– Itt van ni, fogja Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali!

– No, hála Istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.

Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perczeiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.

Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni.

– Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?

Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.

– Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.

– Meg kell inni – parancsolta a doktor.

– No ugyan. Csak egy piczinykét, nemzetes uram. Jaj be finom, jaj be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.

De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgő kiáltásával:

– Az aranypohár, az aranypohár!

Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel.

– Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.

– Istenem, Istenem! – sopánkodott Pál báró, a könyes szemeit törülgetve. – Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugy-e, elküld értem, Perkál néni, ha magához tér?

– Oh, dehogy is nem küldök, édes szívem.

Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhivatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a tulsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és az arcza is megváltozott.

– Félek, – mondá a doktor – hogy a gyuladás átment a tüdő balszárnyára is.

– Meg lehet-e még menteni? – kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát.

Az orvos vállat vont.

– Most már az Isten kezében van – felelte az orvos németül.

– Mit mondott? – kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.

– Hogy nagyon rosszul áll a dolga, – fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.

– Mentse meg, kedves doktor, ha lehet, – lágyult el a báró – a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.

A doktor gyanusan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem köpül vajat a doktorné. Csak a «miért» lehetett még érdekes. Hogy ő miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni?

– Ma éjjelre várható egyébiránt a krizis – dohogta dodonai arczulattal.

Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fenn az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élőlény nyüzsgött-mozgott, czirpelt, sustorgott a park füvei közt, – talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint a hány ember a világon, – a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ez időtájban a kávét pörkölte vagy főzte, úgy hogy annak illata átszűrődött a park fáin és messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a keritésnél megpillantott, hangos szavakba öntve:

– Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?

– Csak talán nem halt meg a kasznár úr? – kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.

Ma ő kelt fel elsőnek s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.

Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.

– És mikor halt meg? – kérdé egykedvűen a bojtár.

– Most egy óra előtt – nyöszörögte Perkálné.

– Ejnye, a kirielejszomát – fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. – Furcsa ez a világ, – tette hozzá elgondolkozva – hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami?

Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.

– Meghalt a kasznár, mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.

– A kasznár letette a kanalat, – ujságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.

Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a reggelit főzte.

– No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.

A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.

– A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.

S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést okozva, addig az öreg úr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. «Még les valamire,» suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyujtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: «mars ki innét», de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg «Ime az oktalan ebek eljöttek a temetésére.» Vagy hogy talán ő maga is köztük van és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová czéloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kisérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.

– Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bünös lelkét feloldhattam volna.

A babonás rémület gyorsan oda csődítette az egész falut s okos, sőt tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban. «Ez lesz az», fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott és vetették a kereszteket, mondván: «Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék benyomtak a halotton». A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt, lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt nyujtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.

Kevéssel délután csengős, féderes fiakker hajtatott be a kasznárlak udvarára. Délczeg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek, kik künn a kerítésnél áldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól, kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.

Perkálné felsikított a pitvarban:

– Szent Isten! A Laczika!

– Én vagyok – szólt mohón a főhadnagy. – Hogy van a nagyapa?

Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott patak, ha léket ütnek rajta és a keze legyintésével mutatta, hogy mindennek vége.

– Meghalt?

– Ma hajnalban.

– Hol fekszik? – kérdé sötéten a főhadnagy.

Perkálné némán mutatott a balra eső szobára.

A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán bement és néhány perczet töltött egyedül a halottnál.

– Nem sokat változott meg – szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött. – Mi baja volt?

– Tüdőgyuladás – tagolta Perkálné fuldokolva.

– Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?

– Semmit se tudok.

– Pista öcsém nincs itthon?

– Nincs, de neki is ment sürgöny.

– Ki intézkedik a temetés iránt?

– Senkije se maradt, senkije a világon – síránkozott Perkálné.

– Hát a földesúr?

– Az nem szerette.

No, azt bizony magától is gondolta Borly Laczi. Már mint gyerek sokszor hallotta, hogy az öreg úr keze magához hajlik és hogy bolond a földesúr, bolond, ha tűri. Mikor uj csizmát kaptak vagy uj kalapot, a többi gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőktől hallottak: «Könnyű nektek, eleget lop a nagyapátok.»

– Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem kezembe a tisztességes eltakarítását – szólt keserűen. – Mi történt már eddig?

– Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még az én ládámat is.

Laczi átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó versezet megkomponálásában s fel is olvasott egy kész strófát belőle:

– Ugy-e szép? – kérdezte a rektor hevült arczczal.

– Csinos, – szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba – de ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán nem szükséges.

– Enélkül se olcsóbb – mondá a rektor – s a théma csábító, mert a bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.

A gyermekfőhadnagy elpirult.

– Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.

– Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a főhadnagy úr parancsolja.

– Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa ember.

– Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.

– Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.

– Elutazott.

– Elutazott? – ütődött meg a főhadnagy. – És itt se lenne holnap a temetésre?

– No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.

Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták, könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a nimbusát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.

Utczahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa, mely a halott mellén hervadt, ki másnak szólhatna?

Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiakkeresnek, hogy fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki megint sírni kezdett, hogy megpillantá.

– Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még ma nem ebédeltem.

– Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak, mint maga, ha csak egy kis rántottát nem csinálnék.

– Hát csináljon!

– De hagyja abba a sírást, Perkálné, – szólt közbe a rektor – mert a főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könyeit is megenni. Azok különben is a megboldogultat illetik.

– Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, Istenem, ki hitte volna!

A rántotta csakhamar elkészült s Laczi a városkába hajtatott, ahol megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet és minthogy a betük csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg. Megszállt az «Arany bárány» vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták. Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált, most valami csurgató készüléket czipelt, öntözve az utakat és a gyepet.

Úgy tervezte Laczi, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata nem volt most arra való. Az ottani levegő, a fölfrissült emlékek, a haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerek korában, amint pénzeket hord, küld Miskolczra, Losonczra, Váczra, különböző takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava cseng-bong a fülében s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani, hogy Inokay mindent tud.

No már most kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektől van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdaság jó, híd a baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha ő neki (Laczinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt. Isten nyugosztalja.

Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a regényekben van s azonfelül nem vezetne czélhoz; a regényekben is csak azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés meghat s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen s így nem nyílik alkalma a kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba, kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e vele?

És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja, hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele és éppen a baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?

A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén, csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a fűvek is beszédesek… Ott állt, arra ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden ő róla beszél, jönnek, czikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második, harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és okvetlenül így szól hozzá:

«Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, te miattad. Oh, te ostoba Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rothschildnál, mert ő szeret s boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel mehetsz te most vacsorálni az étterembe.» Ezt mondja a csillag s ha a csillag nem mondaná, egy felhő mondaná s ha az se vállalkoznék rá, egy susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.

Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmult, mikor eszébe jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.

Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval s hol Garibaldi vörös inges arczképe függött a falon, nem is említve. Laczi különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél két fiskális ült s a «Galgavölgy» czímű hírlap szerkesztője, odább a megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy hölgygyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laczi szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kis városokban, mindenki az ujon jöttet nézte.

– Tyűh, a teremburáját, de gyönyörű gyerek!

– S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!

– S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherczeg.

Az egész társaság tűkön ült, de kivált a «Galgavölgy» szerkesztője. Csak a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól.

Laczi addig is, míg a pinczér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte, ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilalt, nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starvitz Katival levelezett. Az asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol, nem tudta volna megmondani.

A többi arczok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak, mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből (oda nem láthatott be) czigány muzsika szólt s ha néha kinyílott az ajtó s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki vagy pedig valamely hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok dolgozik odabent.

Mikor a pinczér elhozta az ételt, önkénytelenül megkérdezte:

– Talán lakodalom van odabent?

– Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.

– Ide való jelölt?

– Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kisérték a falusi urak.

– Hát ezt a főhadnagyot nem ismeri?

– De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr.

– És a hölgy?

– Az a felesége.

– Nem tudja a születési nevét?

(Kiváncsi volt Laczi, hogy csakugyan Starvitz Katit vette-e el? Ámbátor nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.)

– Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte az imént tőlem, hogy nem tudom-e a főhadnagy úr nevét.

– Az én nevemet kérdezte?

– Igen is, kérem alássan.

Fokozottabb érdeklődéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek tekintete némi kaczérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy se aludttej; tünődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az arczvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behúnyta a szemeit és az emlékeiben keresgélte az élveteg arcz mását.

Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből, hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú robusztus alak csörtet ki, mint egy megvadult bölény s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak, beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná: «Tetszel nekem, a többi a te dolgod.»

Borly Laczi lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váczi asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment Pestre.

Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő magánosan álló asztala felé tart s odáig érvén, meghajlik s mogorva, zordon hangon mutatja be magát.

– Brivinszky.

– Borly – felelte a főhadnagy csendesen.

– Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos – tette hozzá az óriás.

– Igen örülök, – mormogta Borly a szokott frázist – parancsolsz valamit, kapitány úr?

– Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.

Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló melléből hörgésszerű hangok törtek ki.

– Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát!

Ujra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a mennyezet össze nem roppant, hogy a petroleum-lámpák világítanak s hogy az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.

– Ez vért kíván! – folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. – Nem maradt számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki nevemben a dölyfös sértegetőt.

A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriás kapitányt, ki inkább látszott volna széles, pirospozsgás arczával, tömpe orrával, szürke zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.

– És mikor lenne ez? – kérdé csendesen.

– Most mindjárt.

Borly meghajtotta magát.

– Szolgálatodra állok, kapitány úr.

– Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hivom Litmaneck főhadnagyot is.

Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a kenderszínű haja miatt «Pleznyáknak» híttak cseh nyelven a cseh származású ezredben.

Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire Borly is felkelt és eleibe ment, úgy hogy a fele úton találkoztak, mint valami udvariaskodó fejedelmek.

– Litmaneck.

– Borly.

Kezet fogtak s így szólt Litmaneck:

– Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.

Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.

– Borzasztó akarok lenni, – hörögte Brivinszky – két egyenlő részre fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő serpenyőbe lehet tenni.

– Mindenekelőtt az a kérdés, – szólt Borly – hogy van-e rá elegendő ok?

– Litmanecknek elmondtam az okot.

Litmaneck a fejével intett.

– Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.

– Mi és hogyan történt?

Brivinszky halántékán kidagadtak az erek s ajka idegesen remegett, szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.

– Hogy van-e elegendő ok? – szisszent fel. – Itéld meg, kis főhadnagy. Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társasággal, iszogatnak, kocczintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak megint nyujtja én felém a poharat és az enyémhez üti barátságosan. «Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar»; fölemelem a poharamat és így szólok: «Ejh, mit «kapitány úr», legyünk pertu, kedves öregem». Ő erre rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan udvariassággal: «Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van, hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre pertu életemben és sajnos, most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává lehetek.»

– Hallatlan szemtelenség! – hüledezett Litmaneck.

– Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra csapott, hogy minden tányér és pohár tánczolt rajta.) Egy lattal se lesz több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.

– Csodálom, hogy nem ütötted pofon – véleményezte Litmaneck.

– Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán vagy, Brivinszky s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a társaság gúnyosan kaczagott, mintha csak valami jóízű élczet mondott volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipéczézni az ön pertu barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző gúnynyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt ettől az embertől és majd meglássátok, mi lesz vele.

– Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod, – türelmetlenkedett Litmaneck – gyerünk már.

Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből s mialatt felkötni kezdte, így szólt:

– Hát kit is kell kihíni?

– Litmaneck ösmeri.

Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:

– Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt.

A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét kezéből s a kard csörömpölve hullott alá.

– Rossz omen, – szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy lehajolt a kardért. – Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.

Felemelte e közben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.

– Nem vállalom el a megbízatást.

– Micsoda? Hogy nem vállalod? – fortyant fel Brivinszky és majd felöklelte a rettenetes szemeivel. – Nos és miért?

Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.

– Mert nekem más dolgom van.

– Miféle dolgod?

– A nagyapámat kell temetni, mi végből hajnalban haza megyek. A koporsóért jöttem be a városba.

– Úgy, de azért hajnalban haza mehetnél – sziszegte Brivinszky.

– Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.

– De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?

– Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.

– Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!

Borly a kardja után kapott.

– Kapitány! – mondá és minden vére arczába szökött – ön meg fog ezért lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban kapitány, aminek kiadja magát s nem valami csavargó élősdi lengyel.

– Elég, – menydörgé Brivinszky – végezni fogunk!

– Szép, holdvilágos este van, kapitány.

– Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel.

– Csak a vén asszonyok fenyegetőznek, kapitány.

Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni. Litmaneck közbeszólt:

– Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben én is magadra hagylak.

– Jól van, – szólt Brivinszky tompán sziszegőn – időt és helyet.

– Itt a vendégfogadó mögött egy kis akáczos van – felelte Borly.

– Jó hely. És mikor?

– Most mindjárt.

– Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek ír.

– Nincsenek szüleim.

– Mit tudom én kinek, a szeretőjének.

– A szeretőm a kardom.

– Jól van, tehát egy félóra mulva.

Borly a pinczérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány Litmaneckkel váltott szót.

– Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik tiszttel gyere el az akáczosba.

– De hát a feleségemet hova tegyem? – hökkent meg Litmaneck.

– Vidd haza!

– De hátha nem akar menni.

– Parancsolj rá.

– Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky – sóhajtott fel Litmaneck szomorúan.

Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a «Galgavölgy» szerkesztőjét szemelte ki magának.

– Egy szóra kérem, uram.

– Parancsoljon.

– Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis affairem támadt, melynek azonnal vége lesz, úgy hogy egy óra mulva csendesen lefeküdhetünk (most tizenegy óra van), legyen ön segédem.

«Galgavölgy» rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt s rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.

– Nagyon szívesen, főhadnagy úr.

Ünnepélyes, méltóságteljes arczot vágott és a sétabotját kereste. A fizetőpinczér lihegve szalad oda, de Galgavölgy csak a kezével intett fönségesen:

– Most nem érek rá. Irja fel!

– Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem, – szólt Borly – de bizalmam volt önhöz.

– Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy kedves és vitéz dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a czélra alkalmas gentlemant. E városkában rég ideje az én vállamon nyugosznak az úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt!

– Nagyon lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a jelenlévő urak közül.

– Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere csak ide, Pista!

Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben voltak és elindulhattak az akáczos felé. Az apáczaasszonyok órája a zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fujdogált, szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt minden s egy emberi lélek sem járt a közelben.

– Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.

– Ki lesz az ellenfél?

– Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?

– Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.

– Úgy látszik, szeret házasodni – jegyezte meg a gyermek főhadnagy.

– Különben nem rossz ember, – folytatta a szerkesztő – csak azt veszik neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.

– Még csunyább volna, – mosolygott a főhadnagy – ha az előbbi felesége vagyonából élne a mostanival.

– Nem vennék azt rossz néven, – szólt közbe Gyengő ügyvéd – inkább azt kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a birtokot vette.

– És mivel szerezte?

– Virágokat árult Törökországban.

– No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.

– Eleven virágokat, főhadnagy úr.

Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akáczost, melyet a balga gőg «városi parknak» keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és még se jött.

– Pedig nekem korán reggel mennem kell – türelmetlenkedett a főhadnagy.

– Tudom, – szólt az ügyvéd – ön temetésre siet, de az csak délután lesz.

– Úgy, de nekem ott funkczióm van.

– Nekem is – felelte az ügyvéd.

– Hogy-hogy?

– A megboldogult öreg úr én reám bízta a végrendeletét.

– Régen?

– Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap fogjuk felbontani.

– Tehát nem tudja, mi van benne?

– Nem közölte velem.

E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés nesze.

– Hop, hop! – jelezte «Galgavölgy» szerkesztője az irányt, amelyben vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hirlap kalandos multjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy élite-bálon vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást, milyen volt a dekoráczió, a buffet, a zene, a hangulat s kik voltak a legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, – tehetsz vele, amit akarsz. Ez a «tehetsz vele, amit akarsz» a segédjének szólt, hogy fésülje meg, cziczomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást, kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt sorokat a magok nyerseségében és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az udvarlói és kihívták. Az egyik Seladonnak aztán belelőtt a lábába, az még most is sántít, de még most se vette el.

Megzörrentek a galyak és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky, egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és kardokat hozott.

Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félre vonultak tanácskozni s aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységet, a párbaj első vérre megy.

Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:

– Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképen nem is történt.

Brivinszky a fejét rázta.

– En garde! – kiáltá most Litmaneck.

Egy vaczkából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky lába között futott el.

– No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!

– Rossz omen – dünnyögte Gyengő.

– Rajta! – vezényelt Litmaneck.

A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot, olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem támad, kiméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás gondolatát tudná a két kard s nem is az első vér a férfitesteken volna a fő czél, hanem az első hét-nyolcz szikra, melyet egymásból csal ki a két összeütköző aczél. Szikra már kihasadt kilencz is, a két kard szisszen, csattan, lesiklik egyik a másikról s «Halt»-ot kiált Litmaneck, keresi az első vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.

Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz elbánni vele! Rezgeti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle terczet, a Colesseti suhogóst, melyet vérhozónak is neveznek az olasz mesterek. Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén, játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából pánczélruhát támaszt maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Hun, csikorgatta a fogait Brivinszky – két egyenlő részre hasítom a fejedet. No most, no most, és villan, lecsap a fényes aczél egyenesen a fejének. Fentartja Borly, s abban a pillanatban alúlról fölfelé vág az óriás jobb hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhányatlik a Brivinszky karja, fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem kiáltanának is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből.

A katonaorvos odaugrik:

– Sapristi, ez veszedelmes vágás!

Borly sipkájához emeli a kezét:

– Igen sajnálom, kapitány úr.

– Psja krev (kutya vér) – morogja a lengyel elszontyolodva. – Mi lesz belőlem? Mi lesz a másik párbajomból?

– Az ördögbe is, – vág közbe Litmaneck; – hadd menjen valaki vissza vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy a reggeli párbaj elmarad; – milyen határidőt tegyünk doktor?

– Nem tudom, – felelte a doktor sötéten – mindenek előtt egy hordágyra lenne szükség.

Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is felriadt s hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én Litmaneckem van itt.

Kis vártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.

– Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? – kérdé egy álmos hang. – Hát mi történt?

– Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.

– E szerint el lesz halasztva?

– Az Isten tudja, – hangzott a Litmaneck szava – nem lesz annak, ahogy én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.

– Micsoda? Annyira megsebesült volna?

– A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja, az ér is át van vágva.

Laczi szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét félkönyökére hajtva.

– És ki vágta meg? – kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.

– Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy.

– Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes. És hogy keletkezett a párbaj?

– Az étteremben vacsorált s Brivinszky őt szólított fel első ízben, hogy önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta.

– Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.

– Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt megnevezte, hátrált meg.

– Mit mondott?

– Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom, helyes fiú.

Nem sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt fel s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott, (bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már kilencz órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel, viaszgyertyákkal.

Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéczes kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőmüves volt és hogy az egy külön titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is lehetne temetni, nem egy kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a korcsmában, készült a tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsiros pirítós, a vendéglők nélküli ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis főhadnagy látására kászmálódtak föl kuriájukból, teljes közömbösséggel viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mátyás uram is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon, mert csak a szupplikácziós diák az, akit a villanyos drót se ér utól. Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.

– A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni. Hol kivánja ezt méltóságod?

Inokay közömbösen vont vállat.

– Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy mennyiben érintene az engem – mondta a báró.

– Azt beszélik, hogy sokat gyüjtött az öreg úr.

– Nincsen kizárva – szólt a báró ásítva.

– Tehát méltóságod nem is tudja?

– Soha se néztem bele a számadásaiba.

– A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.

– Ha azt kívánta, tehát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs alkalmas szoba.

– Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.

– Akkor hát az egyikkel.

A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram versei nagyon tetszettek, a szép diófa-koporsó mindenkinek imponált, az öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete hozta bámulatba. «Istenem, Istenem, milyen jó lehet abban pihenni.» A koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott, lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt, hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben, nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra, hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezen kívül zavarólag csak egy oda tévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt, de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: «Csiba te, vagy talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítalak én móresre.»

Oh, de gyönyörü volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amelylyel a félrecsapott napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbicczenést, amelylyel a köszönők üdvözlését viszonozta s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán, az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:

– Ki az a fess tiszt?

– Az öreg Borly unokája – kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz, minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.

A szemeivel pislogott s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem elé, hogy jobban lásson.

– Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek, még egyszer.

– Az öreg Borly unokája – ismételte Mária és elpirult.

– Úgy, – szólt a vén dáma a fejével bólintgatva – köszönöm. Pedig azt gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.

Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének «Et cum Lazaro, quondam paupere» s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig felhasználván az alkalmat, oda furakodott a főhadnagyhoz s megfogva annak mind a két kezét, fölkiáltott:

– Milyen kár volt, milyen kár volt!

Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Laczkónak. Mert aztán Majza Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a mézet szokta megvenni évenként s eképen szólott:

– Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának. Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a gyerek és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.

Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temető felé, a parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan történt és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy piczinyke púp jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és fülkosaraikat s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté.

– Szervusz, Laczi!

Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő.

– Ah, ön is eljött, Pál báró? – szól a főhadnagy meglepetve.

– Csak nem akarsz talán magázni, – pattant fel a báró röstelkedve – azért, hogy én még semmi se vagyok.

– Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled, nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél – mondá.

– Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más vagyok, én máskép gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte, talán tudod, milyen szegények vagyunk és az ember végre is azért tart magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje és azért gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én… én szerettem az öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom és fáj a szívem utána.

Pálnak mind a két szeme megtelt könynyel. Borly észrevette és szeretettel fűzte karját a Paliéba.

– Hát te hogy vagy?

– Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.

– Hová?

– Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.

– Hozzátok? – kérdé fojtott hangon, szinte félénken.

– Igen, édes apám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet felolvasása s nekünk is szabad lesz bemenni.

– Kik azok a «nekünk»?

– Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?

– Hogyne emlékezném!

– Azért mondom, – fecsegett Pál – mert ti katonák könnyen felejtitek, azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.

– Ki mondja azt?

– Mari testvérem.

– Ő mondta?

– Ő, de mit csodálkozol ezen?

A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egy pár lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabiró, Bekeházy Gábor mutatta be magát a főhadnagynak.

– Sok szépet hallottam felőled – szólt nyájasan a vidéki gentry mindjárt bizalmas modorában.

Mindez megmelegítette egy kicsit Laczit az epedve várt és most mégis rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabiró pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki kántor betanította a papagályát «Éljen Inokay követünk» kiáltásra és most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.

Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.

Inokay fölállt és a szolgabirónak nyujtá kezét.

– Mi hír a kerületben? Széna, szalma? – hadarta gyorsan, mintegy annak jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.

– Ah, a mi főhadnagyunk! – szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. – Mikor jött?

– Még tegnap, méltóságos uram!

– Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.

– Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.

– Igen kevés lehetett, – felelte meleg mosolylyal s jelentőségteljes pillantással – mert az enyémet is elvégezte.

Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hogy hova tegye kezét-lábát, úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában és elesik, pedig már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap világított, mint odakünn, még hozzá kettő, a Mária két fényes szeme s hozzá az az egész fehér arczocska, csodálatos édességével. Laczi nem mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el, forgott vele a szoba és különben is olyan furcsa volt minden, egy beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte, mintha egy egész czigánybanda játszanék és csak az volt különös, hogy az óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.

Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment gépiesen Laczi is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát, Uram bocsáss, a holdvilág arczával, a terebélyes krinolinban, mint egy sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyujtotta csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.

– Foglaljanak helyet, uraim – szólt a báró – és essünk át a mai szomorú alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mi reánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó…

– Igen is, – vágott közbe az ügyvéd – ő maga kívánta, hogy végrendelete a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.

Átnyujtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt, páthoszszal kezdte olvasni:

– Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár, alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek ajánlván, fenmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a következő végintézkedést teszem.

– Halljuk – szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban még köhécselni sem illik.

– Áll pedig a vagyonom – olvasta tovább Bekeházy – a sulyomi 115. számú telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból, továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös tulajdonul hűséges ápolásért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák gyógyításának czéljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és pajtáskodás dolgában.

– Menjünk tovább – szólt közbe a báró közömbösen.

Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy nem tud olvasni.

– Ohó, egy homályos pont – csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére, mint a keringő héja. – Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud vagy a könyveket nem kapja azért?

– Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum – vélte a szolgabíró és olvasta tovább a következőket: «Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint papirokban, a losonczi, miskolczi, egri takarékpénztárakban és az egri káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen négyszázhuszonnyolcz ezer forintokat.»

– Ah – röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkénytelen felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.

– Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve, egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.) Tetszett tán valamit mondani?

– Nem – felelte Inokay fáradtan.

– Akkor hát tovább olvasok. «Ennek az összegnek a főrészét abból a czélzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram, Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint urias könnyűvérűsége és kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni…» Bocsánat, báró úr, ha talán parancsolja, hogy abbahagyjam?

– Dehogy. Csak folytassa – szólt a báró hidegen. – Sőt csak most kezdek kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a másvilágról.

– Ez okból – folytatta a felolvasást Bekeházy – elhatároztam, hogy amit lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem vették, még talán ott is, ahol észrevették és összegyüjtöttem nekik kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom, illetve az övék az, az övékből való, úgy hogy azért engem semmi hála, semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.

Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre megteltek könynyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött, dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.

Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt.

– Gratulálok, kisasszony.

– Ah, istenem! – sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki gyujtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette az ügyvéd gratuláczióját Borly jelenlétében.

Mária piros lett, mint a pipacs s csak az ujját tette a szájára, – figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabiró tovább olvas.

– Rendelem végül, hogy a fenmaradó huszonnyolcz ezer forintnyi összeget, mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően oszsza fel Gyengő István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földes uraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.

Van még valami?

– Még egy Post Scriptum – s olvasta odább Bekeházy. – «Nagy tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.» Eddig van. Ritka egy eset, – tette hozzá – nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!

S ezzel fölkelt és átnyujtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak.

Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az asztalra dobta.

– Az isten szerelméért, mit cselekszik? – kiáltott fel a szolgabíró. Az ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt levegő után kezdett kapkodni, maga a báróné is ijedten ugrott fel.

– Azt, amit tennem kell – mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon; szinte szép volt most és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott magasabbnak. – Azt, amivel az egyik nemes embernek kell, hogy feleljen a másik nemes ember, a halottnak az élő.

– Apa, apa mit tettél? – szörnyűködött a baronesz.

– Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben félreismertem. – Igy lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni, ki akadályozza meg?

– Én – felelte egy kellemes érczes hang, a fiatal Borlyé. – Mi nem fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek vagyunk és tudunk dolgozni s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár csak Borlyak vagyunk.

A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását s ez a hevesség visszaadta hidegvérét.

– Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én szememben e percztől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban. Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.

S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a termet.

Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron és lehajolt, kezet csókolt neki.

– Értelek, Inokay – szólt és eltűnt szobája ajtaján.

A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?

Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.

– Szép spektákulumot csinált apád – panaszkodott útközben. – Most, mikor idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés egy mentődeszkát nyujt feléje, sőt egy hidat és ő elrugja, mert kevély.