Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna, mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.

A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá, hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz, hátán a milliónyi ezüst halacskával.

De akkor aztán nagyon megállt.

Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan. A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé. És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén. Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom, suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát.

Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton, husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált. Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.

Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések, melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök, kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették, Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy vonaton.

De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott, hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most áll, a kis fiával a karján.

És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.

Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye, a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben. Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok.

Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe.

A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket. Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt. Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt. Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte. Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt mondta:

– Adjon Isten, kisasszony.

A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.

– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok, kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.

A kisasszony föllélegzett.

– Halász? – mondta.

– Az.

Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt:

– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?

A leány nem felelt.

– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök.

Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember, most már még halkabban, mint az imént.

– Én elvállalnám a gyereket, kérem.

A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál, hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…

– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg, hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen. A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint a császárt.

– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete semmibe.

– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél.

Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a karima alól, ravaszul.

– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal.

Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:

– Tessen inkább ideadni.

A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne. Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot. Hátranézett:

– Hát nekem adja?

A leány csak nézte.

– Nekem adja?

Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta:

– Köszönöm szépen.

Aztán gyanakodva nézett a leányra:

– De elviszem!

A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt. Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen.

A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete csónakot a fehéringujjas emberrel.