Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen, Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig.

Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy, mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént.

Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is, vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól, nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem. Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem. Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam.

Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni.

Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely. Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak, kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt, ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk.

Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát. Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban, gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott.

Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem, figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából, kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban kiáltott utánam:

– Antal, ebédelni!

Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett. Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk, parancsolójuk volt.

Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van.

Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom, gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom, és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra, mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött. Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót.

Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt. Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon benéztem a titokzatos kis szobába.

A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel.

A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra:

– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé.

Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el.

– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár.

– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el.

Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta:

– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek adtam. Az megér vagy ezer forintot.

És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a barnaarczuhoz fordult:

– Ön mit adott neki, főkertész ur?

A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját:

– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt.

Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? Föltámadtak? Mit keresnek itt?

Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s hangosabban beszéltek, értettem meg őket.

– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét.

Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit teljesitettünk is?

Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár:

– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában. Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam, elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok. És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet, hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg. De vissza már nem!

A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna emberre nézett:

– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés. De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez.

Megfogta a barna ember pulzusát.

– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem megyünk?

– Nem – mondta a főkertész.

Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott egy korty bort és az apámhoz fordult:

– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk, nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie.

Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon:

– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak… Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van…

A tanár szigoruan nézett rá:

– Semmi.

Az apám még várt.

– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni.

Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a széken. A tanár maga elé bámult.

Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott, a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat. Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes.

Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen. Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot.

Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól.

És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem.

Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy embert.

Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt. Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort adott neki. A zsidó hebegett:

– Borzasztó… rettenetes…

Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle. Ravatalról jött.

– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna.

Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort.

– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder!

Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte a jajveszékelő zsidót.

– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát?

A zsidó ostobán nézett rá:

– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun József.

A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből.

– Ich muss zu meine Kinder! – mondta.

A tanár rászólt:

– Nem megy vissza.

– De miért?

– Mert nem engedem.

A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt mondta:

– Fáradt vagyok.

A tanár a szalmazsákra mutatott:

– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk.

A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon a főkertész feküdt, arczczal a falnak.

A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen mosolygott.

Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal. Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta a szemét. Csönd volt.

Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. Felhorkant a tanár.

– Nem! – mondta.

De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót.

Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon, kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken.

– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad.

Az apám elment.

Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem, hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt, talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában magammal. Lázam van.

De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim.