A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott.

– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani.

A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak. A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a bakon, a szerkesztő ur volt.

Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is, hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen reszkető fénybe villant egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz, a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette. Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is, szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni, körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott, mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas szakáll óráról órára változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla. Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak, összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz, a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan. És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor felkelünk róla. A száját szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és kétoldalt elállott a csonttól.

Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is odaállt a többihez.

– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a bányáról valami szép tárczaczikket.

– Jótollu ember – mondta a másik.

– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta a fehérarczu kis szinésznő és belekapaszkodott a karjába.

A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt.

– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet. A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt, mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik erre is kiváncsi volt, mint a hogy a vidéki primadonnák mindent megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban, más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk nevezetességeinek ismeretében.

Most a bányán volt a sor.

– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel!

És belépett a tárnába elsőnek.

– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül a második tót.

És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő.

– Gyönyörü, – mondta a művésznő és erősebben kapaszkodott a szörnyeteg karjába. Látja, szerkesztőm?

– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni magát.

A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa.

Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be, a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap, mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő sötétség ránehezedett a lelkekre.

– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy itt sötét lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez sötétebb, mint a sötét.

– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában.

Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag. Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe.

– Mi ez a fülke? – kérdezte.

– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut, a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély…

Innen jön ez a fojtó nedvesség.

– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik csökönyösen, daczosan kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel.

Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát, erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén.

Nagy üregbe értek.

– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt.

A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a selyemernyős lámpa, teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a prémgallérba.

– Fázik? – kérdezte a szerkesztő.

– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett. Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak.

– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb tárna.

Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába.

– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik.

– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog. Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez.

És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta. Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta:

– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek…

A szerkesztő felállott.

– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom…

És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett az övében és a leány elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s mert ő most e pillanatban tisztán ember, meleg, érző lény e közt a sok szikla közt. S erre a gondolatra felvidult.

A lány ránézett.

Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja, czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü, dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd hogy a menyezetet nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng, mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja, mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét, hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott, bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága, megcsúfoltsága itt otthonosan hatott és diadalt ült, s itt sokkal komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu, ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá.

– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá és csöndesen, elégedetten röhögött:

– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van?

Megfogta a kezét:

– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze.

Melléje ült és átfogta a derekát.

– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon…

És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta, érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke.

És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz, s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a sörtés szakáll szúrja az arczát. És ekkor, a hogy átölelve szorosan fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás, szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes röhejével az erős törpének.

Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét.

– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez.

Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a sínek vezettek és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna száját.

Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta:

– Üljön csak a bakra, kis figurám.