A cambridgei observatorium október 7-diki csodálatraméltó átiratában csillagászati szempontból megvitatta a kérdést; mert arról volt szó, hogy technikai megoldását tegyék lehetővé. Minden más országban legyőzhetetlennek tartották volna a nehézségeket, melyek gyakorlati szempontból fölmerültek. Amerikában mindez csak gyermekjáték volt.

Barbicane elnök haladéktalanul kinevezett a Gun-club kebelében egy előkészítő-bizottságot. Ennek a bizottságnak a feladata, hogy három gyűlésben megvitassa a három főkérdést: az ágyú, a löveg és a lőpor kérdését. Négy igen értelmes tagot választottak meg: Barbicanet, túlnyomó szótöbbséggel Morgan tábornokot, Elphiston őrnagyot s jelentést tevő titkárul a nélkülözhetetlen Maston J. T.-t.

Október 8-dikán tartotta az első gyülést a bizottság Barbicane elnök lakásán, Republican-street 3. Minthogy ilyen fontos értekezletet a gyomor kivánságainak megzavarnia nem volt szabad, az asztal, mely köré telepedtek, sandvichs-sal és tekintélyes theáskannákkal tele vala. Maston megerősítette kampója között a pennáját és az ülés megkezdődött.

Barbicane kezdé meg a szót:

– Kedves társaim, – mondá, – a ballisztika legfontosabb problemáinak egyikét kell megoldanunk, azét a tudományét, mely a lövegek mozgóerejével foglalkozik: azt a testet kell vizsgálnunk, melyet valamely hajtóerő a végtelen űrbe kiröpít, s aztán magára hagy…

– Oh a ballisztika!… a ballisztika!… kiáltott fel a megindulás hangján Maston J. T.

– Talán helyesebb lett volna, – folytatá Barbicane, – ha első ülésünk tárgyául az ágyút vettük volna…

– Én is azt hiszem, – veté közbe Morgan tábornok –

– És mégis – vevé át a szót Barbicane – a kérdésnek érettebb megfontolása után elsőbbséget kell adnunk a löveg kérdésének, minthogy ennek méreteitől függ az ágyú nagysága.

– Szót kérek! – kiáltott Maston J. T.

Készséggel megadták neki.

– Vitéz barátaim, – mondá harsány hangon, – elnökünknek igaza van, a lövegé az elsőség. A golyó, melyet mi a holdba röpítünk, a mi követünk és én szeretném ezt a golyót erkölcsi szempontból vizsgálatom tárgyává tenni.

Egy lövegnek e szokatlan szempontból való vizsgálata rendkívűl fölkeltette a bizottság tagjainak kiváncsiságát, azért Maston szavaira a legfeszültebb figyelemmel hallgattak.

– Kedves társaim – folytatá ez – rövid óhajtanék lenni; mellőzöm a fizikai golyót, a mely gyilkol, én csak a mathematikai, az erkölcsi golyóról beszélek. Én a golyóban az emberi hatalomnak legfényesebb bizonyítékát látom; a golyó-alkotás tette az embert a világ alkotójához leghasonlatosabbá.

– Nagyon helyes! – mondá Elphistone őrnagy.

– Bizonynyal, – kiáltá a szónok, – a mint az Isten a csillagokat és bolygókat teremtette, úgy teremtette az ember a golyót, a világürben bolyongó csillagoknak e mását, mert hiszen a csillagok is valójában lövegek! Isten teremtette az elektromosság, a fény, a csillagok, az üstökösök, a bolygók, a holdak gyorsaságát, ő a hang és a szél gyorsaságát! Mi teremtettük a golyó gyorsaságát, a mely a vasút és a leggyorsabban futó paripák gyorsaságát is százszorta túlszárnyalja.

Maston J. T. lelkesedett; ezt a dicsérő éneket lirai lendülettel zengé.

– A számok beszélnek ékesen, – folytatá. – Vegyük csak a szerény huszonnégy-fontost, habár a villamosságnál 800,000-szer lassabban röpül, 640,000-szer lassabban a fénynél, 76-szor lassabban, mint a föld a nap körül, – mégis túlszárnyalja a hang terjedési sebességét, másodperczenkint 1200 lábnyi útat tesz meg; tiz mp. alatt 2000-et, 14 angol mérföldet egy percz alatt, 840 mérföldet egy óra alatt, 20,100 mérföldet egy nap alatt és egy év alatt éppen akkora útat, mint a föld egyenlítőjének két pontja a földnek tengelye körül való forgásánál, vagyis: 7.336,500 mérföldet: tehát 11 nap alatt a holdba érkeznék, tizenkét év alatt a naphoz. Ezt tehetné meg a szerény golyó, a mi alkotásunk! Mi lenne akkor, ha húszszor akkora gyorsaságot kölcsönöznénk neki! Oh, dicső golyó, hiszem és vallom, hogy tégedet, mint a mi követünket, oda fönn illendő tisztelettel fogadnak.

Ezt a beszédet a bizottság tagjai harsogó éljennel fogadták és Mastonnak szerencsét kivántak hozzá.

– És most, – mondá Barbicane, – miután a költészetnek is megadtuk a maga szerepét, hadd szóljunk egyenesen a tárgyhoz.

– Hajlandók vagyunk rá, – válaszolák a bizottság tagjai és mindenik féltuczat sandwichsot nyelt el.

– Önök ismerik a mi feladatunkat, – folytatá az elnök, – arról van szó, hogy egy lövegnek másodperczenkint 12,000 yardnyi5) gyorsaságot adjunk. Én hiszem, hogy ez nekünk sikerülni fog. Mindenek előtt vegyük szemügyre az eddig elért gyorsaságokat; Morgan tábornoknak módjában áll, hogy erről minket felvilágosítson.

– Annál is inkább, – felelé a tábornok, – mert a háború alatt a kisérletező bizottság tagja voltam. Megjegyzem, hogy Dahlgreen százas-ágyui, melyek 15,000 láb távolságra röpítették a golyót, lövegeiknek 500 yardnyi kezdő sebességet kölcsönöztek.

– Jól van. És Rodman Columbiadja?6) – kérdé az elnök.

– A Hamilton erősség mellett, New-York közelében használt Rodman-féle Columbiad féltonna7) súlyú golyókat hat mérföldnyire röpített másodperczenkint, 600 yardnyi kezdő sebességgel. Oly eredmény ez, minőre az angol Armstrong és Palliser soha nem jutottak.

– Persze, az angolok! – mondá Maston J. T., fenyegetőleg emelvén karját nyugat felé.

– E szerint a 800 yardnyi kezdő sebesség eddigelé a legnagyobb, – veté közbe Barbicane.

– Úgy van, – válaszola Morgan.

– Meg kell jegyeznem, – szólott közbe Maston J. T., – hogy az én mozsaram, ha szét nem pukkadt volna…

– Az ám, csakhogy mégis szétpukkadt, – viszonzá jóakaró kézmozdulattal Barbicane. – Nekünk kiindulási pontul ezt a 800 yardnyi sebességet kell fölvennünk. Huszszor ekkora sebességet kell elérnünk. Minthogy e sebesség elérésének módozatát egy másik gyülésen fogjuk szőnyegre hozni, most arra fordítsuk minden figyelmünket, derék társaim, hogy minő méretű legyen a golyó. Azt bizonyára belátják, hogy nem lehet szó csak féltonna súlyú golyóról.

– Miért nem? – kérdé az őrnagy.

– Azért nem, – veté közbe élénken Maston, – mert a mi golyónknak olyan nagynak kell lennie, hogy magára vonja a hold lakóinak figyelmét.

– Úgy van, – válaszolt Barbicane, – és még egy másik fontos okból.

– Mit ért ön ez alatt a fontos ok alatt, Barbicane? – kérdé az őrnagy.

– Azt értem, hogy nem elég az üdvösségre, hogy egy löveget elröpítsünk s aztán vele tovább ne törődjünk, követnünk kell azt addig a pontig, a míg czéljához ér.

– Hm! – kiáltotta fel kissé meglepetve a tábornok és az őrnagy.

– Mindenesetre, mert kisérletünknek nem lesz semmi eredménye.

– Nos, – vélekedék az őrnagy, – és a lövegnek rendkivüli méretűnek kell erre a czélra lennie?

– Nem, kérem szeretettel, hallgassanak meg. Tudják, hogy az optikai műszerek immár nagyon tökéletesek, némely teleszkop hatszázszoros nagyításra alkalmas, úgy, hogy ezeken át a holdat negyven angol mérföld távolságban láthatják. Ebből a távolságból a hatvan láb nagyságú testek egészen láthatók. Hogy a teleszkopok erejét tovább nem fokozták, annak az az oka, mert a látás tiszta voltának rovására esnék. Minthogy a hold fénye gyönge, visszaverődött fény, arra már gondolni sem lehet, hogy még nagyobb legyen a teleszkop ereje.

– Nos, mit akar ebből következtetni! – kérdé a tábornok. A löveget ön 60 lábnyi átmérőjűvé akarja öntetni?

– Nem!

– Avagy a holdnak intenzivebb fényt akar kölcsönözni?

– Azt akarom.

– Az egy kissé merész dolog, – kiáltott fel Maston J. T.

– Pedig nagyon egyszerű a dolog, – viszonzá Barbicane. Mert ugyan nem lesz-e a holdnak erősebb fénye, ha sikerül nekem azt a levegő-réteget, melyen át e fény hozzánk hatol, ritkítani?

– Minden bizonynyal.

– Nos tehát, erre a czélra elég lesz, ha a teleszkopot egy magas hegy csúcsára állítjuk fel.

– Kapitulálok, – viszonzá az őrnagy. – Minő bámulatos ügyessége van önnek arra nézve, hogy a dolgokat egyszerűvé tegye… és minő fényerősítésre számít?

– Negyvennyolczezerszeres erősítésre, úgy, hogy a holdat öt mérföld távolságra láthatjuk, és arra nézve, hogy a holdban levő tárgyak láthatókká váljanak, elegendő lesz, ha kilencz lábnyi az átmérőjük.

– Pompás! – kiáltott fel Maston, – e szerint a mi lövegünk kilencz láb átmérőjű lesz?

– Annyi.

– Engedje meg, – veté közbe Elphiston őrnagy, – hogy megjegyezzem, a lövegnek súlya is van…

– Lassan, őrnagy, – válaszolt Barbicane, – mielőtt a lőveg súlyáról beszélnénk, főlemlítem, hogy elődeink e tekintetben csodákat műveltek. Nincs szándékomban világért sem azt állítani, hogy a ballisztika nem fejlődött, de meg kell jegyeznem, hogy már a középkorban bámulatos eredményekre jutottak, – mondhatnám bámulatosabbakra, mint mi.

– Például, – viszonzá Morgan.

– Bizonyítsa be, a mit mond, – kiáltott fel tüzesen Maston J. T.

– Semmi sem könnyebb, mint ezt bebizonyítani, – felelt Barbicane. – Mondhatok példákat. Mikor II. Mahomed 1453-ban Konstantinápolyt ostromolta, 1900 fontos kő-golyókat dobáltak, mondhatom csinos kis darabkák lehettek.

– Ej ha! – mondá az őrnagy, – 19 mázsa, derék egy szám.

– A máltai lovagok korában, a St. Elme erősségen volt egy ágyú, mely 2500 fontos löveget röpített tova.

– Lehetetlen!

– Végül egy franczia történetiró tanusága szerint XI. Lajos idejében volt egy mozsár, mely csak 500 fontos bombákat lőtt ki ugyan; de ez a Bastilletől, hova a bolondok az okosakat becsukták, Charentonig hatolt, hol viszont a bolondokat tartották fogva az okosak.

– Nagyon jó! – mondá Maston J. T.

– Ugyan mi minden történt velünk azóta, ha röviden összefoglaljuk. Az Armstrong-ágyú ötszáz fontosokat, a Rodman-Columbiad féltonnásokat hord. Úgy tünik fel, hogy az ágyúk röpítő ereje növekedett, de a golyók súlya fogyott. Ha mi e tekintetben buzgólkodunk, elérhetjük, hála a tudomány fejlődésének, azt, hogy lövegeink tizszer akkora súlyuak lesznek, mint a II. Mohamed-é és a máltai lovagoké.

– Nyilván úgy lehet, – mondá az őrnagy, – de minő érczből kivánja öntetni ezt a löveget?

– Egyszerű öntött vasból, – vélekedék Morgan tábornok.

– Piha, öntött vas!… kiáltá Maston J. T. megvetően, – nagyon közönséges matéria az egy olyan golyónak, mely a holdba megy látogatóba.

– Ne túlozzunk, tiszteletre méltó barátom, – viszonzá Morgan, – az öntött vas megfelel.

– No hát, – folytatá Elphiston őrnagy, az a golyó öntött vasból, kilencz lábnyi átmérőjű, s ennek arányosan megfelelő nagyságu még mindig szörnyű súlyos leend.

– Az ám, ha tömör, de korántsem, ha üres, – mondá Barbicane.

– Üres?… Tehát kartács-gránát?

– A melybe táviratokat dughatunk és mintákat a terményeinkből?

– Úgy van, üres golyónak kell lenni minden áron, viszonzá Barbicane. – A 108 hüvelyk átmérőjű tömör golyónak súlya 20,000 font volna; bizonyára számot tevő súly. Minthogy azonban a golyónak bizonyos keménységünek is kell lennie, azt ajánlom, hogy legyen a mi golyónk 5000 fontos.

– Minő vastagok legyenek az oldalfalak? – kérdé az őrnagy.

– A rendes aránynak megfelelően, – vélekedék Morgan, – 108 hüvelyk átmérőnek legalább két lábnyi vastag fal felel meg.

– Ennyi túlságosan sok volna – viszonzá Barbicane. Méltassák figyelmökre, hogy a jelen esetben nem olyan golyóról van szó, mely falakat fúr keresztül; elegendő, ha az oldalfalak oly erősek, hogy a lőpor robbantó erejét ellensulyozzák. E szerint ez a kérdés: minő vastag fala legyen egy olyan öntött vasból készült üres golyónak, a melynek csak 20,000 font súlyunak szabad lennie? A mi derék mathematikusunk, Maston, rögtön megmondhatja nekünk.

– Misem könnyebb ennél, – viszonzá a bizottságnak tiszteletre méltó titkára. Rögtön nehány algebrai tételt állított fel: π és x a második hatványon jöttek le pennája hegyéről; úgy tetszék, mintha érintenie sem kellene és már vonja ki a harmadik gyököt, aztán megszólalt:

– Az oldalfalaknak alig kell két hüvelyknyi vastagságuaknak lenniök.

– Elegendő volna ennyi? – kérdé az őrnagy kételkedő ábrázattal.

– Bizonyára nem, – viszonzá az elnök.

– Nos, mit tévők legyünk tehát? – szólott Elphiston, kissé megzavarodva.

– Más érczet választunk.

– Rezet? – kérdé Morgan.

– Nem, az igen nehéz; valami jobbat fogok önöknek ajánlani.

– Mit? – kérdé az őrnagy.

– Aluminiumot, – felelé Barbicane.

– Aluminiumot! – kiáltának fel az elnök társai.

– Minden bizonynyal, barátaim. Önök tudják, hogy 1854-ben egy Sainte-Claire-Deville nevű franczia vegyésznek sikerült az aluminiumot szilárd tömegben előállítani. Ez a drága fém olyan fehér, mint az ezüst, nem változik, mint az arany, szivós, mint a vas, olvasztható, mint a réz, és olyan könnyű, mint az üveg; alkalmas a feldolgozásra, mindenütt el van terjedve, mert minden kőzetnek az alapját képezi – háromszorta könyebb, mint a vas és éppen alkalmasnak látszik arra nézve, hogy a mi lövegünknek az anyaga legyen.

– Éljen az aluminium! – kiáltá a bizottság titkára.

– No de, kedves elnök, – veté közbe az őrnagy, nem igen drága az aluminium?

– Eleinte az volt, – viszonzá Barbicane, – egy fontnak 260–280 dollár volt az ára, aztán leszállott 27 dollárra, most már csak kilencz dollár.

– De mégis, ha fontja kilencz dollár, – felelé az őrnagy, – még mindig szerfölött drága.

– Mindenesetre, kedves őrnagy, nagy ár ez, de meggyőzzük.

– És minő nehéz lesz a löveg? – kérdé Morgan.

– Elmondom önöknek számításaim eredményét, – felelt Barbicane. Egy 108 hüvelyk átmérőjű és 12 hüvelyk vastagfalu üres golyó, ha öntött vasból készül 67,440 font súlyu volna; aluminiumból 19250 fontot nyom.

– Nagyszerű! – kiáltott fel Maston, – ez már belevág tervezetünkbe.

– Nagyszerű… pompás! – viszonzá az őrnagy, – de nem tudná megmondani, hogy mennyibe kerül egy aluminium golyó, ha fontja 18 dollár?

– 173,250 dollár, ennyibe, egészen pontosan számítva. No de ne aggódjanak, barátaim, jót állok arról, hogy vállalatunkhoz annyi pénzünk lesz, a mennyi éppen kell.

– Csak úgy ömlik a pénz a kasszánkba.

– Nos, mit szólanak önök az aluminiumhoz? – kérdé az elnök.

– Elfogadjuk! – kiálták egy szivvel, egy lélekkel.

– A löveg alakja nem fontos, – folytatá Barbicane, minthogy az, ha a légkörön áttörte magát, az űrben mozog; azért tehát gömbölyü golyót ajánlok, a mely tetszés szerint foroghat mindenfelé.

Igy végződött a bizottság első ülése; a löveg kérdését elintézték és Maston J. T. rendkivül örvendett, hogy a holdba egy aluminium golyót fognak röpíteni. «A holdlakók, – mondá, – igen derék ideának fogják ezt tartani.»