

– Hogy a hátralevő két fogadását is veszítse el! Akkor bizonyára nem pusztulunk el ebben az útban.