Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség villákban lakik.

Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását, de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e, mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott, langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.

De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában, hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt egyfolytában.

Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt, se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.

Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves leányhoz. A leány egyedül volt otthon.

– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem.

A leány nem szólt semmit, csak nézte.

A fiu folytatta:

– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert.

Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd. Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű, halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, szabad levegőre vinni reggel…

Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe.

– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik!

És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta…

És el is kezdte.

De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.

Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind, mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.

Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a gyárakból.

– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot.

– Levélpapirom sincs – gondolta.

Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az egyik kirakatból.

– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.

Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni kezdett:

– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy órácskát.

És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom a szemére. Elaludt.

Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte, hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez, lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.

– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt, ezuttal mélyen.

Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt. Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor köszönt neki.

És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának, ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes testét egy pillantás se sértse.

És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni…

Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.

Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy bánat nélkül lehet benne élni…

A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról leköszönt neki a kocsis.

– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu, az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki:

– Jó estét, édes jó öreg barátom!