Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra. Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába, melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt.

Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett, sötét volt mindig.

Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy parádivizes üveg, tele törkölypálinkával.

Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá, hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában.

– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta magát és befordult a falba.

Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán keményfát, a mennyi csak belefért.

– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz.

Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből. Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában, lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől.

– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni.

És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt.

– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon.

És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban. Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle. Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne, ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh.

A fiu ivott és nevetett:

– Haragszol? Pukkadj meg.

Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt. Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje:

– Nagyon megtömtelek? Nesze még!

És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most elhallgatott a kis fekete skatulya.

– Sok, mi? Nem tudod lenyelni?

Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon furcsán mosolygott. Csöndesen mondta:

– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy. Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak.

Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére.

Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte.

– Megharapott a szemtelen – mondta halkan.

De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu beléje gyömöszölt.

– Igyál pajtás! – mondta neki.

A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás, vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé. Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is rugta, és tömte bele a szenet.

– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel ujját.

Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak izzadt.

– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz. Legföljebb még jobban berugatlak!

És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott. Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a fekete kutya most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött.

– Elég volt! – kiáltott rá.

És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából.

Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt.

Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott.

– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt:

– Mit akarsz tőlem?

Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De vigyorgott, komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket.

Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan mondta a kályhának:

– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök…

Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát.

– Megfojtasz – mondta.

A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett.

– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem. Én szegény fiatal életem.

A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő is csak félszemmel nézett a fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura.

Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete vaskutya.

Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt.