Október 5-dikén este nyolcz órakor sűrű tömeg tolongott a Gun-club (Union-square 21.) termeiben. A clubnak baltimorei tagjai az elnök meghivására mind megjelentek. A levelező tagok express-vonatokon százával érkeztek a városba, s habár a club gyülésterme óriási nagy vala, a sok tudós nem fért el benne. Beleszorultak a melléktermekbe, megtöltötték a folyosókat, a külső udvart, hol a köznép lökdösődött, nyüzsgött. Mindenki a legjobb helyre akart jutni, mert égtek a kiváncsiságtól, hogy Barbicane elnök közleményét hallják. Ide-oda hullámzott az emberáradat, nyomkodták egymást avval a szabadsággal, a mely a self-governement embereit jellemzi.

Azon este Baltimoreban egyetlen idegen sem juthatott volna semmi áron abba a terembe. Azt kizárólag a baltimoreieknek és a club levelező tagjainak tartották fenn, senki fia rajtok kivül be nem juthatott. Maguk, a város korifeusai, a tanácsurak künn szorultak, s a csőcselék közé keveredtek, hogy fülhegygyel felfogják: mi történik odabenn.

A rengeteg gyülésterem csodálatos látványt nyujthatott. Bámulatosan illett rendeltetéséhez. Egymásra halmozott ágyúk képezték az oszlopokat, az oszlopok alját mozsarak tették, ezek valának a tetőzet czifrázatai olyan formán öntve, mintha függönyök lettek volna. Kurta csövű, hosszu csövű puskák, karabélyok, a régibb és újabb idők minden rendű és rangú fegyverei festői csoportozatban ékítették a falakat köröskörül. Ezer forgó-pisztoly csövéből áradt ki a gáz, melyek úgy valának összeállítva, mint egy óriási csillár, pisztolyok füzére és puska-csövek kandellaber alakjában összerakva: világították meg az óriási termet. – Ágyú-modellek, bronz-minták, átlyukgatott czéltáblák; a Gun-club ágyúi által összelőtt lapok, az ágyú-töltők és törlők nagy választéka, olvasószemekként összerakott bombák, nyaklánczok ágyúgolyókból, gránát-füzérek, szóval minden együtt volt ott, a mi a tüzérségre vonatkozik. A szemet gyönyörködtették, és bámulatot keltettek ügyes elrendezésükkel s azt a gondolatot keltették a szemlélőben, hogy mindezek valósággal inkább ékességül szolgáltak, mint gyilkoló szerszámokul.

A díszhelyen éppen a ragyogó üveg-harang alatt állott a Maston J. T. által feltalált ágyúnak egy összelapult és lőpor által alakjából kiforgatott töredéke.

A terem végén, elkülönített helyen ült az elnök és a négy titkár széke egy faragványokkal ékesített lafettán állott s valójában egy harminczkét hüvelyes mozsárhoz vala egészen hasonló, melyet 90° szög alatt állítottak fel s a két fülénél fogva megerősítettek, úgy hogy az elnök azon igen kényelmesen hintázhatott, mint holmi hintaszéken. Az iróasztalon, mely széles vaslemez vala és hat lábon állott, láthatták a különös izléssel formált tintatartót, a mely tulajdonképpen biskayoi puskacső vala, továbbá a hatalmas elnöki csengetőt, mely beillett volna harangnak is, mert ha megszólalt, akkorát szólott, mint egy revolver. Hevesebb viták alkalmával alig tudta néha a tűzbe jött legió tüzérnek a hangját túlropogni.

Az iróasztal előtt czikk-czakkos alakban padok valának felállítva, hasonlatosak a vár-falakhoz és lőréses bástyákhoz. Ezeken ültek a Gun-club tagjai – és ezen az estén elmondhatták, hogy a bástyák telve valának őrséggel. Eléggé ismerték az elnököt, jól tudták, hogy fontos ok hiján nem mozgósította a kollegákat.

Impey Barbicane negyven éves volt, nyugodt, hideg természetű, szigorú, rendkivül komoly és átható elméjű; olyan pontos, mint egy chronometer, edzett, rettenhetetlen jellem, kevésbbé lovagias, mint inkább kalandos természetű, tele volt a feje gyakorlati eszmével, még a legvakmerőbb vállalatokban is. Új-Angliának igazi fia volt ő, az északi ültetvényes, azoknak a kerek-fejűeknek sarjadéka, a kik hajdanában a Stuartoknak oly veszedelmes ellenségei voltak, a délieknek, az anyaország hajdani junkerainak engesztelhetetlen ellensége. Egy szóval: tetőtül-talpig yankee volt Barbicane.

Fával kereskedett és nagy vagyont szerzett; a háború alatt tüzérségi főfelügyelővé nevezték ki, félelmes feltalálónak bizonyult be, merész eszméi nagyban elősegítői voltak a tüzérség fejlődésének és roppant lendületet adtak a kisérletező kutatásnak.

Középtermetű és egészen ép testű vala – a mi nagy ritkaság a Gun-club tagjai között. Arczának vonásai kiélezettek valának, mintha vonalzóval és szögmérővel lettek volna kivésve. És ha áll az, hogy valakinek arczéle csalhatatlanul kifejezi annak jellemét, úgy az ő arczából a tetterőt, bátorságot és hideg nyugalmat a legvilágosabban ki lehetett olvasni.

Ebben a pillanatban mozdulatlanul, némán, gondolataiba mélyedve ült, mintha tekintetét befelé fordította volna, fejében magas tetejű kalap ült – fekete selyem cylinder, a mely, úgy látszik, az amerikai fejhez hozzá van nőve.

Kollégáinak lármás beszéde nem zavarta őt; azok puhatolóztak, találgattak, elnökük vonásait kémlelték és hasztalanul igyekeztek, hogy áthatolhatatlan arczvonásainak ismeretlen x-jét kikeressék.

Mihelyt a terem órája mennydörgésszerűen nyolczat ütött, Barbicane hirtelen fölkelt, mintha egy rugót nyomtak volna meg alatta. Mindenki hallgatott és a szónok kissé áradozva a következőképpen kezdé:

– Vitéz társak! már igen hosszú idő óta kárhoztatja ez a meddő béke a Gun-club tagjait sajnálatos tétlenségre. Négy eredménynyel teljes év után be kellett szüntetnünk működésünket s a haladás útján meg kelle állanunk. Bátran kimondom, hogy minden háborút, a mely kezünkbe visszaadná a fegyvert, örömmel üdvözölnénk…

– A háború! – kiáltott fel viharos lelkesedéssel Maston J. T.

– Halljuk!… halljuk! – hangzék mindenfelé a teremben.

– Ámde a háború, – folytatá Barbicane, – a mostani körülmények között lehetetlenség; és bárminő reményeket táplálnak is tiszteletre méltó társaim, kik engemet az imént félbe szakítának, sok esztendő el fog még telni, míg ágyúink a csatamezőn mennydörögni fognak. Ebbe bele kell törődnünk és más eszmekörben kell tettre való buzgóságunkat latba vetnünk.

A hallgatók észrevéve, hogy az elnök a legfontosabb kérdéshez ért, kettős figyelemmel hallgattak.

– Nehány hónapja már, derék társaim, – folytatá Barbicane, – azon töröm fejemet, hogy nem tudnánk-e mi – a magunk eszmekörén belül – valami tudományos kutatásba fogni, olyan kutatásba, mely a XIX. századhoz méltó s vajjon nem segíthetne-e minket ebben a ballisztikának előhaladottsága. E végett kutattam, dolgoztam, számítgattam és tanulmányaim eredménye ime az a meggyőződésem, hogy mi olyan vállalatnál, mely más országban lehetetlenek látszik, szerencsésen czélhoz juthatunk. Ime, ezt az én jól meghányt-vetett tervemet akarom önöknek részletesebben elmondani. Méltó lesz ez önökhöz, méltó a Gun-club multjához és minden bizonynyal nagy zajt fog ütni az egész világon.

– Nagy zajt?… kiáltott egy szenvedélyes tüzér.

– Igen, nagy zajt, – ismétlé Barbicane, – még pedig a szónak valódi értelmében.

– Nem kell félbeszakítani az előadót! – kiáltozák más oldalról.

– Kérem tehát önöket, derék tagtársaim, – folytatá az elnök, – hallgassák szavaimat nagy figyelemmel.

A gyülekezet önkénytelenül mozogni kezdett. Barbicane hirtelen a kalapjához nyult, beljebb nyomta, aztán nyugodtan folytatá:

– Egy sincs önök között, derék társaim, a ki a holdat nem látta volna, avagy legalább ne hallott volna róla valamit. Ne csodálkozzanak, hogy én most az éj eme csillagzatáról beszélek. Talán nekünk jutott osztályrészül, hogy ez ismeretlen világrésznek Kolumbusai legyünk. Ha önök megértenek engem és teljes erejökből támogatnak, úgy én lehetővé teszem, hogy az új világrészt hatalmunkba kerítsük s a meglevő harminczhat állam közé sorozzuk, a melyek e földnek nagy szövetségét alkotják.

– Éljen a hold! – kiáltá a Gun-club egy szájjal egy szívvel.

– Már sokan tanulmányozták a holdat, – vevé fel újra a beszéd fonalát Barbicane, – pontosan ismerjük tömegét, sűrűségét, sulyát, kerületét, alkatát, mozgását, távolságát, a naprendszerben való szerepét; csináltak térképeket róla, a melyek a földről készített térképekkel pontosság tekintetében fölveszik a versenyt; a fényképészet csodaszép képét nyujtotta a holdnak. Egy szóval, mindent tudunk a holdból, a mire a mathematikai tudományok, a csillagászat, a geologia, optika számíthat, de mindez ideig senkinek sem sikerült, hogy a föld és hold között egyenes összeköttetést teremtsen.

E szavakra az érdeklődés tetőpontra hágott.

– Engedjék meg önök, hogy nehány szóval elmondjam, hogy egy némely tüzes elme minő gazdag képzelő tehetségre valló utirajzban igyekezett a hold titkait földeríteni. A XVII. században avval dicsekedett valami Fabricius Dávid nevű ember, hogy saját szemeivel látta a hold lakóit. 1649-ben közzé tette egy Beaudoin I. nevű franczia «Dominico Gonzalez spanyol kalandornak: Utazását a holdba». Ugyanekkor jelent meg Cyrano de Bergeracnak hires Expeditió-ja, melynek Francziaországban olyan nagy eredménye volt. Később egy Fontenelle nevű franczia kiadott egy nagy munkát e czímen: «A világok sokasága» – mert hát azok a francziák sokat bajlódtak a holddal; – ámde a tudomány előhaladása túlszárnyalja a korszakalkotó munkákat is. 1835 körül megjelent a New-York American-ben Herschel J.-nek egy művecskéje fordításban; a tudós szerző elbeszéli ebben, hogy ő csillagászati tanulmányok czéljából a Jó-remény fokára küldetvén, egy javított teleszkop segélyével 80 yard (a yard valamivel kisebb, mint a méter) közelben látta a holdat. Egész világosan látott barlangokat a holdban, melyekben vizi-lovak tanyáztak, zöld hegyeket aranyos keretben, elefántcsont szarvú kosokat, fehér őzeket, pergament szárnyú lakosokat, a kik hasonlók valának a denevérekhez. Ez a Locke által – a ki amerikai volt – írt művecske nagy hatással volt az olvasókra. Ámde nemsokára fölismerték benne a tudományos misztifikácziót és a francziák voltak, a kik először kaczagtak rajta.

– Micsoda, egy amerikait nevettek ki? – kiáltott fel Marton J. T. – ime, itt az ok háborúra.

– Legyen nyugodt, érdemes barátom, a míg kaczagtak, addig alaposan felültette őket a mi földink. Még azt is megemlítem, hogy egy Pfast János nevű rotterdami ember, 19 nap alatt a holdig felszállott léghajóján, mely oxigénnel volt telítve, a mely tudvalevőleg harminczötször könnyebb, mint a hydrogén. Ez az utazás is – mint az előbbiek – természetesen a fantázia szülöttei voltak, ámde szerzője a népszerű Poë vala, az éles elméjű amerikai iró.

– Éljen Poë Edgar! – kiáltá lelkesedve a gyülekezet.

– Ime, ezek voltak a kisérletek, a melyek még elég türhető tudományos alapon nyugodtak, de egyátalában nem tudták a holddal való érintkezést megteremteni. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy nehány gyakorlati elméjű ember megkisérlette, hogy az összeköttetést létesítse. Nehány évvel ezelőtt indítványozta egy német geometer, hogy Szibéria vadonjaiba küldjenek ki egy tudósokból álló bizottságot. A bizottság a beláthatatlan sikságon megvilágított fém-tükrök segélyével csináljon mérhetetlen nagyságú geometriai figurákat, így többek közt annak a bizonyos átlónak a négyzetét, melyet a francziák a «szamarak hidjának» neveznek. «Minden művelt embernek – mondá a német geometer – fel kell fognia észszel ez alaknak tudományos jelentőségét; már most, ha a holdban emberek laknak, ezek meglátják, s okvetetlenűl felelni fognak reá. Igy készen van a közlekedés föld és hold között, ha pedig ezt elértük, úgy nagyon könnyű dolog lesz egy abc összeállítása, melynek segélyével a hold és föld lakói értekezhetnek egymással.»

Ez vala a német föld-mérő indítványa, ámde minde mai napig nem valósíthatták meg s így a föld és hold között egyenes összeköttetés nincsen. Azért hát az amerikaiak gyakorlati elméjére vár a feladat, hogy a föld és csillagok között az összeköttetést létesítse. Igen egyszerű ennek a módja, egyszerű az eszköze, könnyű, biztos és csalhatatlan; az én indítványom megvilágosítja önök előtt.

Hangos tetszés-nyilatkozatok, viharos kiáltások követték e szavakat. Egyetlen egy hallgató sem akadt, a kit a szónok meg nem győzött, el nem ragadt volna.

– Halljuk!… halljuk!… Csend legyen! – kiáltozák mindenfelől.

Midőn újra beállott a csend, Barbicane még komolyabb hangon folytatá:

– Önök jól tudják, hogy az ágyúöntés művészete nehány év alatt a haladásnak mily nagy fokára jutott, s még mennyire tökéletesedett volna e fegyvernem, ha a háború tovább foly. Azt is mindnyájan jól tudják, hogy az ágyúk ellenálló ereje és a lőpor hajtóképessége nem ismernek határt. Nos, ezeket alapul véve, felállítám e kérdést: vajjon elegendő előkészűlettel bizonyos ellenállási föltételek tekintetbe vételével nem volna-e lehetséges egy löveget a holdba röpíteni?…

E szavakra az elfogult keblekből feltört a bámulat kiáltása; aztán kevés ideig, mint egy a mennydörgést megelőző csend állott be – aztán kitört a vihar, a helyeslésnek kiabálása, ordítása, reszketett belé az óriási ülésterem. Hasztalanul próbálta meg az elnök, hogy szóljon, csak tiz percz múlva juthatott szóhoz.

– Engedjék, hadd fejezzem be mondani valómat – folytatá nyugodtan. Minden szempontból megvitattam a kérdést, eltökélten fogtam fel és csalhatatlan számításaimból kiviláglik, hogy minden golyónak, mely másodperczenkint 12,000 yard (körülbelül 11,000 méter) kezdő-sebességgel röpíttetik a hold felé, okvetetlenül el kell oda jutnia. Azért, derék társaim, van szerencsém ezt a csekély kisérletet önöknek figyelmébe ajánlani.