Deczember elseje közeledett. Végzetes egy nap volt ez, mert ha nem a löveget röpítik el ugyanaz nap este 10 óra 46′ és 40″-kor: – tizennyolcz évnek kell eltelnie, míg a hold a földközelbe és zenith-állásba kerül egyszerre.

Pompás idő volt; annak daczára, hogy a tél közeledőben vala, a nap beragyogta ezt a földet, melyet három ember egy új világ kedveért elhagyóban volt. Hány ember szemére nem szállott le az álom a türelmetlenül várt nap előtt: éjjel! Hány kebel szorult össze a várakozás nehéz terhe alatt! Minden szív nyugtalanul dobogott, csak az Ardan Mihályé nem.

Ez az ember, a kit semmi e világon nyugalmából nem zavart ki, mindennapi foglalkozása után látott, és nem lehetett rajta észre venni, hogy elméjét szokatlan módon megerőlteti. Olyan nyugodtan aludt, mint Turenne a csata napja előtt egy ágyú-lafettán.

Kora reggel óta megszámlálhatatlan tömeg lepte el a mezőket, melyek beláthatatlan távolban Stone’s Hill körül terjednek el. Minden negyedórában újabb kiváncsiakat hozott Tampa-Townból a vonat. Ez a vándorlás csaknem meseszerű arányokat öltött és a «Tampa-Town Observer» adatai szerint ezen az emlékezetes napon öt millió ember tapodta Florida földjét.

Nehány hónap óta tanyázott szabadság alatt a tömeg nagy része a műhelyek környékén és alapját veté egy új városnak, melyet később Ardan’s Townnak neveztek el. A sikságot barakok, kunyhók és sátrak borították, melyek alatt annyi ember tanyázott, hogy a legnagyobb városok irigykedve néztek rájok.

A világ minden népének vala itt képviselője, a világ minden nyelvét beszélték itt össze-vissza, mint hajdanában a Babel-tornya körül. Az amerikai társadalmi osztályok föltétlen egyenlősége uralkodott itt. Bankárok, földmívesek, matrózok, bizományosok, kufárok, ültetvényesek, nagykereskedők, hajósok, előljárók tolongtak és lökdösték egymást a velök született kiméletlenséggel. Louisiana kreoljai összebarátkoztak Indiana farmerjeivel; a kentuky és tennessei divatúr, az előkelő és dölyfös virginiai érintkeztek a seemi félvad prém-vadászokkal és a cincinnati tojás-áruló kofákkal. Fehér hód-kalap, vagy klasszikus panamai karimás fejrevaló, opelovsadi kék nadrág és finom vászonujjas összevegyűlt itt; voltak olyanok, a kik az ingüket, kézelőiket, galléraikat, füleiket, mind a tiz ujjokat telerakták csecse-becse táborral: melltű, gyémánt, láncz, csatt, láncz-függő, a melyek mind olyan drágák voltak, mint a milyen izléstelenek. Asszonyok, gyermekek, szolgasereg, mind gazdagon felcziczomázva körülvették a férfiakat, az apákat, a kik családaik számtalan tagjainak közepette állva, hasonlatosak valának a törzsfőkhöz.

Ebéd ideje alatt kellett volna őket megfigyelni, mint esett neki ez a tömeg a dél kedves eledeleinek, még pedig olyan étvágygyal, a minő Florida élelmikészletét veszélylyel fenyegette; mint falta fel az európai gyomorban undort keltő ételeket pl. békaczombot, páczolt majomhúst, hal-aprólékot, fiahordó-sültet, mosó-medve-rostélyost.

De hát micsoda italok és pálinkák is segíték elő az emésztést! Minő kedélyes ordítás, hivogató bőgés hallszott ki a csapszékekből, vendégszobákból, melyek zengtek-bongtak, poharak, üvegek, flaskók s mindennemű, rangú és alakú ivóedények, mozsarak, czukortörők lármájától.

– Ide julapot! – harsan valaki az egyik csapszékben.

– Sangaret bordeauxival! – riad rá egy másik, rikácsoló hangon.

– És gin-slinget! – hallatja egy harmadik.

– És koktailt! Brandy-smash-t! – kiáltja a negyedik.

– Kinek kell legújabb fajta julap? – kiáltozák az élelmes elárusítók, miközben olyan gyorsan, mint a zsebmetszők, czukrot, czitromot, tojáshabarékot, cognacot és ananast kevertek vízzel s abból készíték az üdítő italt.

Így ismétlődtek rendesen a csalogató kinálgatások a sovár és füszerektől felizgatott torkokra számítva. Süketítő zsibajt keltve mindenfelé. Bezzeg deczember 1-jén nem volt ekkora kiáltozás, a korcsmárosok hiába kiáltozták volna a torkukat rekedtre. Evésre, ivásra egy lélek sem gondolt, s délután négy óráig még senki sem vette magához megszokott eledelét. Még ennél is tovább mentek, az amerikaiak játékszenvedélye megfeneklett a kedélyek emez izgatottságában. Golyót, koczkát félredobtak, nem törődtek a a roulette-tel és cribbage-zsal, a wist-tel, a rouge et noir-ral, monte-faro-val; a nap eseménye elfeledtetett minden egyéb szükségletet, s nem adott alkalmat semminémű egyéb szórakozásnak.

Egész estig tompa, nesztelen mozgalom uralkodott, hasonló vala ez a zivatart megelőző fülledtséghez, mely megszállotta a várakozó ember-áradatot. Leirhatatlan kedvetlenség nyügözte le az elméket, kinos levertség, megmagyarázhatatlan szorongás nehezedett a kedélyekre. Mindenki azt kivánta, hogy bár esnének már túl rajta.

Hét óra tájban hirtelen vége szakadt ennek a tompa hallgatásnak. A hold feltünt a szem-határán, nehány millió «hurrah!» üdvözölte. Pontosan megjelent állomásán. Eget hasogatta a riongás, s mig a halvány Luna csodálatra méltó békés fényességét a földre hinté, minden oldalról zúgott a taps, az ittasult tömeget elragadta nyájas sugaraival.

E pillanatban megjelent a három rettenhetetlen utas. Meg-megújult szünet nélkül látásukra a kiáltás. A szorongó keblekből mintegy varázsütésre, egyszerre felharsant a nemzeti dal és a «Yanke doodle» öt millió torokból tört ki egy hatalmas karban, hasonlatosan a zúgó szélviharhoz, felhatolva a levegő-ég határáig.

Ezután az ellenállhatatlan fellendülés után elhangzott az ének, az utolsó harmonia is elnémult, a zajt csönd váltá fel és hallgatag mozgalom terjedt végig a mélyen meghatott tömegen. Ez alatt a franczia és a két amerikai a körülzárt tér közepére jutottak, mely körül a megszámlálhatatlan tömeg tolongott. A Gun-club tagjainak és az európai csillagvizsgálók küldötteinek kiséretében jelentek meg. Barbicane hideg lelkinyugalommal osztá ki utolsó rendeleteit. Nicholl hátán összefont karokkal, ajkát összeszorítva, szilárd léptekkel jött; Ardan Mihály szokott könnyűségével, teljes úti-öltözékben, bőr-kamásliban és utazó-táskával, bő barna-bársony ruhájába burkolózva, evvel is avval is kezet szorított, királyi leereszkedéssel. Fékezhetetlen szeszélyében a legvidámabban nevetett, tréfált s az érdemes Maston J. T.-ra fintorgatta az arczát; szóval «franczia» volt, és a mi még ennél is rosszabb, «párisi», a végső pillanatig.

Tizet ütött az óra, ideje volt, hogy a lövegben helyet foglaljanak. A leszálláshoz szükséges eljárás, a nyilásnak erős elzárása, a daruk eltávolítása, a Columbiad körül felállított állványok eltávolítása bizonyos időbe került.

Barbicane chronometerét tizedrész másodpercznyi pontosságig összeegyeztette a Murchison mérnökével, a kinek a lőport villamos-szikra segélyével meg kellett gyujtania. Így a lövegbe zárt utasok az érzéketlen óramutatót szemökkel kisérték, mely nekik az elindulás pillanatát jelezé.

Elérkezett a búcsú pillanata; megindító jelenet vala az. Lázas vidámságának daczára is érzett egy kis izgatottságot Ardan Mihály. Maston J. T. is érzett száraz pillái alatt egy öreg könycseppet, melyet ő bizonyára erre az alkalomra tartogatott. Megáztatá avval az ő hű, derék elnökének az ábrázatát.

– Hátha mégis veletek mennék, – mondá, – még van rá idő.

– Nem lehet, öreg barátom, – viszonzá Barbicane.

Nehány pillanat mulva a három utitárs benn volt a lövegben, a nyilást belülről erősen bezárták. A Columbiad torka az állványok eltávolítása után szabadon tátongott fel az ég felé.

Nicholl, Barbicane és Ardan Mihály ércz-kocsijokba valának bezárva, ezen immár változtatni nem lehetett.

A kedélyek tetőpontra hágó izgatottságát leirni nem lehet.

A hold véghetetlen tisztán emelkedett fel az égboltozatra, a körülötte ragyogó csillagokat háttérbe szorítva fényességével; az Ikreken túl haladva éppen a horizonton volt, a zenith-felé vivő pályának közepén. Mindenki könnyen felfogta tehát, hogy a czélpontot előbbre kell helyezni, a miképpen a vadász, ki a futó nyulat akarja lelőni, előbbre czéloz, tekintetbe véve mozgását.

Csaknem ijesztő csend honolt köröskörül e pillanatban. Szellő sem mozgott a földön. Fennakadt a lélekzet, a szív nem mert dobogni. Minden szem oda tapadt a Columbiad tátongó torkára.

Murchison tekintete nyomon kisérte a chronometer mutatóját. Alig volt hátra több negyven másodpercznél, s úgy tetszék, hogy mindenik egy örökkévalóság.

A huszadiknál általános borzadás szállotta meg a tömeget, úgy tetszék mindenkinek, hogy a lövegbe zárt utasok is éppen így számítják a rettenetes másodperczeket. Egyes kiáltások hallatszottak:

– Harminczöt!… Harminczhat!… Harminczhét!… Harmincznyolcz!…

– Harminczkilencz!… Negyven!… Tüzet!!!

Ebben a pillanatban megnyomta Murchison a megszakító-készülék gombját, hogy a folyamatba hozott áram a villamos szikrát a Columbiad fenekére vezethesse.

Rettenetes, hallatlan, mennydörgésszerű csattanás hangzék ebben a pillanatban; minden emberi fogalmat túlhaladó villámlás, mennydörgés vala ez. Égig érő tűzoszlop csapott fel a földből, mint egy tűzhányó krateréből. A föld megrendült, és csak egy-két ember látta egy futó pillanatig a löveget, a mint láng-felhőknek közepette diadalmasan emelkedett fel a levegőégbe.